Ki a legény?

Ki a legény?

Lehet, hogy igaz az a mondás, hogy nem az a legény, aki adja, hanem aki állja?

Sajnos, ami a "kritikát" illeti, részemről, én, beható, mély, fájdalmas tapasztalatokat szereztem gyermekkoromban. Ennél fogva, önvédelemből, mint egy pajzsot, egy érzéketlen alteregómat, magam elé tartva éltem ez idáig. Pontosabban, 2014.08.24. 00:00-ig. Ez az alteregó, úgy működött, mint egy gép. Néha azonban a bántás nyílhegyei ezen a pajzson is áthatoltak. Ilyenkor, mindig összébb húztam magam.
De, nagyjából érintetlen maradt legbelső, didergő, vacogó, gyermeki énem.
Senki nem tudott megbántani, hisz nem igazi, őszinte önmagamat adtam.
A páncélról minden visszapattan.
A kritika nem engem, hanem a „produkciót” érte.
Valahogy meg akartam kímélni magamtól a világot.
Hiszen úgy tudtam, nem vagyok jó!
Természetesen minden kritika, jobbító szándékú volt, s „engem volt hivatva szolgálni".
Néha becsúszik ez a kép.
Lehetnek még rajtam kívül, mások is hasonlóan ezzel.
De mindig nagyon meg akartam felelni az általam kiválasztott személyeknek, az engem érdeklő témákban s igyekeztem mindig elég biztosan nagyot dobni, hogy elnyerjem a tetszést, a tapsot.
Néha azonban – tudatlanok -, belenyomtak, időről időre a fájdalmas múltba.
Fájdalmas múlt egyenlő, anyagba zárt szellem.
Elég kemény.
Öntöttek már elevenen betonba?
Engem sem, de valami hasonló érzés lehet.

A „sár univerzumában” is jobb, mert ott, legalább „szabadon” dagonyázhatsz.
Egyszer, egy bohóciskolai színpadi fellépés után, megkérdezte tőlem a bohóc-tanár.
„Mondd, ki tett téged tönkre?”
Én, most már azt kérdezném inkább magamtól: hogy, mi?
Ha a szeretetet természetesnek vesszük, mint a jót, minden figyelmünket magára vonja a rossz.
Tehát, aki figyelmet akar, rosszalkodik.
Ebben viszont elég nagy már az ingerküszöbünk.
Egyre inkább hozzászokunk a rossz dolgokhoz.
A figyelemhez így egyre nagyobb rosszat kell elkövetni.
Lásd, robbantások!

Ez, csak egy eszmefuttatás, ami azt jelenti, amikor írtam, abban a pillanatban, így álltak bennem össze a dolgok.

2017.08.01. Trágyahordás. Apukám születésnapja. Ma lenne 88 éves. Ha élne, lehet, pépeset enne, és pelenkáznák. Sok ilyen korú, idős embert ismerek. Csakhogy, ez vele, soha, de soha, nem fordulhatott volna elő. Mert nem olyan fából faragták. A munka volt élete nagy szenvedélye. Egy pillanat műve volt. Reggelizés közben. Kegyes halál. Így mondják.