Kísértetjárás a Noszlopy Kastélyban (folytatás 2)

A kezdet

Az iskola tanárai közül többen régóta sejtették, hogy Attilával kutakodunk valami után. Apám is észrevette, hogy lelkesedésem a kastély története iránt nem holmi történelmi tudásszomj és az igazgatót sem tudtuk kijátszani. A rejtély nyílt titokként szállt generációról generációra, s kevesen akadtak, akik valaha is ki akartak deríteni bármi igazat Henrietta talányáról. Ezért sokaknak szúrta a szemét, megjegyzem, érthető módon, hogy barátommal minden további nélkül beleütjük az orrunkat ebbe a lezártnak mondott fejezetbe.
Óra hosszúságú percek teltek el felettünk, miközben a fejleményekre vártunk. Tartva tetteink következményétől, Attila háta mögé bújtam. Fogalmam sem volt, hogyan fogok hazakeveredni, és egyeltalán hogyan magyarázom majd ki magam. Volt egy olyan érzésem, hogy Attila hasonlóra gondol… Legyökereztünk mindketten, feszültségünk apránként nőtt.
– Ne félj – nyögte kiszáradt torokkal. – Ha van egy kis eszük, nem jönnek be utánunk! – Nem értettem, miért bizakodik, de borús tekintetem hirtelenjében felragyogott. Az Átok! Hát persze! És Attila kiolvasta szememből, amit gondolok. – Túl gyávák! – Erősítette meg. A sötétségben ugyan nem láttam, de sejtettem, hogy mosolyog.
A padlást évek óta zárva tartották. Apám se járt fel ide. Aki tehette, nagy ívben elkerülte az emeletet. A nemesi átok innét nem messze fogant, tetejébe itt gyilkolták meg Henriettát. A közhiedelem is úgy tartotta, ha akad valaki, aki a „Véres 13-as” évfordulóján felzavarja a szunnyadó múltat, maga is kínok közt vész el! Mi elég jó úton haladtunk afelé, hogy eleget tegyünk ennek…
– A „Véres 13-as”! – Suttogtam. – Attila, ugye nem mernek bejönni értünk? Mindenki retteg az Átoktól – győzködtem őt és saját magam. Nem válaszolt, csak kivette kezemből a kulcsot. Kívülről tanakodás hangjait hallottuk. Fülével rátapadt a tömör vasra, s engem is odahívott.
– Hallgasd csak! – Eleget tettem kérésének, s mellé álltam.
– …Több, mint tizennégy éve nem tette be oda senki a lábát, vagyis mióta a gondnokunkat alkalmaztuk, Andrást! – Hangzott az igazgató orgánuma.
– De a lányom van bent és a barátja! – Tiltakozott apám. – Ki kell hozni őket! Nem érdekel, létezik-e az a rohad átok!
– Nem biztonságos! Korhadtak a gerendák és a padló is! Nem biztos, hogy elbírnak egyszerre több embert! Ami pedig az Átkot illeti…nos, jobb félni, mint megijedni! Ez már nem a rendőrség dolga! – Válaszolta egy harmadik, vélhetően valamelyik rendőr. – Hívjanak médiumot vagy ördögűzőt! Mindig is tartanunk kellett ettől a kastélytól! Nem mi tehetünk arról, hogy az Igazgató Úr nem tud fegyelmet tartani! A maguk felelőtlensége okozta ezt a problémát!
– Úgy van! – Helyeselt egy rendőrnő. – És még a kutyák is érzik, hogy nincs itt rendben valami…
– De hát két diák szökött be! Nem maradhatnak ott! Istenem…a saját lányom!- Erősködött apám. – Nem hagyhatjuk itt őket! Lajos, csinálj valamit! Te vagy az igazgató!
Nekünk ennyi is elég volt, hogy megbizonyosodjunk róla: Nem kell tartanunk tőle, hogy ránk rontják az ajtót… Barátom kikereste a kulcslyukat.
– Ha bemertek volna jönni, már megtették volna. De akkor sem akarom megkísérteni a szerencsénket. – Azzal ráfordította mindkétszer a zárat.
– Nagyon remélem, hogy igazad, van! Nem lenne valami vidám dolog, ha rájönnének, hogyan vigyenek ki minket innét! – Aggodalmaskodtam. Attila jóságos mosollyal az arcán átölelte a vállam.
– Csak nyugalom! Ennél nagyobb zűrbe már úgyse kerülhetünk! – Oltogatott, s én meg is nyugodtam, hát el lehet képzelni, mennyire.
– Elég volt!!! – Csapta meg fülünket az igazgató kiáltása. Megint hallgatózni kezdtünk. – Holnap a lehető leghamarabb hívjuk a tűzoltókat. Ők a létrákkal könnyedén lehozzák a gyerekeket. Többet nem tehetünk, mert maguktól nem fognak kijönni onnét. Azzal, hogy itt állunk és vitatkozunk, nem megyünk semmire! Csak reménykedhetünk, hogy nem esik semmi bántódásuk! Egy rendőrt ideállítunk éjjelre, s ha bármit észlel, azonnal értesít minket is! Érjük be ennyivel! – Zárta le az ügyet. Ezután még odavisszhangzott apám hitetlenkedése és hebegése-habogása, no meg a rendőrök belebeszélése, de nem foglalkoztam velük. Hogy tisztes távolságba kerültek tőlünk, Attilával fellélegeztünk.
A felettünk tomboló vihar fokozatosan erősödött. A villámok néha meg-megvilágították a padlást a kupola ablakain át. Az évszázados por, a függő pókhálók és a sejtelmes, hideg levegő kísérteties könnyedséggel fogták át a légkört. Az öblös dörrenések megremegtették az épületet. Hallottuk a szél mardosó sikolyát és a sűrű esőcseppek ostromló zaját, ahogy pattogtak az öreg cserepeken. Attila előkereste a zseblámpáinkat.
– Tessék, fogd! Erre szükségünk lesz – nyújtotta felém az egyiket. Bekapcsoltam s végigjártattam a helyiségen a vékony fénycsóvát. Törött ablaküvegek, szakadt, egérrágta szőnyegek, iratok, tankönyvek és elázott fényképek hevertek a földön. Az egész padlást vastag, itt-ott üszkösödő gerendák tartották össze. A tető lejtésénél padok sorakoztak, azok mögött, a sarokban egy rozsdabarna, ütött-kopott, megrepedezett zongora állt. Pontosan középen, a kupola alatt legalább tizenöt méter magas létra emelkedett fölénk, mely felvezetett a tető robosztus ékéhez.
– A tizennégy év óta most járunk itt fent másodszorra – állapította meg barátom. Átlépdelt néhány fagerendán s a zongorához ment.
– Másodszorra, ráadásul a „Véres 13-as” ünnepén és egyben a hercegnő halálának napján! – Adtam nyomatékot. Követtem példáját és én is a hangszerhez indultam. – Akkor azt hiszem, megkezdhetjük a szálak kibogozását. Csak egy éjszakánk van, és nem kéne felébreszteni a kedves Giselle hercegnő, őméltóságát se. – Egyetértően és komolyan rábólintott. Kitámasztotta a zongora tetejét és belevilágított a belsejébe. Bordó színű, bőrkötéses napló hevert benne elrejtve. Henrietta egykori kézirata. Készen álltunk rá, hogy minden gondolatát, félelmét életre keltsük! Óvatosan kivettem az írást s belelapoztam. Legutóbb nem volt időnk arra, hogy komolyabban elemezgessük, de most erre sort kellett kerítenünk mindenképp.
– Kész vagy? – Kérdeztem. Attila leült a zongora melletti padok egyikére.
– Igen. Kezd el olvasni az elejéről. Meg kell vizsgálnunk minden szálat, hogy végre rájöjjünk, hogyan halt meg Henrietta. Természetes, avagy erőszakos halállal? Nem, mintha nem sejtenénk, de tudnunk kéne, hogyan?- Mélyet sóhajtottam. Izgultam, vajon mi lesz ebből a kis kihágásból, ebből a misztikusnak ígérkező, viharos éjszakából? Felütöttem a könyvecskét az első oldalon. Mindenegyes szót vörös tintával írtak, néhol kisebb pacákat is találtam. Egyiknek-egyiknek erősebb színe volt, melyről nem tudtam, eldönteni, valóban tinta-e, vagy valami más…?