Kísértetjárás a Noszlopy Kastélyban (befejezés)

Vége(m)
Heves szívdobogásom eszeveszett dübörgéssé lett, megszólalni nem bírtam, csak a sírás fojtogatta a torkom. Attila kabátját markoltam, s megfagyva a rémülettől, mozdulni is képtelen voltam. A bajor hercegnő halovány ajkain diadalmas mosoly játszott. Aztán kinyújtotta felém karmos kezét. Hegyes körmei centiről-centire közeledtek hozzám, s nagyon lassan hozzáértek arcomhoz. Próbáltam elhúzni a fejem, de ledermedtem. Lehetetlennek látszott minden mozdulat. Alig mertem ránézni csontos, sovány, erezett karjára. Vontatottan, kiélvezve ijedtségem, lehajolt hozzám, és orromat megcsapta a halál szaga. A halál jeges, hívogató, kegyetlen szaga! Hát visszatért! Itt van, gondoltam, és nem lesz bocsánat, amiért felébresztettük!
Ahogyan letérdelt mellénk, koszos, szakadt ruhája összegyűrődött. Vörös, kócos haja csak foltokban takarta el szürkés fejbőrét, melytől még inkább elvesztette egykori emberi mivoltát, s még nagyobb riadalmat keltett bennem. Jéghideg tenyere hozzáért a bőrömhöz. Iszonyodva összerándultam, behunytam a szemem, s forró könnycseppjeim végiggördültek a hercegnő kék ujjai között.
Rázkódtam, halkan zokogtam, s egy pillanatra sem eresztettem el Attilát. Giselle szinte szánakozva nézett le rám, de a tekintetében gyúló vérszomjas fény nem tévesztett meg.
– Milyen magányos…milyen gyermeki – súgta álszentül és megcirógatott. Hideg hullám szaladt végig a hátamon. Nyeltem a könnyeimet, tehetetlennek éreztem magam. – Még tele vagy élettel! – Azzal kitapintotta ütőeremet a nyakamon és megnyalta száját. – Érzem, hogy’ zubog a véred, hogy’ lüktet a kis szíved…
– Hagyj… hagyj minket – nyögtem erőtlenül, megbabonázva. Giselle azonban vérszemet kapva megmarkolta a torkom. Erősen szorított, míg én riadtan hörögve, tág szemekkel belevájtam körmeimet karjába. Kapkodtam levegő után, azt hittem, megfojt. De nem! Csak meg akart félemlíteni. Csak ízlelgetett…
Sápadt arcán érdeklődést és elszántságot láttam.
– Hagyjalak titeket? – Ismételte elgondolkodott hangon. – De hiszen ti hívtatok ide! – Ujjainak szorítása erősödött a torkomon. Fuldokolva lélegeztem és rekedten köhögtem. A nő felegyenesedett és vele együtt én is. A testem addig emelkedett a földtől, mígnem már csak a cipőm orra érte a padlót. Giselle aszott képén alattomos vicsor jelent meg, kivillantva sárgás fogait:
– Tessék! ITT VAGYOK, MEIN LIEBCHEN!!! – Visította fület tépően, és olyan erővel taszított el magától, hogy nekivágódtam egy kéménynek. Fejemet bevertem az egyik kiálló téglába, s majdnem eszméletemet vesztve a deszkákra buktam. Rám tört a köhögés és a fejbőröm is felrepedt. Egyedül Attila kiáltása rántott vissza a percnyi kábulatból. A tarkómba belehasított a fájdalom, csak nehezen tudtam megmozdítani a fejem. Legjobb barátom ezek szerint felébredt. Attila, átküzdve magát a hercegnőn, odarontott hozzám.
– Dorina! – Ordította. Térdere zuhant és felemelte az állam. – Szent ég! Jól vagy? Dorina, szólalj meg! – Biccentettem, majd belékaroltam, és óvatosan felsegített a földről.
– Ó, milyen bájosak vagytok együtt, kedveseim! – Csendült Giselle hangja tőlünk pár méterre. Attilával a hercegnőre bámultunk, aki lépésről-lépésre közelebb jött hozzánk. A fiú aggódva magához vont.
– Ő az? – Kérdezte. Bólintottam.
– Igen, ő. – Giselle még közelebb lépett hozzánk.
– Bájosak…de még szebb lesz külön-külön végezni veletek! – Itt behatóan Attilára meredt. Hirtelen elsápadtam. Ne! Őt ne!
– Nem! Attilának semmi köze hozzá! Én akartam felfedni a titkod! Őt csak a testemen keresztül bánthatod! – Álltam a fiú elé merészen. De hát ez volt az igazság! Én rángattam bele, az én ötletem volt minden és Attila jött utánam. Ő is tudta, még ha nem is vallotta be. A hercegnő sikolyszerűen felnevetett.
– Legyen, ahogy kívánod! – Újból meghazudtolva törékenységét, villámgyorsan kiszakított engem barátom karjai közül. Belemarkolt a hajamba, másik kezébe pedig, szoknyája zsebéből éles, agyar alakú fiolát vett. Attila azonnal nyúlt utánam.
– Ne! Ne légy őrült! Dorina! – De én hagytam magam. Ha legalább ő megmenekülhet valahogy, tennem kell az érdekében, még ha az… életembe kerül is. A nő oldalra rántotta a fejem. A nyakam megfeszült. Sejtettem, mire készül.
– Tizenhárom éve ebben a testben senyvedek Henrietta lelkével… Eljött az idő, hogy te adj nekem új létet! Enyém lesz a véred, szellemed, mindened! Mentsd meg a fiút életét a tieddel, hogy én visszakapjam, amit elvett tőlem egy csitri! A szerelmemet! – Visszhangozta. S akkor már értettem! Istenem! Giselle Attilát akarja! A sírás megint elkapott. Attila elborzadva, megrökönyödve figyelte, mit művel a hercegnő. Félt ő is, de még mennyire! Mégsem tehetett semmit.
A bajor nő hegyével lefelé fordította az üvegfogat. A benne lévő, zöldes színű folyadék egyértelműen méregre utalt. Ezután nem emlékszem sokra. Csak a villanásnyi fájdalomra a nyakamon. Az ereim elkezdtek dagadni, amint szétáradt véremben a méreg. A homlokom gyöngyözött a láztól, a szám kiszáradt… Elhomályosultak a dolgok, csupán barátom halálfélelmet tükröző arckifejezését láttam tisztán. Mielőtt végleg elhagyott az erőm, még hallottam, hogy könnyeinek utat engedve, összeomolva a nevemet kiáltja…

Iszonyú fájdalom! E volt minden, amit éreztem, és amit felfogtam. Nem bírtam mozdulni. Hideg áradt szét végtagjaimban. Feküdtem, kezem, lábam kiterítve, mintha boncasztalon lettem volna. És éltem! – Bár éppen hogy. Szemeim halk mocorgásra kinyíltak. A padláson voltam, s már hajnalodott. Fölöttem fémketrec lógott egy gerendáról, benne elmosódott alakot láttam. Többször pislognom kellett, mire rájöttem, hogy Attila az! Egyszeriben visszatért belém az élet. Fel akartam ugrani, ám észre kellett vennem, hogy meg vagyok kötözve. Ide-oda forgattam a fejem, s belém nyílalt a felismerés: Az áldozati oltáron feküdtem, fejem az ötágú csillag csúcsánál, többi testrészem meg a másik négy ág irányába lett kifeszítve. De az alvadt, rothadt vér eltűnt. Akkor fedeztem csak fel, hogy a csillagot szegélyező kör valójában igen vékony csatorna, ahová legutoljára Henrietta vérét folyatták. Pánik fogott el. Rám is ez vár!
– Attila… – nyöszörögtem rekedten. A fiú azonnal lenézett.
– Dorka! – Látszott rajta, hogy ő is nagyon gyenge és nem palástolta, hogy kisírta értem a szemét. – Élsz… ne haragudj, kérlek, nem tudtalak megvédeni! – Szabadkozott.
– Nem tudtál volna… nem haragszom, én akartam így – nyugtattam meg. – Mit tett veled? – Attila megtörölte könnyes arcát.
– Beadott neked valami… bénító mérget, aztán… aztán rám vetette magát és leütött. És bezárt ide. Azt akarja, hogy… – megint elködösült a tekintete. – …hogy végignézzem, ahogyan elcsordogál az összes véred! Egy tálba akarja gyűjteni, hogy áldozatként magához vegye, és… ezáltal… meghalj érte és értem! – Gyorsan körülnézett. – Nem tudom, most hol van. Van a zsebemben egy hullámcsat… talán ki tudok jutni innét, és téged is kiszabadíthatlak! De idő kell hozzá. Ha észreveszi, hogy ébren vagy, megkezdi a rituálét! Csukd be a szemed, könyörgöm! – Kérlelt elkínzottan. Megráztam a fejem.
– Nem! Vegye csak észre! – Vágtam rá. – Akkor velem lesz elfoglalva, és te megpróbálhatsz kiszökni! Ha sikerül, elmenekülhetsz és hozhatsz segítséget, de ha nem mernél visszajönni, én azt is megértem.
– Ne mondj ilyet! – Rázta meg a ketrecet. – Nem hagynálak itt! Soha!
– Akkor viszont tedd, amit mondok – szóltam rá. – Kiáltsd jó hangosan a nevem, hogy meghallja. Akkor idejön, elkezdi a rituáléját, te meg siess! Na, csináld! – A fiú nehezen, de fegyelmezte indulatait. Mély levegőt vett, és elkiáltotta magát… Ezután vártunk. Nem kellett sokáig várakoznunk. Perceken belül lépések zavarták meg a feszült csendet.
– Jól van, készülj – suttogtam alig hallhatóan. Rám vetült a hercegnő árnyéka, s megpillantottam őt magát is. Kezei között fényes ezüstedényt tartott. Bosszús ábrázata nem árult el sok jót. Sápadtsága hullafehérséggé változott.
– Legyetek átkozottak mind a ketten, hogy november tizenharmadikán kellett életre keltenetek az átkomat! – Az asztal alá helyezte a tálat, hogy oda folyjék majd a vérem. Egy másodperc erejéig összenéztünk Attilával. Vajon miről beszélhet? Egyenesen a szemembe fúrta a szemét.
– Mondd aranyom, tudod, mi történik, amikor két lélek létrehoz egy testet? – Intézte hozzám kérdését. Nem válaszoltam semmit. – Hát elmondom! Az erősebb lélek átveszi az uralkodást a közös test fölött, és ha elég erős, a másik nem lázadhat fel ellene! De megtörtént! Miattatok! – Rivallt rám. Homlokom ijedt ráncokba szaladt. A hercegnő folytatta: – Henrietta és én egyazon napon haltunk meg! A szelleme érzi, hogy eljött az évforduló, a „Véres 13-as” ünnepe. Ki akar szabadulni a testünkből, de ha megteszi, én elvesztem az erőmet, és végleg meghalok! Nem történhet meg! És ha rajtam múlik, nem is fog – s aljasan felröhögött. Abban a percben láttam meg, hogy egy tőr van az egyik kezében. Fentről Attila is észrevette. Sietett, amennyire tudott, s ráadásul hang nélkül kellett dolgoznia. Szerencsére Giselle most nem foglalkozott vele. Figyelmét én kötöttem le. Imádkoztam, hogy Henrietta lelke eléggé erős legyen, mert ha úgy lesz, talán előbb menekülhetünk meg. A nő a tálka fölé hajolt, s ujjnyi vastag vágást ejtett jobb karján. Belecsöpögtetett néhány csepp vért. Amikor végzett, odasétált mellém. Felemelte a tőrt, s ráérősen lenyalogatta róla saját vérét. Elhűltem a látványtól.
– És most te jössz, Liebchen! Most megtapasztalod, milyen az igazi szenvedés! – A fegyver közeledett a kikötözött csuklómhoz. Pánikolni kezdtem. Jézusom, megöl!
– Ne! Neee! – Sikítottam. –Neeee! Hagyj! – Rángatóztam össze-vissza.
– Dorina!! Nee! – Attila nem bírta tovább türtőztetni magát. Rajta is eluralkodott a pánik. Már az sem érdekelte, ha Giselle meghallja, hogyan próbálja kinyitni a zárat.
– Henrietta, szabadulj ki! Légy szabad! Végezz Giselle- el! – Ordítottam torkom szakadtából. A hercegnő élesen felüvöltött, s teljes erejéből pofon vágott. A szám szélén kibuggyant a vér, talán még az állkapcsom is eltörte.
– Pusztulj, fattyú! – Azzal idegesen lefogta a karom, és mélyen felvágta a csuklóm alatti ereket.
– ÁÁÁÁ! Neee! – A fájdalom majd’ szétvetett, s a bajor nő nem érte be ennyivel. A másik kezemet is megsebesítette. Forró vérem pedig engedelmesen csorogni kezdett le az alkaromon, a kis csatornába, s mikor a kör mindkét felén átfolyt, az edényben gyűlt össze. Sírógörcs fogott el, egyre csak sírtam és sírtam. A halál gondolata sokként talált meg. Attila fáradhatatlanul ostromolta a ketrec ajtaját, ő sem küszködött könnyeivel, szabad utat engedett nekik.
– Dorinaaa! Ne félj, ki fogsz szabadulni, ne add fel, tarts ki! Könyörgöm, tarts kiii! – Egyedül ő tartotta bennem a lelket. Ujjaimat nem sikerült megmozdítanom, izmaim lassan felmondták a szolgálatot.
– Attila siess! Kifutunk az időből! – Nehezebben lélegeztem, s mintha fejszét vájtak volna mindkét kezembe. Arcomon összemosódott a könny és a kosz. – Henrietta! Szabadulj ki! Törj ki a börtönödből! – Attila is besegített. Egyszerre kezdtük meg idézni a lány szellemét.
– Henrietta! Szabadulj ki! Törj ki a börtönödből! – Újra és újra ismételtük. Giselle egészen kétségbe esett. Sikoltott, mint a sakál, fülét befogta, térdre rogyott.
– NEM! NEM LEHET! Ez a test az ENYÉM! Hagyjátok abba! – Én is egyre nehezebben viseltem a fájdalmat, amit felvágott ereim sebe okozott. Alig tudtam nyelni, beszélni is nehézkesen sikerült.
– Attila! Siess! Nem bírom, meghaloooook! – Zokogtam. De abban a pillanatban törte fel a zárat. Leugrott és rögvest odaviharzott hozzám. Letörölte a könnyeimet.
– Ne félj, itt vagyok! – Köteleimre nézett, s tudta, mit kell tennie. Valahogyan meg kell szerezni a tőrt! Halkan fohászkodtam, hogy legyen elég lélekjelenlétem. Attila meghátrált. Giselle talpra áll, s rávicsorgott a fiúra.
– Nem menekül egyikőtök se! A kis barátnőd már nem húzza sokáig! Nem segít rajta senki! – Attila letekintett rám. Utolsó erőmmel, zihálva és szenvedve őt szólítottam.
– Attila… menj! Menekülj! Hívj segítséget… vagy valamit… Csak menj már! Mentsd magad! – Köhögtem, és a vér már a számban is utat tört. Hidegség áradt tagjaimba, a fájdalom fokozódott, megfeszült az egész testem. De Attila nem rohant el. Rátámadott a nőre, még a véres tőr sem tartotta vissza. Leszorította a földre, s kiütötte markából az éles tárgyat. Barátom utánakapott és megfeledkezve a hercegnőről, vágni kezdte a kezemet szorító köteleket.
– Bolond…vagy! – Fuldokoltam.
– Nem hagylak itt! Csak tarts ki! – Átszakította az egyiket, ám a másikat nem tudta, mert Giselle újból felvette a harcot. Elállta útját és hegyes karmait Attila vállába vájta.
– Nem szabadítod ki! – A fiú elkínzottan felüvöltött. Giselle a padlóra lökte őt, s megint hozzám fordult. A tálka megtelt vérrel. Vehemensen felkapta és inni kezdte. Attila kezében vette a tőrt, s közelebb kúszott a hercegnőhöz. Lerántotta a poros földre, és tövig döfte szívébe a fegyvert. Giselle összerándult, levegőért kapkodott, de mellkasából ömlött a bíbor folyam.
– ÁÁÁÁÁ! ÁTKOZOTT! – Attila kihúzta a tőrt.
– Henrietta! Szabadulj ki! Szabad az út, és végezz a hercegnővel! – A bajor nő a deszkákat kaparászta kínjában. Száját kitátotta, s vakító fénycsóva tört fel torkából és szívéből. Megállás nélkül sikoltott, rázkódott, míg teljesen elvesztette uralmát teste felett. A fényáradat az egész padlást betöltötte, nappali világosságot árasztva. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékeztem. Attila, azt hiszem visszasietett hozzám, hogy levágja a többi kötelet is, de ebben már nem vagyok biztos. A ruhámat elöntötte a vér, kiszállt belőlem az erő, már sírni is képtelen voltam, a fehérség áthatott mindent, és Attila karjának szorítása is elhalványult emlékeimben…

Másfél héttel később:

November vége volt már. Ránk telepedett a tél. A kórház fehér falai is ezt tükrözték. Ágyamban feküdtem, mellettem legjobb barátom, Attila ült és infúziós kezemet markolta. Még most is alig hittük el, hogy élek. A tűzoltóság talált ránk a padláson, még szerencse, hogy szökésünk estéjén az iskola igazgatója odarendelte őket, hogy másnap hozzanak ki minket. Ez mentette meg az életem, no és Attila tette, melyre nem mindenki lett volna hajlandó és képes. Még gyenge voltam kissé, de túl az életveszélyen.
– Nem tudom, mit csináltam volna, ha itt hagysz! – Jegyezte meg kedvesen és féltve. Rámosolyogtam és megsimogattam az arcát.
– Én nem tudom, mit csináltam volna, ha nem vagy! – Feleltem. – Az utolsó pillanatban sikerült megidézned Henrietta szellemét. És a lelke most végre szabad! Giselle pedig… nos, elkárhozott.
– Igen. A test pedig, amit létrehozott a két lélek egyesülése, megsemmisült, azzal a fénnyel, amit Henrietta kiszabadulása árasztott. Hihetetlen, nem igaz? – Boldogan sóhajtottam és gyógyult sebeimre néztem.
– De igen. És örökké hálás vagyok neked, Attila! – Fél karommal átöleltem, s ő is engem.
– Bárki megtette volna a helyemben, Dorka. Nem kell hálálkodnod. De mégis… most mihez kezdünk? Nincsenek már rejtélyek, és ezt a történetet senki sem hinné el. – Megvontam a vállam.
– Kit érdekel? Mi tudjuk, hogy igaz. Egyébként meg, találtam a neten egy íróklubot: Napvilág. Leírok mindent, ami történt, mint egy novellát. Megörökítem a mi nagy kalandunkat – határoztam el. Attila felkacagott.
– Sejtettem, hogy valami ilyesmit tervezel. Rendben, izgatottan várom – bólogatott, s megint megölelt. Még perceken keresztül szorítottuk egymást, addig, míg a nővérke ki nem parancsolta őt a betegszobából. Egy baráti csókkal váltunk el, annak reményében, hogy még nem ért véget kalandori pályafutásunk… Mert mi megcsináltuk! Attila és én örökké emlékezni fogunk erre. Amíg élünk, ez az emlék megmarad nekünk…