Kietlen úton

A városba igyekeztek. Már vagy húsz perce gyalogoltak a végeláthatatlan kocsiúton. Vastag hólepel fedte el a közeli, kietlen mezőket, az út menti cseresznyefasort, a kavicsos utat, és mindkettőjük kucsmáját is.
Csend volt, halott csend; és hideg, tüdőt kettémetsző hideg. Hiába öltöttek fel magukra mindent, amit otthon találtak, a vastag ruhakérgek alatt nyikorogtak a hidegtől csontjaik. A férfi gyorsabban haladt, a lányt sietősen maga után vonva. Időnként deres szemöldöke alatt egészen résnyire szűkült az egykor parázsló, barna szem. Ilyenkor bosszús sóhaj szaladt ki összeszorított fogai közül. A lány pedig esdeklően nézett fel minden ilyen szemrehányó tekintet után, és megszaporázta lépteit. Nehezen haladt a terhe miatt.
Egyre csak mentek előre szótlanul, mikor a férfi hirtelen megállt, és szembefordult a lánnyal.
– Te! – mondta – én elmegyek.
A lány nem felelt, csak riadt tekintete nézett sóvárogva, a valaha kedves arcot kutatva.
– Hát volt – e nekem más asszonyom? Felelj nekem, te lány!
– Nem – mondta csendesen, és remegés futott végig a kopottas bundán. Mintha csak ez az apró rezzenés a tájat rázta volna meg, egy varjú ijedten repült fel a közeli fáról, éles károgásával belehasítva a csendbe. Ők ketten talán meg sem hallották, csak nézték egymást, mint ahogy a koporsóban nyugvókra tekint az ember: felidézve mindent, szótlanul, búcsúzva.
A férfi még ennyit szólt:
– Menj tovább – majd hátat fordított, és elindult visszafelé.
A lány riadtan állt, keservesen nyöszörögve nézett a távolodó után. Éles fájdalom hasított belé, és kiáltva szakadt ki belőle a zokogás. Fehér szoknyáján hirtelen vörös folt szaladt szét, aztán futótűzként tekergett tovább a hóban. Már tébolyultan üvöltött, sikolya lerázta a fákról a jéggé fagyott havat.
A férfi futva távolodott, kucsmáját a fülébe húzta, és a szomszéd legszebb lányára gondolt, aki annyit settenkedett körülötte az utóbbi időkben. Megeredt a hó, és nem sok látszott ki a lábnyomokból, melyeket nem rég hagytak. A falu fényeit nézte, de nagyon távolinak tűntek. Különös érzés kerítette hatalmába. Arra gondolt, hogy sosem fog visszaérni a faluba. Megtorpant.
A sikoly, mint egy jól célzott nyílvessző reccsent bele hirtelen dobhártyájába. Ijedten hallgatta, majd mikor hirtelen abbamaradt a hang, hátraperdült. Félénken nézett abba az irányba, ahol a lányt hagyta. Mintha gyermeksírást halott volna. Szemét ismét összehúzva a távolba meredt, de sehol sem látta a törékeny alakot. Messze, úgy tűnt, mintha vörös tó hullámozna az úton.
Tágra nyílt szemekkel fordult vissza. A távoli fényeket kereste, de sötétség borította be az eget. Hatalmas rajban köröztek feje fölött a varjak, elrejtve minden világosságot. Lehajtotta a fejét. Vér kúszott előre melegen a hóban, körülölelve megrogyó térdeit.