Kísértetjárta ház

Kísértetjárta ház

A kísértethistória úgy kezdődött, mint tíz közül kilenc, vagy még több. Meghalt a paraszt, aki magányosan lakott a faluszéli, ütött-kopott házban. Senki sem szerette, ő sem szeretett senkit, így aztán, ahogy mondják, a varjú sem károgott utána. Idővel valaki megvette a házat, de nem tudott benne megmaradni. Téglák hullottak a semmiből, lábosok repkedtek, jéghideg szelek fújtak; egy szóval, minden jel arra mutatott, hogy a házban továbbra is ott él a paraszt, vagy legalábbis az, ami megmaradt belőle.

Az új lakó gyorsan elköltözött, és a falusiak azt mondták, elkergette a kísértet. A házat megvette valaki más, miért ne, olcsó is volt, meg közel az erdőhöz, és az új tulajdonos azt remélte, majd fog egy pár nyulat, amikor az uradalmi vadászok másfelé járnak. A kísértet azonban ragaszkodott a nyugalmához, és a reményteljes orvvadász nem fogott más nyulat, mint amit a két ujjuk mozgatásával varázsolnak a falra a felnőttek, hogy szórakoztassák a gyerekeket.

Őt is elkergette a kísértet.

A legenda szépen terebélyesedett, előbb csak öt pórul járt vásárlóról beszéltek, aztán egy tucatról, és a kísértet egyre félelmetesebb formát öltött, például felgyújtotta a pajtát, pedig hát mindenki tudta, hogy a pajta már akkor összedőlt, amikor a kísértet még mogorva parasztként éldegélt a falu szélén.

Aztán, amint az lenni szokott, a kísértetjárta ház híre eljutott a városba, ahol mindig akad néhány nagyokos, kaputos ember, aki ugyan nem hisz a paraszti babonaságban, de azért a saját szemével akarja látni.

Elfelejtettem volt megmondani, hogy ez a dolog nem most esett meg, hanem vagy száz éve, és nem is itt, hanem a jó messzi Észtországban, amely Esthonnya néven vonult be a magyar mesekincsbe. Az érdekes dolgok mindig régen és másutt történnek, és ha ezt a sztorit egy észt mesélné, biztosan áttenné a helyszínt Portugáliába.

Összebeszéltek a városi nagyokosok: Kísértet nincs, de mi van, ha mégis? Nézzük meg magunknak, de kizárólag a tudomány érdekében.

Tél volt, csikorgó hideg volt, de a tudomány érdekében ki ne vállalná az áldozatot? Egy ilyen fontos vizsgálattal nem lehet megvárni a rügyfakadást. Négyen összeszedték a legmelegebb ruháikat, a legjobb csizmáikat, az öblös butykost, hogy ne maradjanak szégyenszemre „spirit” nélkül, és bevonultak a kis házba.

Ugyancsak kis ház volt, két szoba semmi. Főzni a vaskályhán, mosdani az udvaron a kútnál, minden egyebet a csalitosban. A vaskályha repedt volt, abban ugyan nem lehetett tüzet rakni. Megpróbálták, de a nagy füst elkergetett volna minden jobb érzésű kísértetet. Amilyen nagy eszük volt, csak egy olajmécsest vittek magukkal. Mi lesz, ha nem tart ki reggelig? Eloltották, nehogy idő előtt fogyjon ki az olaj. Volt egy pad az egyik szobában, arra ültek szorosan egymás mellé, már ahogy elfértek a nagy kabátjukban, és először is körbeadták a butykost. Nem volt teljesen sötét, mert az ég tele volt csillagokkal. A hangulatos éji homályban egészen jól látták a butykost, és várakoztak, jöjjön, aminek jönnie kell.

Vagy félóra után tompa puffanás hallatszott, mintha egy zsák szotyorica eldőlt volna, de az is lehet, hogy csak a macska verte le a marattyomot a szuszékról.

Az áldóját, mondta erre patikus, de hiszen itt nincs is macska. Adjátok már errébb a butykost, mert nekem hallucinációim támadnak ebben a nagy hidegben.

Hideg az volt, csak úgy kocogott a foga a négy nagyokosnak. Hát még, amikor a tanító megjegyezte, hogy valaki áll mögötte. Mivel a padot szorosan a falhoz támasztották, nyilvánvaló, hogy csak a kísértet állhat ott. Meggyújtottak egy szál gyufát, és látták is a falat. Elég rossz állapotban volt, a vakolat ötletszerűen elrendezett maradványaival. De aki istene van, bizonykodott a tanító, az elébb még ott volt, most is futkos a hátamon a hideg. Ugyan ne sajnáljátok már tőlem azt a jóféle szilvóriumot.

Dehogy sajnálták, sőt inkább maguk is ittak.

Egy idő után a kísértet nagyon felbátorodott. Előbb csak a padot nyikorgatta alattuk, aztán odaállt velük szemtől-szemben, mint az embernél valamivel magasabb árnyék. A nótárius utána kapott, de csak a levegőt markolta. Az árnyék eltűnt a másik, a kisebbik szobában; határozottan látták, hogy átment a becsukott ajtón. Erre a patikus a butykost markolta meg. – Ne hagyjuk már, hogy csúfot űzzön belőlünk, aztán ezt is elvigye magával! – Ne hagyjuk, dalolta mély baritonján a földmérő, akit egy még nagyobb városbéli nagyokos éppen a legnagyobb télvíz idején küldött ide földmérni, pedig ilyenkor föld sincs, hanem csak a hó meg a jég.

A patikus elkérte a gyufát, mondván, hogy ő megnézi, mi lakik ott a másik szobában. Vakmerő vállalkozás volt, de mit meg nem tesz az ember a tudomány érdekében. Mind fölálltak, és megindultak a patikus után, aki halált megvető bátorsággal kinyitotta az ajtót.

Megint egy tompa puffanás. Ez alkalommal nem a surunty, hanem egy tégla, amely kilazult a falból. Ilyen régi házakban nem szabad részegen rángatni az ajtót.

Ez egy apport, mondta a tanító, a poltergeist majdnem eltalált minket.

A kis szobában nem volt semmi, még egy pad se.

Visszamentek a butykoshoz, és jól megfogták, nehogy lába keljen.

Lassan hajnalodott, és az ég átment feketéből szürkébe.

A szilvóriumból már csak imitt-amott volt a butykos alján. Ez a körülmény arra indította a kompániát, hogy a vizsgálatot befejezettnek nyilvánítsák. Nagyon szép manifesztációk voltak – hukk. A kísértet kétszer is jelentkezett – hukk, egyszer a falban, egyszer meg a szoba közepén. És itt van a tégla, ez egy nagyon szép apport. Nótárius uram – hukk, majd elkészíti a jegyzőkönyvet.

A puffanást ne hagyd ki, tette hozzá a tanító, aki megszokta, hogy mindenkitől pontosságot követeljen.

Ezután berekesztették az ülést, és mihamarabb hazatértek, persze szigorúan a tudomány érdekében.

Ez a történet szó szerint megvan a Pakraduny könyvében: Geheime Mächte, 430. oldal. Hogy tetszik mondani? Ott valami egészen más van? No igen, az a hivatalos változat, amelyből hiányzik néhány nagyon fontos momentum, például a butykos. Én viszont úgy írtam le, ahogyan tényleg megtörtént, és ahogy mondani szokták, tót zicsi, hogy a hivatalos változat nem ér semmit.