Kígyót melengetett 3.

Március a tavasz ígéretét hordozza magában. Bár még hófoltok tarkítják az utakat, a fagyos szél néha csontig hatol, a kankalin már kidugja sárga fejecskéjét, a levegő a remény illatával telítődik. Madarak gyülekeznek a kopasz ágakon vidáman csivitelve, a szürke éggel mit sem törődnek, a nappalok hosszabbodásából ők már tudják, hamarosan itt a kikelet. Beatrix zsigerei mélyén jól érezte ezt a boldog várakozást, a mindent elöntő sóvárgást, mely a természet megújulásában ölt testet. Elhatározta, az aznapi jógafoglalkozást a szabadban tartja. A művelődési ház előtti téren már felszáradt a sár, a gondnok az előző nap söpörte tisztára a sportpályát. Bár Beatrix jobban szeretett a fűben gyakorlatozni, egyelőre erről szó sem lehetett. Az öltözőből kihallatszott az izgatott készülődés. Fiatal, hajpántot viselő lány jelent meg az udvaron kék melegítőben.
– Szia, Bea! – köszöntötte oktatóját, majd az égre mutatott. – Nemsokára kisüt a nap.
Valóban, a vékony felhőréteg mögül bágyadtan átszűrődött a napsugár. Halovány színe ellenére ez már nem a megszokott erőtlen téli nap volt, érezni lehetett az erejét.
– Mit szólnál hozzá, ha ma kint lennénk? – kérdezte Beatrix.
– Itt a betonon? – lepődött meg a lány. – Nincs hozzá hideg?
Beatrix úgy gondolta, aznap csak álló gyakorlatokat végeznek, hiszen a földre valóban nem fekhettek, még ha matracot használnak sem. De nem akart önkényesen dönteni, megkérdezte a többieket is. A lelkes mag azonnal beleegyezett, csupán néhány elégedetlenkedő csóválta a fejét. Ők általában mindenben találtak hibát. Szerintük a termet vagy túlfűtötték vagy megfagytak, az ászanák vagy rettenetesen könnyűek voltak, vagy olyan nehezek, hogy el se bírták kezdeni, a zenét hangosnak találták, de ha Beatrix a kérésükre lehalkította, akkor azonnal panaszkodni kezdtek, hogy nem hallanak semmit. Demokratikus vezetőként Beatrix a többség akarata szerint járt el, ezért kint maradtak. Bemelegítésként légző gyakorlatokat végeztek, karjukat magasra nyújtották, mintha el akarnák érni a végtelent. A friss levegő testüket – lelküket átjárta, érezték, amint bensőjüket jóleső nyugalom tölti el. Minden egyes légvétellel közelebb kerültek a lét igazi természetéhez. Bár a jóga lényege a kitartott pózokban rejlik, Beatrix az újjászületés örömére elhatározta, kicsit megmozgatja a társaságot. Komolyabb futást vagy ugrálást nem tervezett a jelenlévők életkorát és egészségi állapotát figyelembe véve, de a varjújárást, vagyis a guggolásban történő körbe-körbe sétát nem úszták meg.
– Hú, de kimelegedtem – szólalt meg egy középkorú hölgy, melegítő felsőjét a közeli padra hajítva.
Az ég hirtelen beborult, hűvös szél rázta meg a pályát keretező hársfák ágait.
– Tüdőgyulladást fogok kapni! – jelentette ki ellentmondást nem tűrőn az elégedetlenkedők egyike.
Beatrix hajlott volna rá, hogy bent folytassák az órát, de mégis maradtak. A szeme sarkából látta, hogy egy árny áll a kerítésnél, és figyeli. Eleinte nem törődött vele, a munkájára koncentrált, a jóga amúgy is elmélyültséget igényel, míg egy karkörzésnél lopva odapillantott. Legnagyobb meglepetésére régi barátnőjére, Barbarára ismert a bámészkodóban. Alig észrevehetően intett a bánatos arcú barátnőnek, majd levezette a következő gyakorlatot. A teljes szívvel való odaadás azonban megszűnt. Volt Barbarában valami különös, amit nem tudott volna pontosan meghatározni, csupán az intuíciója sugallta. Egy másik elégedetlenkedő hangra eszmélt fel:
– Nem csinálhatnánk már végre valami mást? Nem érzem a karomat, annyit emelgettem.
Az óra amúgy is letelt, már csak a levezetés maradt hátra. Sugárzó arcú, alacsony nő lépett Beatrixhez:
– Nagyon jó ötlet volt, hogy kint tartottad a foglalkozást, remekül éreztem magam!
Mielőtt Beatrix válaszolhatott volna, rémült sikoly hallatszott az épületbe vezető ajtóból. Az oktató odarohant.
– A bokám – jajgatott a tüdőgyulladástól félő nő -, megbotlottam a küszöbben.
– Hadd nézzem – hajolt fölé Beatrix.
– Nem, ne nyúljon hozzá! – tiltakozott a nő fájdalomtól eltorzult hangon. – Biztosan eltörött.
– Bízzon bennem – nyugtatgatta Beatrix. – Értek hozzá.
Gyengéden megtapogatta a sérült testrészt, majd szakértő kezekkel megrántotta.
– Ne – kiáltotta a nő, amikor mintha elvágták volna, megszűnt a fájdalom.
– Már nem fáj – jegyezte meg felcsillanó örömmel. – Ezt hogy csinálta?
– Tanultam – felelte szerényen Beatrix.
A többiek elismerőn állták körül őket. Beatrix a kerítésre pillantott. Barátnője még mindig ott állt, szomorúsága eltűnt.
– Láttam mindent, fantasztikus voltál! – mondta Beatrixnek.
Beatrix közelebb ment hozzá.
– Hogy kerülsz te ide?
– Errefelé jártam, és megláttalak. Nem baj, hogy néztelek?
Bár Barbara mosolygott, Beatrix érezte, hogy ez csak álarc, valami mély keserűség rejtőzik a felszín mögött.
– Egyáltalán nem baj – felelte. – Mi van veled, hogy vagy? Olyan régen hallottam már rólad.
Középiskolás koruk óta ismerték egymást, valaha sülve-főve együtt voltak, még a legapróbb titkaikat is megosztották a másikkal. Együtt jártak moziba, kitárgyalták a fiúkat, ahogy ez kamaszlányoknál szokás. Az érettségi után sem szakadt meg a kapcsolat, rendszeresen találkoztak, továbbra is élvezettel merültek el az élet apró-cseprő dolgainak megvitatásában. Míg egy napon Barbara megsértődött valamiért. Beatrix azóta sem jött rá a valódi okára, bármennyit is törte a fejét, mert az a dolog, ami miatt Barbara nem állt többet szóba vele, nem lehetett elég indok a szakításra. Megbeszélték, hogy Beatrix elkíséri Barbarát vásárló körútra, a barátnője ugyanis szerette volna új holmikkal felfrissíteni ruhatárát. Már mindent tisztáztak, hogy hol találkoznak, melyik boltokba mennek, amikor Beatrixnek váratlan elfoglaltsága akadt. A nagynénje kérte meg, hogy látogassa meg kórházban, mert eltörte a lábát. Beatrix lemondta a Barbarával való programját, amiért a lány, pontosabban akkor már asszony, annyira megneheztelt rá, hogy attól a perctől kezdve levegőnek nézte. Az emailjeire nem válaszolt, a telefont nem vette föl, a facebook-on pedig letiltatta Beatrixet. Ezért is lepte meg most ez a váratlan közeledés.
– Elváltam – jelentette ki Barbara.
Beatrix egy pillanatig nem tudta, hogyan reagáljon a kijelentésre. Jánost és Barbarát a köztük lévő különbségek ellenére mindig is ideális párnak tartotta, álmában sem gondolt rá, hogy valaha is elválhatnak.
– Mi történt?
Barbara szeme sarkában megjelent egy könnycsepp.
– Ráérsz most? Beülhetnénk valahová? Olyan jó lenne valakivel megbeszélnem.
A hosszú hallgatás ellenére Beatrix még mindig a szívén viselte barátnője sorsát, zaklatott állapota megrendítette. Tudta jól, hogy egy alapos kibeszélés sokat könnyítene rajta, de éppen R.L.-el volt találkozója. Az író nem győzte dicsérni a jól sikerült cikkért, és úgy gondolta, egy vacsorával méltó módon fejezheti ki háláját. Beatrix napok óta erre készült, nehezebb perceiben a vacsora gondolata nyújtott vigasztalást. Ugyanakkor Barbaráért is aggódott, érezte, hogy barátnőjének szüksége van rá.
– Nem lehetne inkább holnap? – kérdezte gyengéden. – Ma sajnos nem jó.
Barbara arcán halvány árnyék suhant át.
– Hát jó – sóhajtotta. – Ahogy akarod.
– Tudod mit – nézett rá biztatón Beatrix -, lemondom a programomat.