Ki vagy te? 5/1

A férfi sosem volt mogorva, sohasem volt megközelíthetetlen. Mindig barátságos arcán azonban most semmit sem lehetett fölfedezni abból, ami lényével, valójával azonos vagy legalább rokoni lett volna. A volánnál ülő nő már nem is nézegetett lopva felé; nem akarta ismeretlennek látni azt az arcot, amely máskor annyi erőt kölcsönzött neki.
Szótlanul ültek egymás mellett, s szemük belefáradt a szüntelen fürkészésbe, ahogyan a környező térséget pásztázták. Már csak egy-két szavas mondatokat intéztek a másikhoz, s mindketten érezték, amint idegeik immár valóban az elpattanásig feszülnek. A nő most arra gondolt, mióta nem aludt már úti társa. Már három napja. Három napja nincs se éjjelük, se nappaluk.
A nőben kezdtek felgyülemleni a kérdések. Olyanok, amelyek már elhangzottak a napokban újra és újra, s olyanok is, amelyeket korábban nem mert föltenni a férfinak, s amelyeket minden bizonnyal továbbra is magába fog fojtani.
Az autó nagyot zökkent, s visszarántotta őt távolodó gondolatai közül. Pillantását odakapta a férfira.
− Messze vagyunk még attól a helytől?
A férfi fölpillantott az égre. Kifejezetten csúfnak látta most az égboltot, az egybefüggő sötét felhők sokaságát, melyeknek nemtörődöm serege úgy tűnt, rövid időn belül hideg esővel borítja el a térséget. Minden apró felhő-bodorban ellenséget látott, s szinte haragosan bökte ki.
− Esni fog.
Legújabb dialógusuk mindössze ennyire sikeredett.
Már jó ideje ismeretlen volt a terep a sofőr számára. Rég elhagyták a lakott területeket, s már felkapaszkodtak egy hepehupás domboldalon, hogy most ott zötykölődjenek a valaha szebb időket látott hegyi borospincék, szőlőskertek, gyümölcsösök között kígyózó keskeny murva utakon.
Az ismeretlenné gyűrődött férfiarc mögött azért még ugyanaz a lélek lakozott, akit természetesen bántani kezdett a türelmes szőkeségből felé nyilalló hallgatás. Kibökte hát, amit ilyenkor szokott.
− Ne haragudj!
Mire a szőkeség is kibökte, amit ilyenkor ő szokott.
− Majd szólok, ha már haragszom. – Majd sóhajtott egy fáradtságosat, s újra tudakozódott: – De messze vagyunk még?
− Nem – felelt komoran a férfi. – Nemsokára elfogy az út. Azután már csak gyalogösvények lesznek, amelyek keresztül-kasul átszövik az erdőt.
− Klassz! – kelletlenkedett a szőkeség. – Drogosok, meg sátánista bandák, alkoholista teenager-ek… Még jó, hogy mindig van a kesztyűtartóban gázspray meg bokszer.
− Nem hinném, hogy szükséged lesz rájuk – nyugtatta a férfi.
− Azért, ha nem haragszol, magamhoz veszem őket. Valahogy jobban érzem magam, ha a zsebemben lapulnak.
A férfi nem felelt. Arra gondolt, vajon mennyire lehetnek alaptalanok a társa fenntartásai, avagy mennyire megalapozottak. Mert ha csak egy kicsit is igazolást nyernek a nő balsejtelmei, úgy talán jobb is lenne, ha keresésük nem ezen a helyen hozná meg sikerét. Ő élőre akart rábukkanni, és nem holtra. Épet szeretett volna hazavinni, és nem csonkát.
Maga sem jelenthette ki teljes bizonyossággal, hogy minden vonásában ismeri a környéket. Gyermekkorában minden más volt persze, de hol van az már. S végül előtolakodott egyetlen makacs gondolat a többiek kusza sűrűjéből, s a férfi már csak ezt az egy gondolatot volt képes kihallani a fejében zsibongó lármából: drogosok ide, sátánisták oda, nem számít! Csak most már találjuk meg végre!

Az út valóban elfogyott kisvártatva, s az autó hálás horkanással megállt. A kézifék nyekergett egy fontoskodót, s a szőkeség oldalra pillantott, mintha jóváhagyásra várna a férfitól. Ő megveregette a vállát – amit a nő éppúgy vehetett bátorításnak, mint sürgetésnek –, s már a szeme sem mosolygott.
A két alak kiszállt a járműből. Erős, határozott formák a bizonytalan, képlékeny jelen valóságának homályos fátyla alatt. Versenyt futottak az idővel; az este feltartóztathatatlanul közelített, s vele a hideg is úgy lopózott a tájra, mint egy mester tolvaj, ki az élők legértékesebb javait kívánja magába szippantani: minden életerejüket.
A nő szólalt meg elsőnek.
− Váljunk szét, úgy több esélyünk van rá, hogy megtaláljuk. Minden legyen nálad!
A minden alatt a roham- és szükségcsomagot értette, amelyek egy-egy jókora hátizsákban zsúfolódtak össze, menetkészen. Ám a szavak valahogyan megerősítést, biztatást adtak a tárgyak mellé.
A férfi egy kis takarót is kiemelt a hátsó ülésről. A szőkeség szótlanul figyelte. Három napja folytatják a kutatást, számos zegzugot átfésültek már, sokadszor hagyják el a járművet, de a férfi még egyszer sem vett magához takarót.
A nő jobban ismerte őt annál, mintsem hogy szükségét érezze a kérdezősködésnek. Társa talán valamiféle megérzésnek engedelmeskedik. Ő pedig arra gondolt, bárcsak betalálna az a megérzés, és véget érne már a kutatás. Neki ez nem volt annyira szívügye, ő legszívesebben ráhagyta volna már az egészet a rendőrségre, hiszen ez inkább az ő asztaluk, s az egyenruhások egyébként sem nézték jó szemmel önkényes magánakciójukat. A társát viszont hajtotta a szíve, a remény, amiből jottányit sem engedett. Pedig köztudott, hogy minden eltűnt személy életben maradásának az esélye minden újabb eltelt perccel csak romlik. S ők már harmadik napja kutatnak hasztalan.
Mindkettejüket kemény fából faragták. A férfi soha nem adta volna fel, amíg csak meg nem leli, akit keres, s azzal együtt a megnyugvást is, avagy míg nem találkozik a létezhető legrosszabbnak a bizonyosságával. A nő pedig soha nem hagyta volna őt cserben, a pokolba is utána ment volna, ahogyan ment is már nem egyszer.
Ő is szó nélkül belegyömöszölt hát egy kis takarót a hátizsákjába, s odalépett a férfihoz. Közelről, mélyen a szemébe nézett, majd jó erősen vállon csapta.
− Vigyázz magadra, kislány!
A férfi letörten bólintott, s csaknem elmosolyodott.
− Igen, uram! Hölgyem!
A nőt hirtelen elővette valami erős anyai vonzalom, s szinte kapaszkodott a tekintete az előtte álló férfiba. De csak egy pillanatig hagyta élni ezt a melegséggel ébredező érzést. Gyors kegyetlenséggel fojtotta meg csírájában, s végül elengedték egymást. Miután ki-ki választott egy ösvényt, elindultak a szürke ködbe vesző, őszi erdő nyirkos sűrűjében.
A férfi megtorpant néhány lépés után, visszapillantott a távolodó szőkeség sudár alakjára, s végre elmosolyodott. A nő épp fekete kesztyűs ujjait erőszakolta bele egy ridegen csillogó bokszerbe. Remélhetőleg egyetlen kósza sátánista falkába sem sétál majd bele; kár lenne azokért a gyanútlan, megtévedt lelkekért. Ha összefutnának ezzel az angyalbőrbe bújt démonnal, alighanem a legszebb zsoltárokat kántálva térnének meg tékozló útjukról, s mennyei áhítattól átfűtött, bűnbánó lélekkel kulcsolnák könyörgő fohászra a kezüket. Csak lenne, aki meghallgatja őket.