Kiégve

– Csak gyere, ülj le! Úgy örülök neked, oly régen találkoztunk!
– Felteszek egy jó erős feketét, megselymesítjük tejszínhabbal, úgy, mint régen, amikor kinyomtunk egy flakonnal két csészéhez, és még az orrunk hegye is habos volt. Éreztem az ingert a kacagáshoz, hiszen felidéztem, egy kedves pillanatot, ami együtt történt meg velünk, számtalanszor.
Ő, éppen csak elhúzta szája szegletét, és bár felvillant egy mosoly, mégsem azt az embert láttam.
– Mi a baj?- kérdezem. Nem vagyok igazán toppon. Érzem. Valami már hónapok óta nem hagy békén.
– Történt valami? Történt olyan, ami kiváltotta ezt belőled? Igen látom, valami nem stimmel. Jól meg vagytok Bélával?
– Hosszú lenne elmesélnem, de azt hiszem Bélával minden teljesen rendben. Sőt! Azt tapasztalom, hogy szinte erején felül igyekszik minden olyant nyújtani nekem, ami régen örömmel, boldogsággal töltött el, és észrevettem magamon, hogy nem érzem ezt. Szenvedek ettől, és szégyellem is, de mondd, mit tegyek? A virágok, amelyeket kapok szinte kazalszám, és csodálatos, még arra sem vagyok képes, hogy friss vizet cseréljek a vázában, hogy tovább éljen. Csak nézem, ahogy hervad, és megállapítom magamban, vele együtt én is hervadok.
– Bolondokat beszélsz Karin! Mi az, hogy fonnyadsz? Egy csodálatos, elegáns, csinos nő ül velem szemben, és a szemeid fénye, csillogása is a régi.
– Tudok segíteni valamiben neked?
– Nem hiszem. Saját magamnak kellene megoldást keresnem, és hidd el, csoda, hogy egyáltalán itt vagyok. Szinte meg kellett erőszakolnom magam ahhoz, hogy elinduljak hozzád. Ráadásul, nem is önszántamból tettem mindezt. Béla kért meg arra, kapjam össze magam, és látogassalak meg, mert teljesen be vagyok savanyodva otthon. Bevallom, a célja az, hogy kíváncsi, te észreveszel e rajtam változást?
– Értem. Jó, hát mi tagadás, a külsőddel kapcsolatosan a régi vagy. A viselkedésedben látok némi változást, és elképzelhető, hogy a 24. órában vagyunk, de fel a fejjel! Kicsit most sűrűbbre vesszük a kettőnk közti kapcsolatot. No, nem visszük túlzásba, de mindenképpen sokat fogunk beszélgetni, újból csinálunk programokat, bevallom, rám is rám fér, mert hajtás van a melóhelyen. Sokszor tiszta őrület.
-Ne is mondd! Nálunk a leépítések folyamatosak, és ne hidd, hogy kevesebb a munka. Akit kirúgnak, annak a feladata is ránk zúdul, és én nagy mafla, képtelen vagyok azt mondani, hogy stop! Nem bírom el már, utol sem érem magam. Reggelente amikor belépek az irodába, kupacra állnak az elintézendő ügyek, legszívesebben egy gyufát gyújtanék meg, és huss,az egésznek. A főnök ellenben széles mosollyal szemtelenül megkérdezi.
– Hol a szép mosoly Marcsikám? Elutaztatta Dubaiba? Tudnék beválaszolni, de lenyelem, és erőltetek egyet, rebbenő pillákkal. Magamba pedig mormolom „dögölj meg”. Aztán leülök, a papír illatát, amit régen annak neveztem, most szagnak érzem, nehéz szagnak, ami belém ülepedett, sárga, és nehéz a gyomromnak is. Gyomorrontás félét érzek, nyom, hányingert okoz. Így gürcölöm le a nyolc órámat, már amikor nem kell még ráhúznom kettőt. Tudod? Régen minden este lefekvés előtt olvasgattam az ágyban. Amikor a szemem csukódni kezdett, akkor tettem le a regényt, és befészkeltem Bélám karjai közé, és édesdeden aludtunk. Most?! Talán már molyok is megrágták a lapokat, mert ki sem bírom nyitni. Lefekszem, forgolódom, mint egy sajtkukac. Béla, ha rám teszi a kezét, és átölelne , minden idegszálam hadakozik ellene. Mint akit a kígyó mart meg, szinte ugrom arébb az ágyban. Hallok egy sóhajt tőle, és bár megsimogatja az arcomat, de titkon tudom, hogy nagyon elege lehet belőlem. Undok, kis dög lettem.
– A házi munka az, amit megcsinálok immel-ámmal, mert ha azt sem tenném, a kilók jönnének rám, mint ez a nyavalyás érzés.
– Mit érzel általában?
– Kiégettséget. Kiégettséget, de úgy, hogy ha a lelkembe belé kotornál egy bottal, még át sem langyosodna.
– Aham! –dünnyögöm. De most, én kérdezek? Hogy állsz a színekkel? A kedves színedet szeretném hallani, ha kérhetem, és nem azt, ami éppen a környezetedben van éppen, hanem azt, amelyikre kellemesen gondolsz. Melegséget ád, felvidít, érzés képest nyújtani számodra.
Szinte gondolkodás nélkül hallom.
– Narancs! Meg, még a vanília, vagy esetleg tört fehér, és kedvelem a lazacot is, meg a babarózsaszínt. Látom az arcán, a színek hatására, amit valószínűleg lát is, nyílik a szeme, a pupillái tágulnak, és az arc átváltozik. Élettel telibb lesz, a tekintet, pillanatnyilag kiegyensúlyozottnak látszik. Felértünk egy olyan pontra, amit nevezni lehet a csúcsnak, ebben az állapotban. Nem akarom, hogy visszazuhanjon a mélybe.
– Mit szólsz ahhoz, ha elsétálunk, egy üzletbe, ahol a anyagok sorakoznak előttünk, és ezeket a színeket, anyaghoz érve, meg is tapinthatod? Megisszuk a habos kávét, már hozom is a habot, és elsétálunk Dóra néni üzletébe.
– Remek! Remek! – lelkesedik. Ezt látni, csuda jó. A tejszínhab csavarodik, magasodik a csészében, szinte egyszerre érintjük ajkainkkal a csésze szélét, és huncutul egymásra kacsintva kortyolunk.
– Nem ér! Hé! Az orrod hegye, még nem fehér! – kiáltom felé. Már kapja is a dobozt, és nyom a poharába egy jó nagy adagot.
– Figyelem!- és egy hatalmasat kortyol, beleadva mindent. Kacagunk önfeledten, gyermekien, szinte könnybe lábad ettől a szemünk. Majd egymásba karolva elsétálunk a közeli üzletbe. Az anyagok életre kelnek Marcsi keze alatt. Számtalan szivárványszín pompázik előttünk, és kiválasztunk a nappaliba egy üde narancsot, ami függönyként fog funkcionálni, ha rá majd süt a Nap, az egész helyiséget barátságossá, megnyugtatóvá fogja varázsolja.
– Fél szemmel sandítom az arcát, most az egész lénye sugárzik. Megkezdtem a terápiát. Egy lépés, amit megtettünk közösen, és megvallom, nekem is jól esett. Pedig ez még csak a kezdet.
– Béla este rám csörgött, és szinte elérzékenyülten suttogta a telefonba.
– Te valamit nagyon tudsz. A feleségemet kicserélték ma. Most ebben a pillanatban, a régi. Köszönöm!