A férfi sosem volt mogorva, sohasem volt megközelíthetetlen. Mindig barátságos arcán azonban most semmit sem lehetett fölfedezni abból, ami lényével, valójával azonos vagy legalább rokoni lett volna. A volánnál ülő nő már nem is nézegetett lopva felé; nem akarta ismeretlennek látni azt az arcot, amely máskor annyi erőt kölcsönzött neki.
Szótlanul ültek egymás mellett, s szemük belefáradt a szüntelen fürkészésbe, ahogyan a környező térséget pásztázták. Már csak egy-két szavas mondatokat intéztek a másikhoz, s mindketten érezték, amint idegeik immár valóban az elpattanásig feszülnek. A nő most arra gondolt, mióta nem aludt már úti társa. Már három napja. Három napja nincs se éjjelük, se nappaluk.
A nőben kezdtek felgyülemleni a kérdések. Olyanok, amelyek már elhangzottak a napokban újra és újra, s olyanok is, amelyeket korábban nem mert föltenni a férfinak, s amelyeket minden bizonnyal továbbra is magába fog fojtani.
Az autó nagyot zökkent, s visszarántotta őt távolodó gondolatai közül. Pillantását odakapta a férfira.
− Messze vagyunk még attól a helytől?
A férfi fölpillantott az égre. Kifejezetten csúfnak látta most az égboltot, az egybefüggő sötét felhők sokaságát, melyeknek nemtörődöm serege úgy tűnt, rövid időn belül hideg esővel borítja el a térséget. Minden apró felhő-bodorban ellenséget látott, s szinte haragosan bökte ki.
− Esni fog.
Legújabb dialógusuk mindössze ennyire sikeredett.
Már jó ideje ismeretlen volt a terep a sofőr számára. Rég elhagyták a lakott területeket, s már felkapaszkodtak egy hepehupás domboldalon, hogy most ott zötykölődjenek a valaha szebb időket látott hegyi borospincék, szőlőskertek, gyümölcsösök között kígyózó keskeny murva utakon.
Az ismeretlenné gyűrődött férfiarc mögött azért még ugyanaz a lélek lakozott, akit természetesen bántani kezdett a türelmes szőkeségből felé nyilalló hallgatás. Kibökte hát, amit ilyenkor szokott.
− Ne haragudj!
Mire a szőkeség is kibökte, amit ilyenkor ő szokott.
− Majd szólok, ha már haragszom. – Majd sóhajtott egy fáradtságosat, s újra tudakozódott: – De messze vagyunk még?
− Nem – felelt komoran a férfi. – Nemsokára elfogy az út. Azután már csak gyalogösvények lesznek, amelyek keresztül-kasul átszövik az erdőt.
− Klassz! – kelletlenkedett a szőkeség. – Drogosok, meg sátánista bandák, alkoholista teenager-ek… Még jó, hogy mindig van a kesztyűtartóban gázspray meg bokszer.
− Nem hinném, hogy szükséged lesz rájuk – nyugtatta a férfi.
− Azért, ha nem haragszol, magamhoz veszem őket. Valahogy jobban érzem magam, ha a zsebemben lapulnak.
A férfi nem felelt. Arra gondolt, vajon mennyire lehetnek alaptalanok a társa fenntartásai, avagy mennyire megalapozottak. Mert ha csak egy kicsit is igazolást nyernek a nő balsejtelmei, úgy talán jobb is lenne, ha keresésük nem ezen a helyen hozná meg sikerét. Ő élőre akart rábukkanni, és nem holtra. Épet szeretett volna hazavinni, és nem csonkát.
Maga sem jelenthette ki teljes bizonyossággal, hogy minden vonásában ismeri a környéket. Gyermekkorában minden más volt persze, de hol van az már. S végül előtolakodott egyetlen makacs gondolat a többiek kusza sűrűjéből, s a férfi már csak ezt az egy gondolatot volt képes kihallani a fejében zsibongó lármából: drogosok ide, sátánisták oda, nem számít! Csak most már találjuk meg végre!
Az út valóban elfogyott kisvártatva, s az autó hálás horkanással megállt. A kézifék nyekergett egy fontoskodót, s a szőkeség oldalra pillantott, mintha jóváhagyásra várna a férfitól. Ő megveregette a vállát – amit a nő éppúgy vehetett bátorításnak, mint sürgetésnek –, s már a szeme sem mosolygott.
A két alak kiszállt a járműből. Erős, határozott formák a bizonytalan, képlékeny jelen valóságának homályos fátyla alatt. Versenyt futottak az idővel; az este feltartóztathatatlanul közelített, s vele a hideg is úgy lopózott a tájra, mint egy mester tolvaj, ki az élők legértékesebb javait kívánja magába szippantani: minden életerejüket.
A nő szólalt meg elsőnek.
− Váljunk szét, úgy több esélyünk van rá, hogy megtaláljuk. Minden legyen nálad!
A minden alatt a roham- és szükségcsomagot értette, amelyek egy-egy jókora hátizsákban zsúfolódtak össze, menetkészen. Ám a szavak valahogyan megerősítést, biztatást adtak a tárgyak mellé.
A férfi egy kis takarót is kiemelt a hátsó ülésről. A szőkeség szótlanul figyelte. Három napja folytatják a kutatást, számos zegzugot átfésültek már, sokadszor hagyják el a járművet, de a férfi még egyszer sem vett magához takarót.
A nő jobban ismerte őt annál, mintsem hogy szükségét érezze a kérdezősködésnek. Társa talán valamiféle megérzésnek engedelmeskedik. Ő pedig arra gondolt, bárcsak betalálna az a megérzés, és véget érne már a kutatás. Neki ez nem volt annyira szívügye, ő legszívesebben ráhagyta volna már az egészet a rendőrségre, hiszen ez inkább az ő asztaluk, s az egyenruhások egyébként sem nézték jó szemmel önkényes magánakciójukat. A társát viszont hajtotta a szíve, a remény, amiből jottányit sem engedett. Pedig köztudott, hogy minden eltűnt személy életben maradásának az esélye minden újabb eltelt perccel csak romlik. S ők már harmadik napja kutatnak hasztalan.
Mindkettejüket kemény fából faragták. A férfi soha nem adta volna fel, amíg csak meg nem leli, akit keres, s azzal együtt a megnyugvást is, avagy míg nem találkozik a létezhető legrosszabbnak a bizonyosságával. A nő pedig soha nem hagyta volna őt cserben, a pokolba is utána ment volna, ahogyan ment is már nem egyszer.
Ő is szó nélkül belegyömöszölt hát egy kis takarót a hátizsákjába, s odalépett a férfihoz. Közelről, mélyen a szemébe nézett, majd jó erősen vállon csapta.
− Vigyázz magadra, kislány!
A férfi letörten bólintott, s csaknem elmosolyodott.
− Igen, uram! Hölgyem!
A nőt hirtelen elővette valami erős anyai vonzalom, s szinte kapaszkodott a tekintete az előtte álló férfiba. De csak egy pillanatig hagyta élni ezt a melegséggel ébredező érzést. Gyors kegyetlenséggel fojtotta meg csírájában, s végül elengedték egymást. Miután ki-ki választott egy ösvényt, elindultak a szürke ködbe vesző, őszi erdő nyirkos sűrűjében.
A férfi megtorpant néhány lépés után, visszapillantott a távolodó szőkeség sudár alakjára, s végre elmosolyodott. A nő épp fekete kesztyűs ujjait erőszakolta bele egy ridegen csillogó bokszerbe. Remélhetőleg egyetlen kósza sátánista falkába sem sétál majd bele; kár lenne azokért a gyanútlan, megtévedt lelkekért. Ha összefutnának ezzel az angyalbőrbe bújt démonnal, alighanem a legszebb zsoltárokat kántálva térnének meg tékozló útjukról, s mennyei áhítattól átfűtött, bűnbánó lélekkel kulcsolnák könyörgő fohászra a kezüket. Csak lenne, aki meghallgatja őket.
11 hozzászólás
Kedves Sas! Érdeklődéssel olvasom új novelládat. Jól indul, érdekfeszítővé tetted már az elejét is oldott meseszövéseddel, a részletek ábrázolásával. Egyetlen megjegyzés: a "szőkeség" megnevezés elég pejoratívnak hangzik, pláne ennyiszer alkalmazva. Bennem olyan képzetet kelt, h egy negatív szereplőről van szó, pedig lehet, hogy nem. Én a "a férfi" és "a nő" megnevezés helyett jobban szeretem, ha az írók nevet adnak hőseiknek, a név sok mindenről tájékoztatja az olvasót, pl. hogy nagy valószínőséggel, hol, a világ melyik táján játszódik a történet. És talán személyesebb, közelebb hozza az emberhez a regényalakot. DE nem akarok beleszólni, csak hangosan gondolkodom. 🙂 Tetszett, várom a folytatást!!! Üdv: én
Az előbbi fejtegetéshez:
Persze lehetnek az írónak olyan szándékai, hogy direkt nem mond neveket, azért, h titokzatosabb legyen. 🙂 Ez esetben nem biztos, h igazam van az előbbiekben leírtakkal 🙂
Kedves Bödön, üdvözöllek!
Örülök fölbukkanásodnak, s észrevételednek szintúgy. Mivel gondolatoddal lehetőséget adtál rá, meg is ragadnám az alkalmat, hogy magyarázattal éljek a névtelenség tényezőjét illetően. (Hú, de le találtam ezt(et) írni.) 🙂
Előrebocsátom, amit írsz, mindazzal egyet értek, és tökéletesen igazat tudok neki adni. Az igazság az, hogy volt egy időszak – ami már lezárult – az életemben, amikor valamiért minden akkor születő novellám névtelen szereplőkkel született meg. (Azt nem mondhatom, hogy "látott napvilágot", mert az csak akkor lesz igaz, amikor itt közlésre kerülnek.) 🙂
Én magam erre akkor föl sem figyeltem, de az lett a vége, hogy egy egész kötetnyi novellaciklus épült végül erre a "névtelenségre." Később pedig már az egész kötet ezt a vonalat követte: a férfi, a nő, és a barát. (A lényegi mondanivalóik.) Így aztán ezek ilyenek maradtak. // Az újabb írások azonban már mind "nevesek".
Örültem neked nagyon. 🙂
Üdvözlettel: Laca 🙂
Szia Laca!
"Én most elmondhatom, hogy láttalak, felragyogtál, beleélve, írva magadat a valóság külső, de még izgalmasabb belső történéseinek "meséjébe", amit szép nyelvezettel, remekül megírva osztasz meg velünk.
Köszönet érte."
Szeretettel:
Ildikó
U.i.: Írásod, és az íráshoz való hozzáállásod, elindított bennem egy gondolatsort, amit itt hosszú lett volna kifejteni, ezért u.n. cikké terjesztettem ki, vagy inkább abba sűrítettem bele, hozzászólás helyett címmel.
Kedves Ildi!
'beleélve, írva magadat a valóság külső, de még izgalmasabb belső történéseinek "meséjébe", '
Köszönöm, hogy ilyen pontosan fogalmaztad meg a lényeget. Hiszen valóban ez történt akkor is, és az írás során is. Amikor nekiültem ennek a történetnek, és újra átélve visszautaztam térben és időben, egyúttal önmagamban is egy érdekes utat jártam be, s ez határozta meg végül a novella jellegét. Ezért lett olyan, amilyen.
Máris fölkeresem a cikkedet, kíváncsi lettem elszabadított gondolatlavinádra.
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Sas !
Élvezettel olvastam az első részt, nagyon kíváncsi lettem a folytatásra.
Eddig érdekes a történet.
Tetszett, szeretettel: Zsu
Kedves Zsu!
Örülök, hogy tetszett a kezdet, remélem, a folytatás sem fog csalódást okozni.
Köszönöm a figyelmedet, jó olvasást a későbbiekben is! 🙂
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves László!
Ez remek, mindig találok valami jót, amit érdemes olvasni, ez is az.
🙂
Köszönöm.
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Nagyon örülök annak, hogy így látod. Remélem, ez a jövőben sem változik. 🙂
Örülök, hogy itt jártál.
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves László!
Érdekesnek igérkezik a munkád. Most inkább az anyag-készítés milyenségéhez szeretnék néhány gondolatot hozzáfűzni. Szépen tudsz mesélni, szerintem hosszúra nyújtod a lényeget. Igaz: tisztán, hibátlan mondataid vannak, ami nagyon fontos. Nem hibául említettem meg, hogy hosszú, mert azt, ami most olvasható, a feleannyi helyen is elmondható volna. Olvasni viszont élvezet így is, mert tiszták, rendezettek a mondataid. Érdekel, hogy mi lesz ezután, szeretném olvasással végigkísérni.
Szeretettel olvastam: Kata
Hoppá! 🙂 Ezt a hozzászólást véletlenül átugrottam. Elnézést! Sok idő kiesett, sok mindenről lemaradtam, de igyekszem mindent pótolni. Nem szeretnék megsérteni senkit sem.
Szóval kedves Kata! Köszönöm véleményedet, s meglehet itt-ott belemegyek részletekbe, de én így írok. Már az 5/2-nél olvastam hozzászólásodat, abban is írod, hogy nyújtom a történetet. Lehet. De ha összesűríteném 1-2 oldalba, akkor az csak egy sima beszámoló lenne, szerintem. Mondom, csak szerintem. 🙂
üdvözlettel: Laca