A férfit lefogták. Kezeit és bokáit súlyos vasbilincsekkel rögzítették, száját betömték. Alenha emlékezett, hogy a férfi vadul és tajtékozva vicsorgott és morgott, még az őt megbéklyózó őrök egyikét is majdnem megharapta, mielőtt a szájába tömték volna a rongyot. Végül úgy, ahogy volt, láncostul-mindenestül behajították a vár alatti zárkák egyikébe. Azóta is minden napszakban két őr vigyázta, felváltva váltották egymást. Szigorúan bármiféle ital és egyéb tudatmódosító szer nélkül, figyelmeztette őket Eecho nagyúr. Szükségtelen volt azonban, ugyanis mind látták, hogy a bestia mit művelt a vadászokkal az erdőben. A katonáknak eszük ágában sem volt egy pillanatra is szem elől téveszteni a férfit. De ember volt egyáltalán? Alenha még így, tehetetlenül és mozdulatlanul is rettegett tőle. Hirtelen leperegtek előtte a közelmúlt történései.
Szinte nem is emlékezett rá, hogyan kerültek vissza a várba. A pej lova megszökött és azóta is az erdőben vágtatott, ha ugyan szét nem tépte valami vadállat. Talán egy medve. Apja egynéhány embere ígéretet tett neki ugyan, hogy felkutatják az állatot, Eecho nagyúr azonban megtiltotta, hogy bárki is belépjen az erdőbe. Kivételt képeztek azok, akiket megbízott a vadászok maradványainak összeszedésével, de őket is egy tucat számszeríjász és páncélozott alabárdos kísérte. Az úton lovagolva Alenha az apja mögött ült, Brasbertet az egyik katona szállította. Magába roskadva, üres tekintettel bámulta apja vörös köpenyét és a ló lobogó sörényét, közben igyekezett nem gondolni arra, amit az erdőben látott. Hirtelen félni kezdett az éjszakától, előre tudta, hogy ha el is alszik, álmában újra az erdőben fog állni, egy szál íjjal a kezében a vadállattal szemezve, akit nem tudott megsebezni. Gondolataiban Brasbert is véresen, szétmarcangolva hevert körülötte.
Ijedten megrázta a fejét és elhessegette a képzeteit. Ha már most ezen töröm magam, gondolta, akkor jobb ha inkább meg sem próbálok elaludni. Fölösleges volt kíséretet küldened az erdőbe, apám. Az igazi vadállat már régen nincs ott.
Az északi nem messze tőle lovagolt, mivel nem fért el senki mögött, így kénytelen voltak egy külön lovat adni neki. A tekintete még mindig ködös volt, de szemlátomást már magához tért és meg tudta ülni a hátasát. A lánynak fogalma sem volt róla, hogy miért nem követeli az apjától, hogy azonnal lövesse és vágassa szét a férfit. Talán attól félt, hogy a férfi helyett hirtelen ott találja majd a hatalmas bestiát, és ezúttal mindenkit megöl. Nem merte levenni róla a szemét, azon töprengett, hogy mit is mondjon az apjának, ha kettesben lesznek. Már a gondolatától is irtózott, hogy egy ilyen ocsmány vadállat megszálljon a várban, ahol az apja, Brasbert, sok ártatlan szolgáló és katona éldegélt. Éppen elég szörnyű, hogy Cervo és a fiúk sem térhettek vissza velük.
A fővadász egy szem fiacskája nem fogott fel túl sokat a szörnyűségből. Az apja bölcsen belátta, hogy hiba lenne a kisfiút ilyen borzalomnak kitenni, Alenha viszont úgy vélte, hogy minél később tudja meg, annál szörnyűbb lesz neki. A fiúcska ennek ellenére a várban kóválygott, és az apját kereste, vidáman csipogva. Eecho nagyúr megígérte, hogy nagyobb figyelmet fog a gyermekre fordítani ahogyan növekszik. Nem nézett a szemébe, mikor ezt mondta.
Éjszaka csupán forgolódott a tollas ágyban. Azon töprengett, hogy mikor hallja meg az éjszaka csendjében a szörnyű üvöltéseket és a bestiális morgásokat. A legapróbb neszre, ami a tömény csöndben hirtelen bekövetkezett, felpattant és megragadta a kis kést, amit kirakott az ágya melletti kis asztalkára. Ugyan mit érnék el ezzel a fogpiszkálóval, gondolta. A medve olyan hatalmas volt, hogy az egész karom tűnt akkorának mint a szemfoga. A penge talán bele is törne, amint hozzáérek. Viszont jobban érezte magát, ha nem volt teljesen fegyvertelen.
Buta voltam, hogy nem beszéltem az apámmal. Legalább mondhattam volna, hogy állíttasson őröket az északi ajtaja elé. Mondhattam volna, hogy gyanúsan viselkedett az erdőben, hisz senki sem látta, honnan bukkant elő.
Az apja azonban tisztelte a vendégjogot, esze ágában sem volt egy idegent, aki megszállt a házában, őrizet alá venni. Alenha magában eljátszotta a jelenetet.
– Apám, kérlek vetesd őrizetbe az északit.
– Na de leányom, mégis hogyan tehetnék ilyet egy vendéggel?
– Mert azt hiszem ő volt a bestia.
Gondolatban is igen ostobán és gyerekesen hangzott. A szörnyetegek és a különös lények csak a mesékben léteznek, gondolta. Még most is élt benne egy szikrányi remény, hogy csupán képzelődött, és az északit valóban elkábította a medve. Na de hogyan lehet, hogy Brasbertnek és neki is pont ugyanaz jutott az eszébe? A forradások a medve arcán szinte olyanok voltak, mint amilyet Br’undtor viselt.
Ekkor meglátta maga előtt az állat ábrázatát. A fényes, hollófekete szőrme, a kéken fénylő gonosz szemek. Nem láttam még medvét, de egészen biztos vagyok benne, hogy a medve nem így néz az áldozatára. Ilyen… tisztán és szinte már emberien. Ennyire gyilkos vággyal.
Na és ahol belelőtt a medvébe. A nyaka és a lába. Br’undtor ugyanott vérzett, bár ebben nem volt teljesen biztos, tekintve hogy a férfin is koszosan, foszlányokban lógott az aznap viselt köpenye, és tele volt apróbb karcolásokkal.
Holnap megbizonyosodom róla, határozta el magát. Apám meg fog hallgatni, én pedig egész nap figyelni fogom az északi minden lépését. De csak reménykedett, hogy megéri a reggelt.
A nap fénysugarai az új élet kezdetét, és a túlélés gondolatát jelentették pirkadatkor, mikor felpattant a szeme. Nem emlékezett rá, hogyan aludt el. Álmában nem jelent meg sem medve sem véres holttest. Ezért kifejezetten hálás volt.
Megmosakodott az ágya előtti kis dézsában, szemügyre vette magát az aprócska tükörben, amit még kislánykorában kapott. A szeme karikás volt, a haja ápolatlan és töredezett. Arca viszont szép és egészséges volt, mint mindig.
Óvatosan lesétált a lépcsőn, falhoz lapulva mozgott. A vár szinte minden emelete ugyanúgy nézett ki, apró szobák és kamrák sorban egymás mellett. A második emeleten volt az étkező a hosszú tölgyfaasztallal. Alenhának eszébe jutott a tegnap este, ahol mind vidáman vacsoráztak. Egy szörnyeteggel. Az étel és a sör maradékát már eltakarították, helyüket egy egyszerű, bíbor terítő és gyümölcsöstálak vették át.
Egy teremtett lélekkel sem találkozott egyik emeleten sem. Kora reggel volt még, mindenki aludt vagy már elhagyta a várat, hogy nekikezdjen szokásos teendőinek. Sehol sem pillantott meg vértócsákat vagy emberi maradványokat. Bármennyire is képtelenségnek tartotta, hogy akár egy medve is vérfürdőt rendezzen idebenn, azért megkönnyebbülten felsóhajtott.
Az ég kéken ragyogott, a nap sugarai előtörtek a fák lombjai mögül. Az udvaron már megjelentek a reggel dalai és neszei. Az istállófiúk a lovakat nyergelték és csutakolták. A lány akaratlanul is az istálló felé nézett, reménykedve, hogy megpillantja Cervót és a vadászokat, akik minden reggel pont ugyanott fogyasztották el az étküket. A vadászok ugyan ott voltak, de sem Cervo sem a fiúk nem ültek köztük. Elszorult a torka.
Az udvar gyepén tyúkok szaladgáltak. A vár legénysége, ahogyan apja nevezte, kovácsok, inasok és szolgálók már javában a dolgukat végezték. Az üllőt érő kalapács zaja, a víz csobogása, a vidám cseverészések és a tűz ropogása normális estben arra engedett következtetni, hogy minden a legnagyobb rendben van. Alenha számára most semmi sem volt rendben.
Meglátogatta a fal tövében heverő kicsiny kovácsműhelyt. Aomeng, a vár kovácsa zömök férfi volt ugyan, de izmai úgy duzzadtak, mintha a férfi sziklákat kötött volna a testére. Sűrű, sötét pofaszakálla és értelmesen csillogó zöld szemei voltak. Tar fején és egész testén állandóan verejtékezett, hisz minden napját a műhelyben töltötte.
A férfi most is az üllő mellett állt, fogóval éppen egy közel patkó formájú vasat szorított, amelyet kalapácsával formált. A fém szinte énekelt, ahogyan lesújtott rá. Fia, Kicsi Aomeng éppen a tüzet szította egy marcona fújtatóval. Leszámítva, hogy magasabb volt az apjánál és nem voltak rajta ráncok, szinte megegyezett a külsejük. Az öreg kovács ránézett két ütést között, és elvigyorodott.
– Szép kora reggelt kívánok az űrnőnek. Nyugtalankodunk? Talán csak nem kalapáltam túl hangosan ezt a fránya vasat?
Az üdvözletére „Kicsi” Aomeng is megfordult, és szintén vigyorral köszöntötte
– Ugyan, apus. A kisasszony olyan elemében van, mint az üde hófehér pegazus a mezőn, hát nem látja, kend?
Ez nem volt teljesen igaz, de Alenha igyekezett nem mutatni gondterheltségét.
– Nem láttam azt a szép pej lovat az istállóban – folytatta ifjabb Aomeng. – Én mondom, a körmére kéne nézni azoknak a lovászoknak. Bizisten, ha nem látja az uraság meg kend, akkor körbe-körbe ügetnek azokkal a hátasokkal mint a gyerekek.
Alenha torka ismét elszorult, ahogyan a pejre gondolt
Az öreg észrevette a lány arckifejezését, és mogorván utasította fiát, hogy foglalkozzon a tűzzel.
– Szörnyűség, ami tegnap történt. – suttogta a kovács, miközben lehűtötte az izzó patkót a vödörben – Régebb óta élek itt, mint a falu nagyja, de soha életemben nem láttam még medvét a környéken. Merthogy tényleg medve volt, hisz azt mondták a katonák. Ugye?
Alenha bólintott.
– Igen, csakugyan az volt.
Nem tette hozzá, hogy olyan medve, amelyet valószínűleg csak igen kevesek láttak még életükben. Inkább pokolfajzatnak nevezném.
– Szegény Cervo – folytatta Aomeng, miközben újra az üllőre helyezte a vasat – Na meg a fiúk. Olyan csuda vadász volt, hogy bárki szívesen maga mellett tartotta volna. A legfinomabb vadakat mindig akkor ettem, ha ő lőtte. Már kisgyermekkora óta csak íjjal láttam a kezében, és ki gondolta, hogy pont ez lesz a végzete. – tette hozzá szomorúan.
Tisztes temetést kell kapniuk, gondolta. Aztán eszébe jutottak a maradványok, amiket nem lehetett már emberinek nevezni. Magában igyekezett elhessegetni a képeket.
– Nemes atyád is igen gondterhelt. – szólalt meg Aomeng – Ez az első reggel, hogy nem látom mosolyogni. De hát érthető. Ezt a környéket nem háborgatja soha semmi, még a háború is úgy-ahogy elkerült minket, most meg ilyenek történnek. Medve… hogy vigye el a jó édes…
– Az apám már itt járt? – kérdzte Alenha.
– Egen. – bólintott az öreg – Azt mondta, nem tudott aludni, úgyhogy kiszellőztetné a fejét séta közben.
A lány halálra rémült.
– Volt vele valaki?
– Ki lett volna? Nem. – rázta a fejét Aomeng.
– Merre ment? Nem láttad? – faggatta sietősen a lány.
– Talán a tó felé. Mindig arra szokott sétálni. Hé, mi ütött beléd te lyány?
Alenha habozás nélkül útnak eredt. Nem akarta, hogy bárki is egyedül legyen, legkevésbé az apja vagy a barátja.
A főkapun kiérve szétnézett. A kapuból kifutó út mentén különféle színű virággal teli bokrok és dús fűcsomók lengedeztek, a távolban megpillantotta a faluból felszálló füstöket. Az út mellett nem messze egy apró tavacska terült el. Alenha mintha egy bíbor köpönyegbe öltözött alakot pillantott volna meg a partján álldogálva. Szaladni kezdett, majd lassított. Nem akarta, hogy Eecho nagyúr a félelem bármi jelét is lássa rajta.
A báró a fejét lehatjva a tükörképére meredt. Alenha lassan mellé lépett, s a vízen látta a gondterhelt arckifejezését. Eecho nagyúr felemelte a fejét, ránézett és mosolyt erőltetett az arcára.
– Megéreztem, hogy jössz. Ez az illat… pont mint anyádé.
– Sosem árultad el, honnan szerezted a parfümjeit. Bátorkodtam használni őket.
– Azok már a tieied. – sóhajtotta Eecho nagyúr.
A báró nem szívesen beszélt a régmúlt eseményeiről. Alenha nem lehetett több három évesnél, mikor az anyját elvitte a pestis. Azok az időszakok a legszörnyűbbek voltak a birodalom számára, az önkényuralom alatt ráadásul senki sem segített úrrá lenni a lakosság megtizedelődésén. A pestis gyógyszereinek ára az egekben volt, Eecho nagyúrnak meg kellett válnia jó pár családi örökségétől, hogy a megfertőződött feleségét ápolni tudja. Mindez hasztalan volt, az asszony hosszú szenvedés után csatlakozott a Végsők Dromondjához, ahhoz a hajóhoz, amely a haldoklókat utolsó kívánságuk szerint elszállította a végtelen tenger felé. Aznap Eecho nagyúr egész nap a parton állt még azután is, hogy a hajót elnyelte a horizont. Csakúgy, mint a falu csaknem egyharmadát. Mindenki boldog volt, mikor úgy tűnt, hogy a járvány elinall. Úgy ünnepeltek a meggyógyultaknak és a megmenekülteknek, mintha épp életük győztes csatájából tértek volna vissza. Azután alig két évtizeddel később jött a polgárháború. A Királytigris fényt hozott ugyan az éjszakába, de a nyomában ott járt a halál. A háborúban megszaporodtak a halottak, a halottak miatt a patkányok, a patkányok pedig még több hullát hagytak maguk után. Hát így megy ez, valamit valamiért. Alenha az apjától ezt a világnézetet örökölte.
– Olykor boldog vagyok, hogy nem engedhetem meg magamnak a töprengést – sóhajtott Eecho. – Régen is nehéz volt itt az élet, mára ugyan könnyebbé vált, de még most sem találok ki a víz felszínére. Szeretnék néha adózni a feleségem emékének.
Alenha nem válaszolt. Nem emlékszem az arcára, döbbent rá. Kicsi volt mikor meghalt, az évek során pedig elfelejtett a múlton rágódni, s mivel az apja sem szajkózta, mára megfosztotta magát egy szerető családtag emlékétől.
Az apja azonban így is gondterhelt volt az előző nap történtek miatt, nem szabad, hogy most jussanak eszébe ilyen dolgok.
– Visszatértek már az emberek az erdőből? – terelte a témát a lány, bár közel sem a legmegnyugtatóbb felé.
Eecho nagyúr bólintott.
– Azt hiszem az elhamvasztás lenne a legjobb megoldás a fiúk számára. Cervo holtteste viszont épen maradt – itt megborzongott – El kellene földelnünk valahol az erdő szélén. Így viszont nem lenne tisztességes a többiekkel szemben…
– Akkor állítsunk halotti máglyát. A fiúkat… – nem akarta elképzelni, hogyan festenének a széttépett darabok a máglyán – A fiúkat előbb égessük el, és a hamvaikat szórjuk Cervo mellé.
Gyűlölt groteszk dolgokon gondolkodni. Apja ábrázatából ítélve szintén feszélyezte a gondolat, de azért rábólintott.
Némán álltak egymás mellett, végül a báró törte meg a csendet.
– Mondd, hogy beszéltél azóta Brasberttel?
– Nem. Tegnap este óta nem láttam.
– Ma reggel meglátogattam. – mondta szomorúan Eecho – Nem aludt, nem is eszik, csak fekszik az oldalán maga elé bámulva. A bordája megrepedt, de a gyógyítók ellátták, nem értem akkor, hogy…
– Brasbertnek lelkiismeret furdalása van. – válaszolta Alenha.
– Hogy micsoda? Az ördögbe, hisz nem hiheti, hogy a medve miatta ölte meg a vadászokat! Láttam a fenevadat, akkora volt, mint fél Hayhold!
– Nem a medve aggasztja a legjobban. Mikor az erdőben követtük a vad nyomát, akkor izgatottságában elfelejtette megzabolázni a lovát. Az őz észrevett minket, és becsalt minket az erdő mélyére. Brasbert hirtelen leszakadt a csapattól, én pedig követtem. A többiek valószínűleg nem vettek észre minket. Sikerült végül utólérnem, de akkor meghallottuk a kiáltásokat. Odasiettünk, és akkor már…
Eecho a homlokát ráncolta.
– Ha úgy vesszük, ezzel inkább magatokat mentette meg. Ezt feltétlenül el kell majd mondanod neki! Nem hiányzik, hogy ilyesmi miatt törje magát ilyen fiatalon.
– Azt hiszem egyelőre abban a hitben van, hogy ha nem viselkedik ostobán, akkor a vadat is gond nélkül elejthettük volna. – rázta a fejét Alenha, s lustán belerúgott egy apró követ a tóba.
– Hogyan fordulhatott elő, hogy pont egy medvébe botlotok? – Eecho idegesen a hajába túrt – Ráadásul egy ilyen különös fajtába. Cervo egyszer sem említette, hogy volna medve a környéken. Na és az egész körülmények… a nagy ember, az a Br’undtold meg örülhet, hogy a fenevad nem bánt el vele ugyanúgy, mint a fiúkkal.
Most lenne itt a megfelelő alkalom, gondolta Alenha. A szavak viszont valahogy nem akartak az ajkára tódulni. Az apja egyből rávágná, hogy biztosan képzelődött, vagy csak felelőst keres a történtekért. Helyette csak ennyit mondott:
– Mondd, apa… nem tűnik neked furcsának ez az északi jövevény?
Eecho átható pillantást vetett rá.
– Egész pontosan mire gondolsz? Úgy érted, hogy a szokásaiban furcsa-e? Bevallom, nekem valóban túl vad és kultúrálatlan az egész lénye, de helyén van a szíve. Vagy csak ügyes hazudozó.
Alenha csak hümmögött. Ha tényleg hazudik, akkor valóban nagyon ügyes, gondolta. Elég ügyes, hogy titokban tartsa, hogy esetlegesen medvévé tud változni.
– Na jó, engem nem tévesztesz meg. Mit találtál ki? – sóhajtott az apja. – Nekem tegnap úgy tűnt, hogy eléggé kedveled őt.
– Igen, valóban elég érdekes utakat járhatott be, és jó kedélyű de… olyan ijesztő. Ha ránézek valahogy mindig eszembe jut róla egy… vadállat.
Medvét akart mondani.
Eecho nagyúr kérdő pillantást vetett rá, majd elmosolyodott.
– Vagy úgy. Hát valóban nem szokványos alkatú a mi fiainkhoz képest. Azok odafönn északon kemény körülmények között nevelkednek és élnek. Állandóan csak viaskodnak és viaskodnak, csoda, hogy halálukban nem folytatják.
– Azért mi se panaszkodhatunk ezzel kapcsolatban – vetette a szemére a lány, közben Brasbertre gondolt.
– Való igaz, a küzdelem az ember, mint gondolkodó és érző értelmes lény életének állandó része. Fejlődésünknek köszönhetően túljutottunk azon a fázison, hogy csupán az ösztöneink vezessenek minket. Éppen ezért alkalmasak vagyunk arra, hogy mind elfoglaljuk a minket megillető helyeket a világban.
Alenha a szemét forgatta, mint mindig, mikor az apja bölcselkedni kezdett. Azért jó képet vágott hozzá, hisz legalább addig se kell a halálról beszélgetniük.
– Tehát, mindenki számára ki van jelölve az út, amelyet végig kell járnia – folytatta rezzenéstelenül Eecho báró – Egyesek ezt úgy könyvelik el, hogy a sors vagy a magasabb rendű hatalom, mint például az istenek alakítják az emberek ösvényét. Mások a gondolkodás és az erő ajándékából adódóan ármánykodással, ravaszsággal és harccal kényszerítik ki az őket megillető életteret, vagy veszik el társaikét. Ebben viszont hasonlítunk az állatokhoz. Úgy vélem, hogy odafönn északon megmaradtak az állatok tiszteleténél és emberi mivoltukat száműzve igyekeznek az ösztönlények értékrendjéhez igazodni, ha már nemesebbnek tartják őket maguknál. Vagy az is lehet, hogy nem minden testvérünknek jutott annyi észből és ravaszságból – fejezte be színpadias sóhajjal.
Alenhának ekkor eszébe jutott a medve, akihez Ursarán imádkoznak.
– Na de annyira lealacsonyodnak, hogy egy közönséges vadállat képére formálnak bálványt? – kérdezte értetlenül.
– Ők a mi szemléletünket gondolják kívülállónak, mi az övéket. Én úgy vélem, elég, ha mindenki abban hisz, amiben szeretne.
– Szóval holnaptól medvék szobrait állítjuk ki a falu határába? – szúrt oda a lány.
– Bájos lenne – mosolyodott el a báró – Sokat dobna a falu esztétikáján. A szántóvetők és kovácsok, akik egy medvét koszorúznak.
A felszabadultság csak egy kis ideig tartott, a tragédia túlságosan is ott függött a levegőben, hogy csak úgy elvonatkoztassanak tőle. A lányt még mindig nem hagyta nyugodni a medvével kapcsolatos teóriája. Az egész annyira nyilvánvaló volt és mégis hihetetlennek tűnt.
– Én nem bízom Br’undtor-ban. – jelentette ki Alenha.
– Nem kötelessége mindent az orrunkra kötnie. Az bizonyos, hogy a legjobban fizetőknek eladja a kardját, és hogy képes lealacsonyodni az egyszerű útonállók szintjére is, de úgy tippelek, hogy nem sokáig marad már a vendégünk. Amint felgyógyult, útjára bocsátom és onnantól megint minden az ő titka marad. – felelte az apja.
A sebek.
– Meglőttem a medvét. – ecsetelte Alenha – Egyszer a nyakán, egyszer a jobb lábán. Megvárta, míg apja elismerően rámosolyog, majd folytatta: – Az a bestia viszont meg sem érezte. Olyan volt, mintha vékony gallyakat hajítottam volna neki. Viszont nem ez az érdekes, hanem…
Habozott. Ha rá akarja vezetni az apját a mondandója lényegére, akkor most kell megtennie. Igyekezett hát nem úgy tűnni, mint aki túl sok mesét olvasott.
– Amikor Br’undtor előkerült az erdőből, akkor hasonló sebeket fedeztem fel rajta, mint amilyen a medvén is volt.
– Nyilak álltak ki belőle? Én nem láttam.
– Nem. De vérzett a nyakán és a lábán is. A medve pofáján pedig pont olyan forradásokat láttam, mint amilyet az északi arcán is.
Eecho báró eltöprengett.
– Br’undtor szerint a medve nekiugrott, ledöntötte a lóról és elvesztette az eszméletét. Nekem úgy tűnt, hogy elég olcsón megúszta azzal a pár karcolással.
Nem jó felé megyünk, gondolta Alenha.
– Mikor a falusiakkal bevágtattál. Láttátok Br’undtort bárhol is?
– Nem. – ismerte be az apja – Amint meghallottuk a sikolyokat, rögvest utasítottam mindenkit, aki épp a szemem előtt volt, hogy pattanjon lóra, ragadja meg az első nagyobb tárgyat, ami a keze ügyébe kerül és jöjjön utánam. Még így is majdnem elkéstünk…
– De nem láttátok őt, igaz? Pedig elmondása szerint lemaradt a többiektől, mikor lecsapta a bestia.
Eecho szúrós pillantást vetett a lányára.
– Egész pontosan mit is akarsz nekem most bizonyítani?
Muszáj elmondanom. Nem lehet, hogy ne bízzak meg benne, gondolta a lány.
– Azt hiszem… – Alenha nyelt egyet – Azt hiszem, hogy Br’undtor volt az a medve.
Az apja pont úgy reagált, ahogyan várta. Hirtelen tágra nyíltak a szemei, majd kuncogni kezdett.
– Na jó, elismerem, ügyes voltál – nevetett – Nem szép dolog kihasználni, hogy így megvénültem, te lány! Már nem igazán ismerem fel a tréfákat, te meg itt hozod rám a frászt!
Alenha kihívóan meredt rá. A báró arcáról lassan lehervadt a vigyor.
– Alenha… – kezdte.
– Igen, beismerem, Brasbert és én is sokkos állapotba kerültünk, mikor a bestia felénk rohamozott – mondta határozottan – De nem gondolod, hogy túl sok az egybeesés?
– Egybeesés? – kérdezte értetlenül Eecho nagyúr.
– A fickó még emberként is inkább olyan, mint egy vadállat. Az arcán két ronda heg van, pont mint annak a medvének. Ha elvigyorodik, mindig egy éles fogakkal teli állkapocs jut eszembe róla. A fickó véletlenül egy olyan szigetről származik, ahol egy medvét imádnak. – sorolta kissé türelmetlenül – Amint velünk jön vadászni, véletlenül pont egy medvébe botlunk ami lemészárol egy csomó embert. Pont ott sebesül meg, ahol meglövöm a medvét, és mindennek a tetejébe, Brasbert is pont ugyanezt gondolja!
Eecho báró halkan sóhajtott egy párat, közben félig ijedten, félig kérdőn bámulta Alenhát.
– Alenha…
– Tudom, hogy mit láttam!
– Alenha… te most azt mondod nekem… hogy léteznek olyan emberek, akik képesek medvévé változni?
A lány örült, hogy apja felfogta a lényeget, ugyanakkor nem tetszett neki a hanghordozás, amivel kiejtette a szavakat.
– Elismerem, sok érdekes történetet olvastam már. – mondta Eecho – Viszont… ezeket trubadúrok és vénemberek írták. Ugye értesz engem?
– Értelek, de azt is tudom, hogy ez most nem mese. Pontosabban életre kelt mese. – válaszolta dacosan a lány.
A báró tenyerébe temette az arcát.
– Szentséges égiek… figyelj rám! Ha most azt mondom, hogy szegény Cervót és a vadászokat egy mesékből életre kelt szörnyeteg mészárolta le, akkor te hinnél nekem?
Alenha elhatározta, hogy kicsikarja apjából az igazát.
– Amennyiben a saját szememmel látnám, igen.
Az apja csupán a szemét forgatta. Látszott, hogy unja az ostobaságot.
– Túl sok volt a tegnapi tragédia – felelte ellentmondást nem tűrő hangon – Te és Brasbert is téveszméket kergettek. Ki kell pihenned magad, de sürgősen!
Alenha eltátotta a száját.
– Ez nem fáradtság! Tudom, hogy mit beszélek!
– Igen tudod, csakhogy ezek mind ostobaságok! – jelentette ki szigorúan a báró.
– Nem hiszel nekem?
– Sajnálom, de túl sokat éltem ahhoz, hogy higgyek a mesékben és a balladákban. Idővel megérted majd! – apja még sosem beszélt ilyen hangon vele. Szóval jobban bízik egy idegenben, mint a lányában? Alenhának igencsak rosszul esett. Mielőtt azonban replikázhatott volna, Eecho nagyúr a vállára tette a kezét.
– Most visszamegyünk a várba. Megkérem a szakácsokat, hogy a kedvenc pitédet süssék a vacsora mellé. Ha kell – felemelte a hangját, mivel látta, hogy lánya szólni kíván – Akkor drága jó anyád összes pacsuliját magadra öntheted. De mindenképpen ki fogod magad pihenni, és elfelejted ezt az egészet!
A báró kiegyenesedett és megigazította bíbor köpönyegét.
– Látom már, hogy az az északi kissé színpadiasabb történeteket mesélt a kelleténél. Úgy vélem, hogy kénytelen leszek idő előtt kiadni az útját.
Alenha szeme dühösen megvillant, majd sértődötten faképnél hagyta a férfit. Sebes léptekkel trappolni kezdett a vár felé. Hallotta, hogy az apja mögötte lépdel.
Sejtettem, hogy nehéz lesz, de azért nem vártam, hogy teljesen ostobának néz majd. Kiskoromban sohasem játszottam úgy, mint a többi ostoba csitri, miért kezdeném el most, gondolta dühösen. Bár lenne több bizonyítékom, hogy az apám higgyen nekem! A lány biztos volt a dolgában, de remélte, hogy nem lesz túl késő, ha majd bebizonyíthatja igazát.
A főbejáratnál Kettle, a báró strázsamestere várt rájuk. A mindig nyugodt és már-már nemtörődöm katona most furcsán csodálkozó arcot vágott. Sosem szokott a kapuban állni, jutott hirtelen Alenha eszébe. Lelassította lépteit, és mikor apjával együtt odaértek, a strázsamester vigyázzba vágta magát.
– Báró nagyuram! – mondta feszesen – Azt hiszem, furcsa dolgot észleltem!
Alenha megrémült, apja is ijedt arcot vágott.
– Mi történt, Kettle?
– Nem olyan régen holló érkezett a birtokra, nagyuram. Nem is akármilyen, egy szép vörösesfekete, amilyet a császár őfensége, soká éljen, spiclijei használnak.
– A császár üzent nekem? – csodálkozott Eecho. Régóta nem kapott már üzenetet őfenségétől.
Alenha viszont máson filózott. Vöröses holló? Azt mondják a Keransai, a császár titkosszolgálata használ olyanokat. Nem jelent jót. Hivatalos ügyben nem a spicliknek kellene levelet írniuk.
– Azt hittem én is, meg az írnok fiúcska, Peyyl is. Csakhogy mielőtt a holló által hozott papirost felnyitotta volna, nemes uraságod ama különös barbárja, bocsánat, vendége, kikapta a kezéből és elszaladt.
Egyikük sem értett semmit.
– Tessék? – kérdezte holtra váltan Alenha.
– Úgy van, ahogyan elmondtam, kegyed! – harsogta Kettle – Az a modortalan északi itt kémlelte az eget, mondom biztosan az esőt várja. Elég aggódó arcot vágott, gondoltam, talán meg akarja zabálni azokat a hollókat a ketrecben. De lehet, hogy írni akart, tudja a fene. Én mindenesetre a kötelességem szerint kémlelni kezdtem az alakot. Na, aztán mikor meglátta a madarat a kézbesítő felé szállni, fogta az üzenetet, elolvasta, majd úgy elrohant, mintha szellemet látott volna.
– Br’undtold hollót várt? Itt, nálam? A Keransaitól? – csodálkozott Eecho.
– Azt én nem tudom, de felettébb nyugalmatlan viselkedése ama következtetésre adott okot, hogy gyanús elemként könyveljem el a dolgot! – mondta kissé teátrálisan a strázsamester. – Kívánod, nagyuram, hogy őrizetbe vetessem a latort?
– Merre futott? – kérdezte Alenha.
– Egyenest az erdő felé, kegyed. Elment annak az esze, hogy bemerészkedik oda.
Alenha az apjára nézett. A báró pedig őrá. Ugyanolyan rémülettel.
– Kettle! – szólalt meg sokára Eecho nagyúr – Gyűjts össze legalább kéttucat számszeríjászt és a leggyorsabb lovakat. Ne kérdezősködj, csak csináld!
A katona ismét vigyázzba vágta magát, majd sebes léptekkel eliramodott.
– Itt maradsz! – közölte szigorúan az apja, miközben az egyik inasa felcsatolt rá egy ütött-kopott mellvértet, amit talán egy évtizede használt utoljára. A vörös köpönyegét le se vette, láb- és karvédőit arra erősítették rá.
– Miért? – háborodott fel Alenha.
– Azért, mert könnyen lehet, hogy az északi nem véletlenül tévedt be hozzánk. – felelte mogorván Eecho nagyúr. – Ha az alak a Keransaival üzenget, ráadásul van pofája az én hollóimat használni, az aggodalomra adhat okot. Ugye belátod, hogy nem akarlak veszélynek kitenni téged?
Alenha az aggodalma ellenére hirtelen felderült.
– Szóval hiszel nekem végre?
– Mit? – kérdezte szórakozottan Eecho, miközben megizgatta magán a páncélzatot – Mi? Már megint az a tetves medve? Édes lányom, ne kelljen már elfenekelnem téged, mint egy tacskót! Én arra gondoltam, hogy Br’untold uraság egy közönséges spicli vagy bérgyilkos! És épp szökésben van! – mordult fel hirtelen. – Mostanra már biztosan átfutott az erdőn!
– Ne menj oda! – kérlelte őt a lány. Ezúttal tényleg könyörgőre fogta.
– Lehet, hogy a harcos napjaimnak leáldozott, de ahhoz még nem vagyok vén, hogy elfogjak egy haramiát! – méltatlankodott a nagyúr, miközben sebesen felcsatolta a kardot az oldalára. – Legyen az északi, vagy akárki fia.
Alenhát korántsem a származása aggasztotta. Nem mert azonan mégjobban az apja idegein táncolni.
– Miért küldene a császár bérgyilkost ránk?
– Nem tudom, lányom – dörmögte sötéten Eecho nagyúr – De amint visszatértem, nem fogom annyiban hagyni a dolgot! Az én kezem tiszta, és nem tűröm, hogy a titkosszolgálatos kibicei ellepjék a birtokomat! Ha kell a Birodalmi Tanácshoz fordulok!
A Birodalmi Tanács köztudottan nem más volt, mint gyáva és fogatlan vénemberek gyülekezete, akiket a Királytigris rángatott a zsinórocskáikon. Háborút vívni a császárral, pont az hiányzik most, gondolta a lány. De osztotta apja véleményét, ezt nem szabad eltussolni. Ha őfensége belekeveri apámat a mocskos dolgaiba, akkor megfizet! És én is megfizetek neki, gondolta fellobbanó dühvel.
Apja páncélkesztyűs kezébe fogta viharvert sisakját, és elindult a lépcső felé. Alenha gépiesen követte.
Odalenn az udvaron megpillantotta Kettle-t és a számszeríjászokat. Talpig fémbe öltöztek, s szegecselt bőrvérteket hordtak mellkasukon. Mind nyeregben voltak már, és urukra vártak. Eecho nagyúr hátrafordult és közelebb hajolt a lányához.
– Ne aggódj miattam. – mosolya inkább erőltetett volt, mint könnyed – Vasra veretem azt a gazembert, és megvallja majd, hogy medve-e vagy sem!
A lány félénken elmosolyodott. Inkább térj vissza épségben, fohászkodott magában. Ha bármi gyanús neszt hallotok, csak lőjetek és aztán kérdezzetek.
A báró, mintha olvasott volna a gondolataiban, mosolyogva bólintott, majd elindult a kísérete felé. A lovasok nagy port verve kiviharzottak a kapun.
A nap lassan lebukóban volt a horizonton. Vérvörös sugarai bíbor színűre festették a vár falait. Alenha még mindig az udvaron lófrált, feltáltva kirohanva a kapun és vissza. Még most sem tértek vissza. Egyre jobban kezdte leverni a víz. A legkisebb nyerítésre vagy patadobogásra is összerezzent és megkönnyebült, de minduntalan meg kellett róla bizonyosodnia, hogy vagy a faluból vagy a pajtából érkeznek a hangok.
Velük kellett volna mennem, gondolta. Nem tudta ugyan, hogy miben lehetne a katonák segítségére, de az is jobb lett volna, ha csak ott van, minthogy itt üljön teljes tétlenségben, aggódva. Néhányszor eszébe jutott, hogy fel kellene keresnie Brasbertet, de bármelyik pillanatban megpillanthatta a lovasokat a kapuban, és mindenről elsőként akart megbizonyosodni.
Idősebb Aomeng közben egyfolytában vízzel kínálgatta. Az öreg nem tett fel kérdéseket, kivéve, mikor az éhsége felől érdeklődött, de Alenha úgy érezte, hogy egy morzsa se menne le a torkán. Miután legurított egy keveset a hűs folyadékból, biccentett a kovácsnak, majd ismét kilépett a kitárt főkapun. Ha perceken belül nem látom meg őket, akkor lóra pattanok és utánuk megyek, törte a fejét. Az lenne csak az értelmes lépés. Sötét van, egyedül lennék és a végén még szétszaggatna valami. Letett a tervéről, úgyhogy csak türelmetlenül leskelődött az erdő széle felé.
Végül napoknak tűnő idő múlva, a sűrű lombkoronák és fatörzsek mögül alakokat vélt felbukkanni. A sötétben ugyan nem sokat látott, de annyit ki tudott venni, hogy lovasok voltak. Egy oszlopban haladtak, rátértek a földútra és viszonylag sebesen a vár felé vágtattak. Nem számolta meg őket, remélte, hogy nincsenek sokkal kevesebben. Szíve a torkában dobogott, ahogyan várta a delegációt.
A kíséretet Kettle vezette. A feje vérzett. Mögötte kettes oszlopban ügettek a számszeríjászok. Némelyikük ruhája itt-itt szakadt volt, a szakadások alatt véres karmolások éktelenkedtek.
Hol az apám? Neki kellene a kíséretet vezetnie. Ahogyan Kettle elhaladt mellette, sokatmondóan és bánatosan ránézett. Alenha úgy érezte, hogy menten jéggé dermed.
Végül, körülbelül a harmadik sor elhaladta után megpillantotta Eecho bárót. A férfi eszméletlenül ringatózott a ló hátán, egyik számszeríjásza szorosan átkarolta mögötte, hogy le ne zuhanjon. Mellvértje féloldalt lógott rajta és hatalmas horpadás türemkedett a közepén. Sisakja hiányzott a fejéről.
Alenha döbbenten, könnyes szemmel odasietett az épp leszálló lovasokhoz. Eecho nagyurat többen is segítettek leemelni a hátasról. A nyakából ömlött a vér, arca hamuszürke volt.
– Mi történt? – suttogta holtra váltan Alenha – Ugye… ugye nem halt meg?
– Sürgősen hívjátok ide a gyógyítókat – üvöltötte Kettle a katonáknak – Na, mintha élnétek az anyátok szentségit is!
Alenha odalépett a strázsamesterhez és megragadta a mellvértje fölött kitüremkedő ingének grabancát. A férfi erősebb volt ugyan, de a meglepetéstől nem mozdult.
– Azt kérdeztem, hogy mi történt! – Alenha szinte üvöltött kétségbeesésében.
Kettle nem szabadította ki magát, helyette megpróbált úgy-ahogy tisztelegni.
– Több mint nyolc emberem odaveszett, lovakkal együtt, a báró nagyuram pedig súlyosan megsebesült! Az a mocskos patkány ott… az ördögbe is! – rebegte riadtan Kettle.
Alenha követte a férfi tekintetét. A lóról épp lerángattak egy vastag kötelekkel megbéklyózott alakot. Rögtön felismerte benne Br’undtort. A férfi ájult volt, és számtalan sebből vérzett. Hirtelen elöntötte a harag, szinte rohanva elindult az északi felé. Kettle megragadta ugyan a karját, de kitépte magát.
Meg akarta ölni a férfit. Nem volt nála kard, de úgy érezte, hogy akár a puszta kezével is szétmarcangolná a torkát. Két számszeríjász elé állt, és nem engedték közel hozzá.
– Nyugodj meg, úrnőm! – kérlelte az egyikük, akinek zúzódások látszottak a szeme alatt. – A haramia eszméletlen és béklyózott! Ártalmatlan!
A lány szeme haragosan megvillant.
– Ártalmatlan? Ezt ártalmatlannak nevezed?
A katona lesütötte a szemét és hebegni kezdett.
– Én… bocsáss meg, úrnőm ez… sosem láttam még ehhez foghatót! Ez… nem ember. Hanem egy… egy… szörnyeteg! – suttogta a férfi.
Alenha tágra nyílt szemekkel bámult vissza rá. Szóval mégis igaz. Hirtelen nem volt kedve azonban a gyanakvását igazoló tényeknek örvendezni, csak az érdekelte, hogy az apját megmentsék és az északit a lehető legmélyebb tömlöcbe hajítsák. Inkább el kéne vágni a torkát, amíg ájult, mi van, ha megint átalakul?
Addig nem hal meg, míg be nem vallotta, ki ő és mit keres itt, határozta el magát a lány. Ha kell ezer lándzsát is átdöfök rajta, ha medve alakban találom.
– Azt parancsolom, hogy verjétek vasra a szörnyeteget és tüstént börtönözzétek be. Íjászokat és dárdásokat akarok a cellája elé, annyit, amennyi csak odafér. Egy pillanatra se tévesszék szem elől! Igyekezzetek!
Még sosem adott ki parancsot. Szóval ilyen érzés a hatalom? A katonák nem mertek ellenszegülni, tisztelegtek, majd hárman közrefogták az északit, és elindultak vele a vár bejáratának irányába.
Alenha megborzongott. A férfi lefelé jövet felébredt, és majdnem elszakította köteleket. Csoda, hogy nem tudott átváltozni. Talán elgyöngítették a sebek. A férfi testét körös körül vérző lyukak és vágások tarkították. Ezek szerint teletűzdelték lövedékekkel, mégsem halt meg, gondolta holtra váltan Alenha.
Br’undtor most a sarokban gubbasztott, egyetlen porcikáját sem tudta mozdítani. Alenha rettegése lassan dühnek és elégedettségnek adta át a helyét. A lány élvezettel elnézte egy ideig a csapdába esett szörnyeteget, majd leguggolt a rácsok előtt, és így szólt:
– Most felmegyek, és megbizonyosodok róla, hogy az apám nincs életveszélyben – suttogta fenyegetően. – Amint visszatérek, dalolni fogsz nekem, akár egy madár. Mindent be fogsz vallani nekem! Azt, hogy ki vagy, ki küldött, és miért törtél pár napja az életünkre! Ha pedig úgy döntesz, hogy ellenállsz, hát higgy nekem, még itt, egy kies faluban is tudunk olyan módszert, amik közben úgy üvöltesz majd, hogy egyetlen ép hangszálad sem marad!
Úgy érezte, mintha valaki más mondta volna ki helyette a szavakat. Élvezte.
A férfi nem felelt csak dühösen meredt rá a félhomályból. Szemei természetellenesen, kéken fénylettek.