Királytigris (3.) – 18+

Az égen szürke felhők gyülekeztek amelyek folyamatosan nyelték el a nap fehéren ragyogó sugarait. Az aranyló búzakalászok vidáman lengedeztek, jelezvén, hogy számukra mindig éltető és kellemes a közelgő vihar. A búzaföldek között kanyargó köves utakon falusiak igyekeztek a mezőn túl terülő házaikba, ki szekérrel, ki anélkül.
Hayhold vára egy távoli dombon állt, s most hatalmas szürke masszaként veszett a közelgő sötétségbe. A körülötte elterülő faluban megjelentek az első fénypontok, jelezvén, hogy hamarosan beindul a mindennapi alkonyi élet.
Az egyik fával elkerített búzamezőn két felnyergelt ló álldogált, pofájukkal a földet kutatták táplálék után. Egyikük egy fakó csődör, a másik egy gyönyörű pej volt. Afféle, amit csak egy úr engedhet meg magának.
A lovak mellett a kalászok közt két alak üldögélt, úgy tűnt, hogy ügyet sem vetnek a közelgő zivatarra. A lány hosszú, szőke haja szinte alig tűnt ki a lengedező kalászok közül. Szép vonású arca volt, le sem tagadhatta volna, hogy nemes családból származik. Ruházatát viszont egy egyszerű fekete vászon felöltő, világosbarna bőrnadrág és ugyanolyan színű csizma alkotta, s ezek alapján akár szántóvető is lehetett volna. Csizmája szájából egy apró, de élesnek tűnő pugio markolata kandikált ki.
Alenha Eecho felnézett az égre. Szerette az esőt. Hűsítő és tisztító volt. Szerinte mindenkinek örülnie kellett volna az égből záporozó cseppeknek; a növények és az állatok számára életet jelentett, az embereknek miért kellett volna hát tartaniuk egy vihartól? Rápillantott a vele szemben ücsörésző férfira, vagyis inkább fiúra, aki talán vele egykorú lehetett. Zöld szeme volt, álla épp pelyhedzett. Szénfekete haját lófarokba kötve hordta, amit egy ezüstözött kör alakú csat tartott egyben. Egyszerű szegecselt bőrzekét és világos pantallót hordott. Ő viszont nem szerette, ha el kellett áznia a barátja kedvéért.
– Apád már biztosan kutakodik utánunk. – törte meg a csendet Brasbert Carvar.
– Még nem esteledett be, különben is, tudja, hogy velem vagy. – válaszolta a nő.
– Pont emiatt. Tudod, nem szereti, ha a közeledben lófrálok.
Alenha ingerülten legyintett.
– Tudom, hogy pont abban a korban vagyok, hogy apám fölöslegesen aggódhasson miattam. Pedig, ha egy kicsit is bízna bennem, talán eszébe jutna, hogy az óvatosságot és a józan észt épphogy tőle örököltem.
Brasbert szégyenlősen lesütötte a szemét.
– Nem is azok miatt… te egy nemes hölgy vagy, én meg… tudod, csavargó.
– Akit apám befogadott, ezáltal családtaggá vált, nemde? – Alenha felnevetett – Eecho nagyurat egy átlagos szem mindig is mogorva medvének tekint, és ez így van jól. Kedvel téged. – nyugtatta meg a fiút.
Az igazsághoz hozzátartozott, hogy amennyiben apja tudta volna Brasbert igazi kilétét, nem lett volna olyan szívélyes vele szemben. Miután a hayholdi vadászok rátaláltak a fiúra az erdőben véresen, szakadt rongyokban és félig holtan, mindannyian azt hitték, hogy a háború elől menekülő ifjúra bukkantak. Eecho báró, aki világéletében sosem mutatott ajtót a rászorulóknak, a saját várába vitette, és gyógyítatta. Sejtette, hogy a fiúnak nincs hová mennie, ráadásul az évek során annyira hozzászokott a jelenlétéhez, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy a vár lakójává váljon. A felesége, egyben Alenha anyjának halála óta ugyanis jobban ragaszkodott az emberekhez, mint bármikor.
Alenha és Brasbert hamar barátokká váltak, igaz világnézetükben jelentősen különböztek, de idővel rájöttek, hogy talán nem is annyira mások, mint gondolnák. Brasbert járta a világot, Alenha pedig egész életében nem ment túl a falut körülvevő mezőkön, az őt körülvevő kalandokkal és ígéretekkel teli világot pedig csak a nevelőjétől és könyvekből ismerte. Mégis, mintha mindkettejükből hiányzott volna az, ami a másikban megvolt. Ez a fajta ellentét alapozta meg a kapcsolatukat.
Alenha, talán mert nő volt, hallatlan intelligenciával, de megérezte, hogy barátja körül nincs minden rendben. Nem szerette ha titkolóznak előtte, Brasbert pedig az idők folyamán mintha egyre feltűnőbben kerülte volna a származását feszegető kérdéseket. Egyszer aztán ugyanitt a búzamezőn üldögélve, a fiú bevallotta, hogy hogyan is került az erdőbe.
Brasbert dezertőr volt, ráadásul a császári seregből szökött meg. Caedrus al Vaharid a trónért folytatott hadjárata során kijelentette híveinek, hogy őszinte hálával fogad minden bátor kalandort és voluntért, aki csatlakozik ügyéhez, és biztosította őket, hogy a háború végeztével bőséges jutalomban részesít mindenkit. Azt is leszögezte azonban, hogy ha valakinek inába száll a bátorsága, parancsot szeg, vagy dezertál, akkor csupán egy jó erős faág és egy hosszú kötél jár az út mentén, így érdemes mindenkinek elgondolkodnia, hogy mibe is csöppen bele.
Brasberttel igazságtalan volt a sors, ő ugyanis nem kapott esélyt rá, hogy túl sokat gondolkodhasson. Egy kietlen, többnyire favágók lakta faluban élt iszákos anyjával és kishúgával. Az anyjuk szinte születésük óta kegyetlen volt velük, semmiféle szeretet nem kaptak, a húga elég korán bele is halt a nélkülözésbe és a háború miatt tomboló pestisbe. Mikor Brasbert elérte az erős ifjú kort, rádöbbent, hogy lényegében a szülőanyjuknak hívott matróna is közbenjárult szeretett húga halálához, és egy óvatlan dühkitörése során megölte az asszonyt.
A falusi elöljáró felajánlotta Brasbertnek, hogy vagy felakasztják a falu közepén a varjaknak, vagy pedig a többi voluntérral és elítélttel együtt csatlakozik a trónörökös hadjáratához. Brasbertet semmi sem kötötte már az otthonához, viszont szerette volna az életet választani a halál helyett, így, bár fogalma sem volt róla, hogy mit vállal, de csatlakozott a Tigrar Priama Armadeához.
Alig három hete volt úton az egyik újoncokból alakult zászlóajjal, mikor is elértek egy, az árulókat támogató nagyúr földbirtokára. A bárónak nem volt komolyabb erőt képviselő csapata, így nem tehetett mást, minthogy bezárkózott a várába. A birtokon elterülő kicsiny falu azonban védtelen maradt, kiváló célpontot nyújtva a háborúban kapzsivá lett hiénáknak. Brasbert bajtársai válogatás nélkül gyilkoltak, raboltak és erőszakoltak, s a nap végén a falu inkább egy lángoló fűrésztelepre hasonlított. A legrosszabb azonban az az eset volt, mikor is a fiú egy anyja után síró kisleányt pillantott meg egy égő romhalmaz mellett, ami valószínűleg egykoron az otthona volt. Brasbertet valamiért a húgára emlékeztette. Megpróbálta megnyugtatni és megoltalmazni, mikor is a zászlóalj őrmestere, egy harcban megfáradt és elállatiasodott regruta részegen beléjük botlott. Mikor meglátta Brasbertet és az apróságot, elröhögte magát, majd odahívta a fiúkat egy kis szórakozásra. A célpont nem is a lány, hanem Brasbert volt. Kényszeríteni próbálták, hogy gyalázza meg a kislányt, amennyiben nem akarja, hogy ők tegyék meg. A fiú persze sose lett volna rá képes, ellenkezésével pedig fel is dűhítette az őrmestert, aki belátva, hogy szórakozásának épp gátat szabnak nemes egyszerűséggel előhúzott egy tőrt, és elvágta a kislány torkát.
Brasbert őrjítő dühvel rájuk támadt, ám az újoncok jó szokásához híven mindent tudott, csak harcolni nem, ráadásul a katonák túlerőben voltak. Súlyosan megsebesült, de sikerült kikecmeregnie és elfutnia. A katonák röhögése egészen az erdő mélyéig kísérte, mondta a fiú, ahogyan visszaemlékezett. Nem követték. Gondolták, hogy biztosan elvérzik, vagy magára csalogat valami vadat.
Eecho nagyúr vadászai két nappal később bukkantak rá az eszméletlen Brasbertre. Mivel a báró képzett szabadlovasokat adományozott a császár seregébe, birtoka és alárendeltjei védettséget élveztek. Brasbertnek szerencséje volt. Hatalmas szerencséje.
Alenha emlékezett rá, hogy miközben a fiú történetét hallgatta, eleredtek a könnyei. Sosem sírt korábban, s szinte egyszerre borzongott és émelygett. Akkor döbbent rá, hogy amit a tanítója és az ostoba trubadúrok meg vén bölcsek által írt könyvek hazugságokat sugalltak. A világ nemcsak kalandokkal de iszonyattal és hallálal volt tele. Caedrus al Vaharid, vagy ahogyan mindenki nevezte, a Királytigris sem különb, gondolták mindketten gyerekfejjel. Mikor a császár győzelmének híre ment, Alenha emlékezett, hogy egész aznap üdvrivalgások hallatszottak szerteszét a faluban, apja pedig este hatalmas lakomát is tartott. Csak ő és Brasbert volt az, aki nem ünnepelt.
Attól a naptól fogva, hogy a lehető legjobban megismerte barátját, rettegni kezdett attól, hogy kitudódik a titka. Eecho báró igazságos és szilárd ember volt ugyan, de egyikük sem felejtette még el a császár másfél évvel ezelőtti látogatását a birtokon. Alenha akkor látta először és utoljára az uralkodót. Fiatal volt, látszatra alig idősebb nála. Izmos felépítésű, de délceg, magas férfi volt, gyönyörű és hosszú mogyoróbarna hajjal. Akármelyik nemes úrnő eladta volna a lelkét is, hogy hozzámehessen, azonban a daliás arcon állandóan szigorúság és komorság tükröződött. A Királytigris olyan volt, mint egy mozgó hegyomlás, aminek szilárdságán semmi sem hatol át. Ennek ellenére volt benne valami, ami rokonszenvet ébresztett a lányban, akármennyire is gyűlölte azért, amit a háborúja az emberekkel és legfőképp a barátjával tett. A császárt aznap egy kisebb csapat marsall meg generális kísérte, ő maga pedig egy szénfekete, ezüstös szerszámokkal díszített csataménen ült. Egy fél napot töltöttek Hayholdban. Alenha és Brasbert olyankor nem ment a vár közelébe, meleg nyári idő tombolt, így a mezőn vagy a falusi fogadóban aludtak. Miután az úri delegáció távozott, az apja vidáman elmesélte, hogy Hayhold gazdag juttatásokat várhat majd a jövőben a császárnak tett szolgálataiért, valamint közölte, hogy továbbra is érvényben van a seregből dezertáltak és az áruló nagyurak elfogását célzó rendelet, miszerint az illető, aki ilyenek nyomára bukkan, köteles azt a hűbérura tudtára adni, akinek a nemesi származású foglyokat az impérium fővárosába, Canirbraekenbe szállítatni, a közönséges szökevényeket pedig nyilvánosan felakasztani kötelessége. A lány emlékezett, hogy Brasbertet napokig étvágytalanság és halálfélelem kerülgette, s csakis hosszú győzködés árán sikerült lebeszélnie barátját a szökésről. Furdalta a lelkiismeret, hisz nem akarta veszélybe sodorni az apját, ugyanakkor tudta, hogy ha barátjának mennie kellene, akkor vele tartana, bárhogy is essen ez a családjának.
– Azt hiszem, igazad van – morogta Brasbert. – Csak tudod, bármennyire is tisztelem Eecho nagyurat, mindig eszembe jut, hogy ő lehet az, aki egy nap kirúgja a lábam alól a támaszt egy bitófa alatt.
– Marha – döfött oda neki némiképp riadtan Alenha, mert tudta, hogy nem kevés az igazság a fiú szavaiban. – Apám sosem adna fel téged a Keransainak, vagy ha igen, akkor engem is kénytelen lesz.
– Na persze – sóhajtott Brasbert, de ezúttal elvigyorodott – Majd odaveti az imádott kis hercegnőjét azoknak a spicliknek, mi?
Alenha nekihajított egy marék éretlen búzaszemet, majd önfeledten elnyújtózkodott a földön.
– Csak egyvalamit nem értek. – szólalt meg váratlanul Brasbert – Régóta töröm rajta a fejem, de hogyan lehet, hogy ott aznap az erdőben nem jöttek rá, hogy miféle vagyok? Hisz nem éppen úgy néztem ki mint egy lovászfiú.
Persze Brasbert ezt hazudta miután felgyógyult, és úgy tűnt, hogy mindenki elhitte.
– Apám szerint olyan voltál mint egy szalmabábu, amin lovak gázoltak át. – felelte Alenha – Tele voltál sebekkel, csurom vér voltál, a ruhád meg inkább hasonlított szülészrongyokra, mint tisztességes viseletre. Azt mondtad, sodronyt meg amúgy sem viselhettél.
– Hála ezért az istenverte marsalloknak! – dörmögte sötéten a fiú – Úgy vélték, ha valaki elég sokáig túléli a háborút, az szert tesz előbb-utóbb egy valamire való páncélra. Ránk, zöldfülűekre mindent sajnáltak, már azt is csodáltam, hogy egyáltalán kardot adtak a kezünkbe. Na persze mindegy lett volna, mert talán a fogamat ha tudtam vele piszkálni.
– Nem képzik a császáriak az embereiket?
– De igen. – felelte gondolataiba mélyedve Brasbert – Az impériumnak félelmetes a hadereje. Mármint az igazi sereg, ami a háború alatt is megvolt már, nem pedig mi, regruták. A háború óta meg azt beszélik, hogy a Királytigris eszeveszett mértékben öli az aranyat a hogyishívják, legulális hadseregbe, vagy mi a szösz. Ha meg jól emlékszem mostmár falunként minden harmadik legénykorú fiúnak kötelező csatlakoznia az Armadeához. Az apád úgy véli működik – a fiú megállt, míg levegőhöz jutott – Említette, hogy a szomszédos királyságok, meg nem mondom melyikek, amik az utóbbi időkben szemezgettek az impériummal, merthogy tudod, az árulók nem nagyon foglalkoztak a közügyekkel, szóval, hogy zsákmányszerzési hadjáratban gondolkodtak. Most meg eléggé elrettentek a tervüktől, ha igaz amit beszélnek.
Alenhának eszébe jutott, hogy rebesgették a faluban, mikor a szomszédokban hírét vették, hogy az Alrethen trónján ülő Királytigris valójában még kölyöknek számít, az ottani uralkodók hangosan parádéztak meg röhögtek rajta. Aztán mikor megtudták, hogy Alrethen milyen gyorsan és sebesen áll talpra a háború és a zsarnoki uralom alatt szerzett sebekből, valamint a tény, hogy amíg ők a babérjaikon ültek, Alrethen hadereje túlnőtt az övéiken együttvéve, akkor gyanúsan gyorsan paktumokra meg mindenféle konvenciókra készülődtek hirtelenjében.
– Na és honnan van a császárnak minderre aranya? – kérdezte Alenha, akit untattak az apja tanácskozásai, Brasberttől meg amúgy is mindent megtudott, amit a fiú meghallott.
– Az áruló bárók elkobzott vagyonából, nagyrészt. Aztán megnyíltak a kereskedelmi utak, a bányák, amik után regálé jár, az újáépült települések új adónemeket kaptak, ja meg visszaállt a határőrség, úgyhogy aki külhonból érkezik, teszem azt, törpe, félszerzet vagy draugán vagy akármilyen másik, szintén súlyos kis összeget kénytelen fizetni. – sorolta a fiú.
Persze először szárnyra kapott a nemesek aggodalma, hogy a császár minden pénzt a hadseregbe öl, ugyanis féltek tőle, hogy katonai diktatúrát kíván építeni. – folytatta Brasbert – De apád szerint erről szó sincs, hihetetlen mértékben fejlődik az ipar és épülnek újjá a lerombolt települések. Azt beszélik, hogy hamarosan engedélyezik a paraszti sorból származóknak, hogy ipari mesterséget tanuljanak. Új manufaktúrákat is építenek, éppen ezért kell az új munkaerő.
Alenhát érdekelték a birodalom ügyei, és úgy vélte, ha nem is teljesen, de a császárnak sikerült kiépíteni a diktatúráját. Eszébe jutott, hogy az apja alkotmányos monanhiának, vagy minek nevezte az új rendet. A fene essen a tudálékoskodásba, meg a nagyeszűek monológjaiba, gondolta. Hagyta, hadd beszéljen a barátja, ő maga pedig kellemesen elnyújtózott.
– Ezért is gondoltam, hogyha… – a fiú idegesen körpepislogott – Ha életbe lép az új rendelet… szóval, hogy elszegődnék iparosnak.
A lány elmosolyodott.
– Hát, tekintve, hogy utálsz földet művelni, talán abban örömödet leled. – Alenha nem örült neki, nem szívesen engedte volna el a fiút valami vén mesteremberhez. – Talán csatlakozom hozzád, aztán együtt nyitunk egy új műhelyt, ahol majd lábbeliket meg székeket faragunk.
– Nőket nem engednének a szerszámok közelébe – rázta a fejét a fiú.
– Akkor majd férfinak álcázom magam. Csak kölcsön kell kérnem apám lovászainak valamelyik zubbonyát.
– Az se működne, te túl… – a fiú elvörösödve elhallgatott, kínos csendbe burkolva kettejüket.
Alenha imádta, mikor a barátja akaratlanul is komolyan vette a szavait, de azért lopva elvigyorodott.
Közben a lehullottak az első cseppek az égből. Úgy festett, hogy a búzaföldek komoly életerőre kapnak a napokban.
A földúton ekkor hirtelen egy alak sziluettje rajzolódott ki a távolban. Fekete útiköpenyt viselt, arcát csuklya takarta el. Egy könnyű batyut hordott a vállára vetve. Egy átlagos utazónak tűnt, aki épp viharba került.
Alenha felpattant, de olyan hirtelen, hogy Brasbert azt hitte, történt valami.
– Mi az? – kérdezte a fiú.
Mikor ő is meglátta a mozgó fekete masszát, így felelt:
– Illendő lenne fogadnod, nem?
– Mármint fogadnunk. Szerencséje van. – mondta Alenha, miközben fürgén felpattant a pejre.
A fiú is felült a saját lovára.
– Az biztos. Egy ilyen vihartól semmilyen kabát nem véd meg.
– Nem azért – rázta a fejét Alenha – Hanem, hogy pont ide vetette a sors. A környékbeli falusiak nem a vendégszeretetükről híresek.
A két barát az idegen felé vágtatott.
A férfi, merthogy alkatából ítélve biztosan az volt, jöttükre megtorpant, és felkapta a fejét. Nem sok látszott ki a csuklya alól, csupán két szürke szem, amelyek élettelien csillogtak. Azonban a fejfedő takarásából is ki lehetett venni a férfi arcát keresztülszelő mélyvörös sebeket, amelyeket vagy kard, vagy egy vadállat különösen éles karma okozhatott. Fegyvert nem viselt ugyan, a hátán legalábbis, de minden arra utalt, hogy kalandos utakat járt be. Pont az apjának való társaság egy unalmas, viharos estére, gondolta a lány.
Megállították lovaikat a férfi előtt, aki hirtelen elmosolyodott.
– Üdv néked, utazó. – a lány az apjától tanult, kissé ünnepélyes szöveggel köszöntötte – Ha már ez a fránya idő épp rossz felével mosolyog rád, úgy illik, hogy a község ura fogadjon téged, hisz biztosan megfáradtál és menedéket keresel.
– Bevallom, magam is hasonlóban reménykedtem, bár nem gondoltam, hogy ilyen távoli falukban léteznek még ily szépségek. – mosolygott a férfi. Volt valami a mosolyában és az arckifejezésében, ami nyugtalanította a lányt. Valamiért egy vicsorgó vadállat jutott eszébe róla. Az idegen hangja azonban meglepően kellemes és zengő volt.
A férfi megrázta fejét, és a távolban terpeszkedő vár felé pillantott.
– Megkérdezhetem kend szépségedet, merre hajtott engem az ösvény?
– Hayholdban vagy, Cerrald Eecho nagyúr birtokán. – felelte Alenha, sikeresen palástolva ijedtségét – Én pedig a báró lánya, név szerint Alenha Eecho vagyok. Mellettem a barátom és… tanonctársam, Brasbert Carvar.
Az idegen kíváncsian, de továbbra is mosolyogva szemügyre vette a két fiatalt, látszólag figyelmen kívül hagyva Brasbert túlságosan is feltűnő, kérdő pillantását.
– Pompás. – szólalt meg végül – Olybá tűnik, hogy nagyobb szerencse ért engem, mint ahogy a hozzám hasonló magányos utazókat szokás.
– Akkor nem kellene továbbra is az esőben álldogálnunk – felelte a lány – Ha gondolod, jut neked hely valamelyikünk lován.
– Köszönöm, de azt hiszem inkább lábon követlek titeket. A lovak rejtélyes módon nem tűrik a közelségemet, pláne, ha kísérletet teszek meglovalni őket. – felelte a férfi. – Nos, ahogyan kegyed említette, ne várakozzunk. Úgy vélem izgalmas történetekkel szolgálhatok majd jóatyád várában, feltéve ha őméltóságát szórakoztatják egy, átlagos kalandor történetei.