Királyfiak, királylányok

'Szen hogy az élet a jó Isten ajándéka, azt én tisztelettel elviselem, de az álmokat melyik csillag karcolta a gyermek szívébe?
Mert megvallom én töretlen lélekkel, hogy fölnőttként is csak ugyanazon álmok gyújtogatnak nagy tüzeket bennem, mint csikókoromban. Nem szégyellem azok közül a legsutábbat sé, de még a legbugyutább álomkép is csak szebben idvezül a világban, mint az összes valódi cselekedetem a Nap alatt. Hát akkor hogy van-é? Hát csak én nyúlok, mint a tészta, de ugyanazok az álmok dagadnak-é bennem s kelesztik meg a holnapomat?
Hiszen a színek-szerelmek nem változnak: ugyanaz az édes Anyaföld dobál a talpam alá göröngyöt, ugyanaz az áldott szó fon imát delejes lázként Istenemhez, ugyanaz …és bizony, én is csak ugyanaz vagyok, hiszed-é?

Álmában fölébred az ember gyermeke, látja magát a dikón mézes ájulásban, s elindul a világ körül igazság kötését keresni jajgató sebére. Nem a test sajgása omlik az álomban, hanem a lélek zokog, annak kell megnyílnia a simogató holdfény fátyla alatt.
Megy a gyermek, mésztilláb, cuppognak a talpacskák, mint a vádak: anyám öléről hová kéredzkedjek, meddig fussak igazságért, ölelésért? Szép zene a válasz: az Úr nincs messze egyikünktől sem…de a csípot szemekben kibomló kert még a világ, s rózsák közt is rózsa az édesanya – az pedig mégis csak test, melegség és illat, érintésből ébrenlét, vágyból álom.
Megy a gyermek, mésztilláb, s míg kettőt lép, százat lát, ezret ért – s könnyéből szürcsöl az éjjeli tó: minden gyermek erre járt, kitaposott ösvény ez, fájdalmak tava. Mennyi levetett perc, óra s nap hever a parton! Megtisztulni jöttél, gyermek? Én csak megfürödni…hívogat tükröd. Nincs néked szennyed, játszani jönnek hozzád a fodrok, pulya…ébredj majd, ha fázol, s bársony-karokba bújj majd…

…s így van az, mikor riad álmában a gyermek, de röppen az Édes, s már jó szerelemben ölelkeznek egymásba a szemek szentjei álmokon kívül, éjeken át.
Csak fél életünk hazugság, vagy annyi sem. A többit álmodjuk, s gyermekek vagyunk…királyfiak, királylányok…