Kirándulás 1.

Ez az egész isaszegi kirándulás egy ostobaság! Ki hallott március végén sátorozni?
Sanyi még nyáron sem volt a kempingezés nagy híve, utálta a meleg sátort, és a rovarokat.
No, most nem volt sem meleg, sem rovarok.
Volt helyette hideg szél, reggelente fagyott is, jégkockává merevedtek a ruhák, és a bakancsok a kétrétegű sátorban.
Kócos találta ki ezt az idétlenséget, mert amióta az ikrei megszülettek, mindenhol inkább volt, mint otthon az ordító csöppségek, és a mindig fáradt, kimerült és egyfolytában ingerült felesége mellett. Klassz lesz, meglátjátok! Jókat hülyülünk, megmutatjuk, hogy még kemény srácok vagyunk! – biztosította őket rendíthetetlen optimizmussal.

Hát most itt voltak ezen a szeles dombon, Isaszeg fölött.
Szoborhegynek hívják, mert a tetején egy vaskerítéssel körülvett szobor található, ami korabeli öltözékben menetelő zászlótartó honvédot ábrázol. Az 1949 tavaszán itt lezajlott fontos csata ötvenedik évfordulója óta áll itt, talpazatán a négy vezető tábornok – Aulich, Damjanich, Görgey és Klapka domborművével.
A szobor mögötti erdőség – ahol a sátrukat felverték – a kopasz fáival nem a legtökéletesebb táborhely. Kócos szerint nincs vele semmi gond, mert valamennyire védi a széltől a sátrat, és reggel pont ide süt a felkelő nap, mert kelet felől nincsenek fák.

Hárman szoronganak a cseppnyi sátorban, Kócosnak még egy barátjukat, Andrást sikerült meggyőznie arról, hogy a téli kempingezés „zsírkirály”.
András, csendes, magának való fiú volt, de most ő bizonyult a társaság leghasznosabb tagjának. Rengeteg cuccot hozott magával a terepjáróján, amivel jöttek. Mindennel megpakolta, ami csak kellhet egy téli sátorozáshoz.
Nem csoda, mert András elektromos és termikus sérülések /égések, fagyások/ szakorvosa volt, így mindent tudott a hidegről, és annak fagyos oldaláról.
Kócos háziorvos volt, Sanyi pedig általános sebész. Az egyetemi éveik alatt kollégiumi szobatársak voltak, és az eltelt időkben is tartották a kapcsolatot Fészen, és időnként csináltak együtt valamit.
Mint most ezt az idióta sátorozást.

Tegnap előtt jöttek, amire sátrat vertek már besötétedett.
Tegnap, miután reggel kiolvasztották a ruháikat és a vizüket, megnézték a környék nevezetességeit, amik mind az isaszegi csatához kapcsolódtak.
Aztán kora délutántól, estig melegedtek a Csata nevű étteremben, ahol eldumálgattak, elsörözgettek. A sok sör miatt kellett Sanyinak éjjel kimásznia a jó meleg hálózsákból, és kimenni a hideg éjszakába. Szerencsére tanult a tegnap reggeli malőrből a ruhákkal, így most betette a ruháit és a bakancsát – egy szatyorba csomagolva – a hálózsákjában a lábához.
Amennyire csak tudott csendesen felöltözött, és kióvatoskodott a sátorból.
Miután elvégezte azt, amiért kijött, a csendes, hideg éjszakában felnézett a rengeteg csillagra az égen, azok meg visszabámultak rá. Lenézett a dombról az alvó kisvárosra, az utcalámpák fénye narancsszínnel megvilágította fölötte az eget.
Fázni kezdett, ugrált, és guggolt néhányat, hogy felpörgesse a vérkeringését, aztán kiszaladt a fák közül a tisztásra, amin a szobor állt, és körbeszaladta néhányszor a kerítését, előbb előre párszor, aztán hátrafelé, hosszú, elnyújtott lépésekkel, és közben egy gyerekkori mondókát hajtogatott:
Illa berek, nádak, erek,
köd előttem, hová megyek,
tudom, merre visz az utam,
léptem mégis bizonytalan.
Illa berek, nádak, erek,
hová szívem, lelkem vezet,
árkon-bokron kísérjetek,
mesék szárnyán ott teremjek.
Aztán – maga sem tudja miért – hozzátette: repülök, mint a fergeteg.
Abban a pillanatban megbotlott, és elvágódott.
Amikor kisvártatva feleszmélt, végig tapogatta magát, megmozgatta a végtagjait. Kicsit gémberedett volt a hidegtől, érzett egy púpot a homlokán a haja vonalában, ami eléggé fájt, de úgy gondolta, hogy rendben van.
Egészen addig, amíg fel nem emelte a fejét, és szét nem nézett. Párszor megdörzsölte a szemét, mert valahol egészen máshol volt, mint ahol lennie kellett volna. Nem egy tisztáson feküdt, hanem benn az erdőben. Eltűnt a honvéd szobor kerítésestől, nem látta Isaszeg fényeit, csak a csillagok maradtak a helyükön, az égen.
Feltápászkodott, és körülnézett. Magában káromkodott, hogy a fejlámpáját a sátorban hagyta. Előhúzta a zsebéből a mobilját, amiről minden ikon eltűnt, csak világított. Körbe világított vele, de a sátrukat sehol sem látta. Vaktában elindult, a fákat, bokrokat kerülgetve. Azon gondolkodott, hogyan került be az erdőbe, miért nem látja a város fényeit, és mi az a fura zsongás-bongás, csörgés, pendülés, ropogás, amit hall, nem is olyan távolról.

Amikor két sötét alak eléje ugrott a fák mögül, ijedtében elejtette a mobilját, ami eltűnt a magas aljnövényzetben.
Egy pányvát dobott rá az egyik, ami testéhez szorította a felsőkarját. Sebesen rángatva húzni kezdte a fák között. Sanyi botladozva próbált lépést tartani vele, és nem elesni, mert kétsége sem volt, hogy fektében nekicsapódna minden fának, kőnek, bokornak – fájdalmas és lassú halála lenne. A szeme már hozzászokott a sötétséghez, próbálta a két tenyerét maga előtt tartva kikerülni a fákat, és inkább ugrált, mint futott, hogy ne botoljon meg a kövekben.
Ehhez járult még, hogy a másik alak, a háta mögé kerülve nagyokat lökött rajta. Talán gyorsabb mozgásra akarta bírni? Vagy fel akarta lökni? Sanyinak nem volt könnyű dolga talpon maradni, főleg, hogy a talaj is egyre jobban lejtett, majd újra emelkedni kezdett. Néhány vízfolyáson is keresztül rángatták, elázott a bakancsa, és érezte, hogy a dupla zoknija egyre jobban átázik.
A ruháját, s a haját az ágak szaggatták, az arcát összekarmolták, de nem merte lehajtani a fejét, mert félt, hogy nekimegy a fáknak. A rémülettől, és a fizikai megerőltetéstől egy szót sem tudott kinyögni, ösztönösen arra koncentrált, hogy túlélje ezt a futtatást.

Egyszer csak kibukkantak a fák közül, Sanyi majdnem orra bukott egy földből kiálló oszlop félében, aztán ahogyan átugrotta, már ott is volt a következő, majd sorban a többi.
Egy nagyobbacska épület sötét tömege bontakozott ki arrébb. A csillagos ég előtt jól látszott a tetején lévő torony, és a torony tetején a kereszt. Sanyi éppen tegnap nézte meg az összes templomot Isaszegen, de ez egyikre sem hasonlított.
Végre megálltak a templom előtt, nagyot rántott a pányván, aki idáig ráncigálta, Sanyi nekivágódott az oldalával templom elejének, majd lecsúszott a földre. A következő pillanatban rémülten rántotta el a fejét, mert egy égő fenyőággal az arcába világítottak. Nem is tudta, hogy mi a félelmetesebb, az arcához túl közel lévő fáklya, vagy az, aki tartotta.
Olyan volt, mintha egy festmény elevenedett volna meg.
Egy bajszos, szakállas, barna bőrű arc, keletiesen vágott szemmel, régies ruhában, rézsútosan vágott, sarkig érő kun felöltőben, a fején egy lánccsukját viselt, amire egy hosszú, hajlított végű nemez süveget húzott. A lába nem látszott a sötétben, de az egész ruházata szörnyen piszkos volt, amint ő maga is, még az égő fenyőág füstje sem tudta elnyomni a belőle áradó gyomorforgató szagokat.
Az arcát sebhelyek, forradások tették rémisztővé, hiányzott az egyik szemöldöke, a másik pedig hatalmas bozótként meredezett. Kinyitotta erősen foghíjas száját, és ráförmed:
– Khi vojgi? Khik Vi?*
Sanyi egy kukkot sem értett az egészből. Az őt faggató fura alak övéből kikandikáló buzogányon megcsillanó fáklyafény vakított a szemébe fenyegetően. A türelem sem tartozott a vallatója erényei közé, mert a jobb kezével, amiről néhány ujj hiányzott, megragadta Sanyi ruháját a mellkasán, és alaposan megrázta őt.
– Urrusi Bjela szüm? Nü?**
– Nen lezu? ***
Elengedte Sanyi ruháját, és a csonka, elmondhatatlanul piszkos keze, a szája felé lendült.
Egyértelmű volt, hogy meg akarja nézni, tud-e beszélni, mivel nem kapott választ a kérdéseire. Sanyi rémülten tátotta ki a száját, és a nyelvét az alsó ajkára helyezte. Nagyot nyelt, és megkérdezte:
– Filmet forgattok, vagy hagyomány őrzők vagytok? – a kedvesen kíváncsinak szánt kérdés rémült suttogásként hagyta el a száját. Valahogy érezte, hogy ez nem egészen az, amire gondolni lehet.

* Ki vagy? Kinek a fia vagy?
**Béla király szeme /kéme/ vagy? Miféle /vagy/?
*** Nem beszélsz?

/Folyt.köv./