Királytigris (1.)

A férfi mozdulatlanul állt a hatalmas terem közepén. A szürke falak egyhangúságát csak a kárpitként szolgáló címeres lobogók törték meg. A lobogók anyaga első pillantásra egyszerű fekete vászon lehetett, a címer azonban semmivel sem volt összetéveszthető; szemfogait kivillantó, száját üvöltésre nyitó tigrisfejet ábrázolt. Az Impérium valódi jelképe volt ez, amelyek nem is olyan rég kerültek vissza az őket megillető helyekre.
A férfi ugyanis egy trónterem kellős közepén állt. Fényesre csiszolt márványpadlója közönséges szennyet vagy port szinte sose látott, legalábbis azt a benyomást keltette, az ember még akár reggeli tisztálkodásra is használhatta volna tükör helyett. A szinte sötétbe vesző, elegánsan díszített keresztboltozatot masszív, karcsú oszlopok tartották. A falakon hatalmas, különféle alakokat és elemeket mintázó, különféle színkavalkádban pompázó üvegablakok díszelegtek, világos fénybe vonva a meglehetősen komor és üres termet. A férfi nem volt járatos az építészetben, de el kellett ismernie, hogy a császár tróntermének jót tettek a messzi tájakról hívott építészmesterek. Maga a fenséges trón az ovális terem közepén állt egy alacsony, ezüstös kárpittal leborított lépcsővel és karzattal ellátott emelvényen. A trón két karfáját méretes tigrisfejek díszítették. Valóban nemes és elsőrangú, gondolta a férfi, aki nem értett az építészethez.
Türelmesen várakozott hát a császár legszentebb termében. Korán volt még, ennek ellenére bebocsátást nyert a Császári Gárdától. Mivel a termet nem díszítették sem különleges trófeák, sem festmények, ahogyan az más előkelőbb helyiségekben szokás volt, nem is nagyon volt hol nézelődnie. Amúgy sem merte megkockáztatni, hogy bámészkodjon. Ha a császár audienciára hívatta, akkor annak úgy kellett lezajlania, ahogyan az etikett megkívánta. A császár éppúgy nem tűrte meg a kötelező formaiságok elhanyagolását, mint a hivalkodó díszleteket és a fényűzést maga körül. Az egész terem a maga egyszerűsége ellenére borzongató és előkelő volt, s aki belépett ide, annak nem kellett magyarázni, hogy hová is került.
Rövidesen csattanás, azt követően pedig fémes nyikorgás hallatszott. A férfi nem nézett hátra, minden apró mozzanat nélkül féltérdre ereszkedett, fejét lehajtva, tekintetét a padlón visszatükröződő képmására függesztve várta, hogy az imént belépett alak elfoglalja szokásos helyét. A trónján.
Lehet, hogy jobban meg kellett volna mosakodnom, gondolta hirtelen az arcképére bámulva. Valahogy minden, a trónterem tisztaságához mérve természetellenes dolog, mint például a borosta, vagy a kissé kopott bőrkabát, zavarni kezdte a férfit, amint a császár színe elé került. Annak ellenére is, hogy tudta, a császár pont úgy kedvelte őt, ahogyan volt, a maga szokásos valójában.
– Felállhatsz, Vakond. – hallatszott egy erőteljes, zengő hang.
A férfi, tisztes nevén Torai Hendrim, de akit a legtöbben csak Vakondnak hívtak, felállt és előreszegezte tekintetét.
A császár fiatal volt, egy kívülálló szeme pont olyan korúnak nézhette, aki épp a lovaggá ütésére vár, vagy aki egy kovácsműhelyben tengődik az öreg mester mellett. Valójában egy igen tagbaszakadt, jó erőben levő, acélos természetű nemes férfiú volt, s minden olyan vonással rendelkezett, amelynek egy tiszteletet parancsoló uralkodó repertoárjában kötelezően jelen kellett lennie. Robosztus alkata ellenére arca igen finom élű volt, szemei kéken ragyogtak, mogyoróbarna haja pedig ápoltan lógott le arca két oldalán, egész a mellkasáig. A császár olyan volt, akiket a trúbadúrok balladáikban lefestenek, bármely kis csitri hercegnő, vagy dáma álmainak megtestülése, ki kedvességével és lovagiasságával veszi le az arra érdemes hölgyeményeket a lábaikról. Csakhogy a császár egyvalamiben különbözött. A már megannyi asszonyt elkápráztató arcán nagyon ritkán jelent meg mosoly, vagy finomkodás. Kedvesség pedig szinte soha. Kisugárzása komorságba és szigorúságba torkollott. Így hát, aki elsőre csupán egy daliás lovászfiút látott benne, az élete legnagyobb és talán utolsó hibáját követte el. Vakond elmosolyodott, de csak egy pillanatra. Számtalan emléke volt a császár természetét illetően, de azoknak nem most volt itt az ideje. Főleg nem a megfelelő társaság nélkül.
A császár, dicső nevén Caedrus al Vaharid, akit ellenfelei és félői csak Királytigrisnek neveztek, komótosan helyet foglalt a trónon, lábait keresztbe téve, karjait lábán megtámasztva, ujjainak hegyét egymáshoz érintve biccentett az előtte állónak.
– Bocsáss meg, hogy megvárakoztattalak, Vakond. Korábban érkeztél, mint kellett volna. Ámbár illendő lenne emlékeznem rá, hogy te mindig idő előtt a megfelelő helyen vagy. – mondta kifejezéstelen arccal.
Vakond tisztelettudóan fejet hajtott. Valóban mindig ott volt, ahol kellett. Ez a munkaköri leírásban meg nem nevezett elvárás volt a Keransai parancsnokától. A császár és a vezérkar tagjai persze csak így hivatkoztak rá: a Keransai. A kereskedők általában csak Keselyűkként, a közemberek pedig rettegve csak Kaszásoknak nevezték őket. De persze mindhárom ugyanazt jelentette; kémek, besúgók, orgyilkosok, törvényen kívüli ügyvédek, méregkeverők és a szokásos háttérben megbúvó gazfickók hálózatát. A Keransai hivatalosan persze csak mint végrehajtó hatalomként létezett, valójában a császár kizárólagos uralma alatt álló szerv volt. Afféle soha vissza nem kérdező jobbkéz. Rejtélyes balesetek, zsarolások, kínzások, na és a mindenre kiterjedő információszerzés specialistái tömörültek ide. Ha a császár hivatalos úton nem jutott megállapodásra a megfelelő személlyel vagy kamarával, onnantól az ügy a Keransai-é volt. A szerv az alapítása óta igen hírhedté vált, manapság már nem is fordult elő olyan vélemény, hogy egy ételmérgezés vagy egy szerencsétlen árokba fulladás, esetleg egy vadászbaleset csupán véletlen lett volna.
Vakond, a szinte mindenható hálózat parancsnoka előhúzta fekete kabátjából bőrkötéses jegyzékét. Bárki, aki ránézett, egy az átlagos mindennapokat magába foglaló naplót látott, de a könyvecske ennél sokkal fontosabb volt. Időpontokat, helyeket, személyeket és a különféle problémák megnevezését és „megoldását” tartalmazta. A császár intett a kezével.
– Arra most nem lesz szükséged. Legalábbis egyelőre. Most nem a szokásos ügyletek miatt hívattalak.
Vakond bólintott és visszacsúsztatta a könyvet a kabátja egyik zsebébe.
– Mint azt tudod, tisztes közbenjárásotoknak köszönhetően az utóbbi időkben vérben úsztak a kínpadok. Úgy vélem, az elrettentés elérte a célját, a bűnösök megbűnhődtek. Eddig azt hittem mindegyik. A minap azonban egy szerencsétlen véletlen folytán, a drága Királynőnk, napi kezelése során elejtett egy kicsiny megjegyzést, amely azóta sem hagy nyugodni. – mondta Caedrus császár.
Vakond gonoszul elvigyorodott.
Közismert volt, hogy a császár kit nevezett Királynőnek. Alig több mint két évtizede az Impérium dicső és hírneves császárát, Drithelm al Vaharidot, Caedrus atyját áruló nemesek egy csoportja orvul meggyilkolta a saját palotájában. Nem álltak meg az uralkodónál, a császár hitvese, két idősebb fia, és három közelebbi vérrokona is életét vesztette azon az éjszakán, amelyet csak a Siralom estjének neveztek azóta. Caedrus akkor még apró fiúcska volt, egyetlen életben maradt húga pedig karon ülő csecsemő. Csakis Drithelm császár egyik hű emberének Baorannak, a Bölcsnek, egyben Caedrus nevelőjének köszönhetően menekültek meg, és sikerült elhajózniuk a Tengeren Túli Földek egyikére, ahol a két gyermek nélkülözve, de viszonylag biztonságban felcseperedhetett.
Az árulók időközben létrehozták saját bábállamukat az Impérium romjain, a trónra pedig egy befolyásolható, kissé félkegyelmű bárónőt ültettek, akinek az egyik legősibb családból való származása és férjének korábbi címei lehetővé tették, hogy a nép ne kérdőjelezze meg a trónhoz való jogát. Aki mégis megkérdőjelezte, arról az árulók és embereik megfelelően gondoskodtak. Így hát a trónbitorló nemesség egy gyáva és félkegyelmű bábkirálynőn keresztül gyakorolhatott rémuralmat a nép felett. Káosz, halál, erőszak időszaka volt az. Semmi sem volt a Keransai ahhoz képest, gondolta Vakond.
Később aztán a felnőtt trónörökös mentorával, húgával és egy kisebb zsoldossereggel, akiket ígéretekkel fizetett meg, partraszállt szülőföldjén. Az árulók, akik nem számítottak a felbukkanására, természetesen meglepődtek, és kapkodásuknak köszönhetően jelentős előnyhöz juttatták Caedrust. A nagyobb hatalommal bírók zöme ugyan a bábállam befolyása alatt volt, de a megbocsátás és a birtokviszonyok átrendeződésének reményében sok-sok nagyúr és katona csatlakozott a trónörökös egyre növekvő haderejéhez, amely végül hosszú és véres hadjárat árán, visszaszerezte a trónt jogos ura számára.
Most pedig itt vagyunk, gondolta Vakond. Caedrus természetesen senkinek sem bocsátott meg. Azok, akik azon az éjszakán haboztak az árulók ellen fellépni, viszonylag kisebb büntetésben részesültek, némi földet és vagyont veszítve ezzel. Azokra, akik bármily módon részt vettek a puccsban, vagy akár egyszer is csatlakoztak a bábállamot irányító hierarchiához, azonnali halál várt, bár meglepően igazságos módon, Vakond szerint legalábbis, csak két generációra kiterjesztve. Azok az urak pedig, akik nem rendelkeztek nagy birtokokkal és sereggel, s emiatt szintén száműzetésbe kényszerültek a rémuralom ideje alatt, mára győztesekké váltak. A császár őket tette meg feltétlen szövetségeseinek és bizalmasainak, hatalmas és gazdag bárókká téve őket.
Vakond, habár nem lett belőle nagy úr, mindenképp szerencsésnek mondhatta magát. A hadjárat alatt ő, és néhány társa, azaz ifjú és neveletlen kiskölykök, a regnáló bábkirálynő ellenségeivé váltak. Földalatti járatokban, elhagyatott bányákban és kazamatákban húzták meg magukat, miközben a maguk módján bomlasztották a rendszert. Mindannyian akkor kóstoltak bele a háttérmozgalmak valóságába, rájöttek, hogy ha egy bizonyos levél nem jut el a megfelelő címzetthez, vagy ha egy fontos árukat tartalmazó raktár véletlenül felgyullad, az olykor nagyobb csapás lehet az ellenség számára, mint egy vesztes csetepaté. Hendrim is innen kapta azóta is használatos becenevét. A császár örömmel fogadta őt, és felismerte a kis csapat hasznát az ellenségeivel szemben. Azóta mi vagyunk a Keransai, az emlékek büszkeséggel töltötték el Vakondot.
Az árulók családostul mind halálra ítéltettek, különösen hosszadalmas és kegyetlen módon. A Királynő azonban azóta is a kínkamrák visszatérő vendége volt. Ha azt nézzük, ő csak egy eszköz volt, gondolta Vakond. A császár azonban máshogyan nézte, és ez éppen elég volt neki, hogy ne tegyen fel kérdéseket.
– Engedelmeddel, fenséges uram – szólalt meg Vakond – A Királynő ama megjegyzése talán arra utalt, hogy talán nem minden ellenségedet érte utol az őket megillető végzet?
– Ezúttal megérzésed csak félig helyénvaló – a császár elmosolyodott, de csakis egy futó pillanatra – Bevallom, az elejtett információ engem is meglepett kissé. Merthogy valóban egy személyről van szó, akit az ellenségemnek is tekinthetek, de jelen esetben úgy gondolom, hogy az illető sokkal inkább kimaradt a múltban történt eseményekből, mint ahogyan azt néhány egykori főúr próbálta bizonygatni nekem.
Vakond megpróbált magában találgatni, de nem jutott eszébe senki. A Keransai minden szóba kerülhető árulót és kiszolgálót kézre kerített. Tudomása szerint. Márpedig Vakond általában mindenről tudott.
– A némaságodból ítélve megkockáztatom, hogy te is éppúgy elcsodálkozol majd, ahogy én tettem. – törte meg a csendet végül Caedrus – Nos, bebizonyosodott, hogy kecses és egykor bájos Királynénk az uralkodása alatt egy szerep helyett szép lassan kettőt is betöltött. Ugye nem okozol csalódást, és kitalálod mire gondolok?
Vakond ismét elvigyorodott. Egyúttal valóban elcsodálkozott.
– Természetesen, fenséges uram. Arra gondolsz, hogy a céda… Királynő valamelyik bitorló nagyuracska ágyasaként funkcionált, és eme valószínűleg az egyik fél számára legtöbb örömöt nélkülöző kapcsolatnak hála megérett a kéretlen gyümölcs?
– Bravó, Vakond. Bizony úgy tűnik, hogy létezik valahol egy velem talán egykorú fattyú, akit sejtésem szerint anyja után szántak a trónomra. Mint szintén bábot, természetesen. Afféle családi örökségként.
A császár kis szünetet tartott, hanyagul lesöpört némi porszemet szénfekete talárjáról.
– Gondolom megérted, hogy szeretném, ha eme fattyú minél előbb a szemeim elé kerülne a rejtekhelyéről. Merthogy biztosan rejtőzik valahol, természetesen valaki vagy valakik segítségével. Rájuk természetesen halál vár. Egyúttal pedig számítok rá, hogy felderíted, melyik áruló véréből is származik a kéretlen utód.
Vakond bólintott.
– Érdemes azonban előbb a lehetséges végkimeneteleket számba venni, hisz tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket. – folytatta Caedrus – Először is, elképzelhető, hogy a Királynőnk elméje sajnálatos módon megbomlott a… különös bánásmód hatására, éppen ezért előfordulhat, hogy kínjainak egy, a valóságtól teljességgel különböző szóbeli kivetülését hallottam. Nos, az ő érdekében remélem, hogy nem így történt.
Másodszor, nem tudni, hogy amennyiben a kölyök létezik, milyen korban van, s mely nemet képviseli. Ha nemzőképes kisasszony, vagy pedig felnőtt férfi, az jelentősen felgyorsítaná a terveim végrehajtását. Nem, egyelőre megtartom magamnak a gondolataim – tette hozzá a császár Vakond szemvillanását látva – Habár tudom, hogy előszeretettel deríted föl az érdekes dolgokat, mégha azok kívül is esnek a megbízatásodon. Ígérem, beavatlak a tervembe, hogy is hagyhatnálak ki, de előbb kézre kell kerítened a fattyat.
Vakond fejet hajtott. Igazából az ügy egy részét máris kitalálta. A Királynő még mindig Alrethen egyik legősibb és leggazdagabb családjából származott, s bárki is volt a kölyke apja, nos, a hivatalos okmányokat sosem nehéz megfelelőre formálni. Egy nemes és nagy multú házból származó ifjú kiváló eszköz a diplomáciai kapcsolatok elrendezésében. Márpedig az Impérium határait mindig is nyíltan fenyegették a szomszédos hatalmak.
– Ha a kölyök még éretlen, természetesen magamhoz veszem, amíg a megfelelő korban nem lesz. Nyomatékosan felhívom a figyelmed, hogy nem óhajtom, hogy a gyereknek egy haja szála is meggörbüljön. A szövetségeseire, vagy bújtatóira ez nem vonatkozik.
A Keransai parancsnoka magában összegezte a hallottakat.
– Amennyiben a gyermek már halott, vagy a bújtatók tudomására jut, hogy kutakodunk utána, akkor…
– Akkor sajnálatos módon meg kell másítanom a teveimet, de őszintén örülnék, Vakond, ha erre nem kerülne sor. – vetette közbe a császár.
A férfi értése jeléül bólintott.
– Hangsúlyozom, Vakond. Deríts ki mindent szép sorjában. Amennyiben ismerjük az összesküvés résztvevőit, valamint a fattyú kilétét és eddigi sorsának körülményeit akkor engedélyezem, hogy cselekedj. De nem előbb! Az egyetlen feltételem a gyerek épsége. Megértetted?
A férfi számára világos volt, akár a nap. Nem is lehetett másként.
Mivel a császár nem adta jelét, hogy folytatni kívánja, féltérdre ereszkedett. Egy idő múlva Caedrus megszólalt:
– A dolgodat megkönnyítendő, egy régi ismerős vár rád a Hordóban. Reménykedem benne, hogy megtette amit kértem tőle. Akkor lesz némi nyomotok, amin elindulhattok. Most pedig menj, és küldd be az első kérvényezőt. Hosszú nap vár rám.
Vakond felállt, még egyszer fejet hajtott, majd távozott a teremből.
Az előcsarnokban aztán olyasvalakibe futott, akivel szinte mindig kellemetlen élmény volt találkozni. Vakondnak pedig különösen. Az illető férfi benne volt már a korban, szikár és magas volt, igen széles vállakkal. Tar fején a nehéz idők nyomait viselte, arcán számtalan kard és ütések okozta sérülés látszódott. Bal szemét egy félig begyógyult heg szelte keresztül, aminek köszönhetően a férfi még ijesztőbb látványt nyújtott mind egyébként. Megmaradt szeme kéken csillogott, és általában, legalábbis ha Vakond találkozott vele, szigorúságot és megvetést sugárzott.
Ranmor an Cerlard, a Császári Hadsereg három hadvezérének legveszélyesebbike végigmérte a férfit, aztán megvetően elfintorodott.
– Kibic. – ezzel a szóval el is árulta véleményét a Keransai egészéről – Meglep, hogy itt látlak. A császár őfenségét talán foglalkoztatja a szajhákról meg a dagadt kereskedőkről való árulkodásod? Vagy épp kihajítottak mint egy tolvaj kutyát? Nem is keveredhettél volna hozzád nem illőbb helyre, te patkány.
Vakond már megszokta, hogy a harcedzett férfi megveti a titkosszolgálatot. Valahol mélyen meg is értette őt, hisz a generális egész életét háborúkban töltötte, számára alantas volt, ha valaki besúgással és szabotázzsal gyöngítette az ellenfelet. Vakond megértette ezt, de ettől még kevésbé idegesítette, ugyanakkor tudta, hogy Ranmor semmit sem tud az ő és a császár közös múltjáról.
– Rosszkor, mint mindig, Ranmor – igyekezett minden megvetést a replikájába sűríteni – Ma a kérvényezők audienciája van. Kénytelen vagy most hát az embereimre bízni a kényedet-bajodat.
Ranmor ugyan könnyedén porrá zúzhatta volna Vakond fejét, hisz bár ő maga sem volt alacsony, de izom tekintetében jócskán alulmaradt a generálissal szemben. Szerencsére ha mással nem is, a tábornok tisztában volt vele, hogy a császár nagy becsben tartja a Keransai embereit, így nem mert kárt tenni benne. Helyette az egyetlen ép szeme csupán dühösen megvillant.
– A parasztok várhatnak, kibic. Őfensége minden bizonnyal szakít rám időt, ha már rád hajlandó volt.
Csak tömd ki szénával a páncélodat, mert a Császári Gárda őrei nagyot tudnak csapni, ha mégsem így lenne, gondolta Vakond. Udvarias mosolyt erőltetett az arcára.
– Sok sikert kívánok hát a meghallgatáshoz, nagyuram. Remélem a császár őfensége hasznosnak és időpótlónak tartja majd a beszámolóidat, amennyiben az nem a szokásos panaszkodás a határmenti barakkok gyalázatos állapotáról, meg a semmirekellő regruták haszontalanáságáról.
Ranmor arckifejezése elégedettséggel töltötte el Vakondot.
– A szégyen és gyalázat az, hogy ti, kibicek még két lábon járhattok a napon! – morogta fokozódó hangerővel a generális – Vagy az árnyékban, hisz ahhoz szoktatok, nemigaz? Rég múlt már az idő, mikor az uralkodók még az értük dicsőséggel vérüket hullatókat tartották többre, nem pedig a sikátor patkányait! Hogy vinne el titeket a fene!
– A császár még mindig tisztelettel adózik a vérüket hullatóknak. – furulyázta negédesen Vakond – Ha pedig olyan épp nem áll rendelkezésére, hát biztosíthatlak, veled is béri, nagyuram.
A Ranmor tudásával kapcsolatos hite ellenére Vakond egy pillanatra mégis tartott tőle, hogy a kolosszus behúz neki egyet. Szerencséjére azonban megjelent mellettük a Gárda egyik talpig páncélozott tagja, és némán emlékeztette őket, hol is vannak. Ranmor szitkozódva faképnél hagyta a kémek parancsnokát, ő maga pedig elindult a lefelé vezető lépcsőn.
Sejtette ki vár rá a Hordónak nevezett fogadóban, s már előre örült a viszontlátásnak. Ideje volt ismét munkához látni. A császár ügyei nem várhatnak.