KisJézus kabátja

Sötétedett. Nem mintha késő lett volna, csak hát december vége volt, ilyenkor hamar köszönt be a szürkület. Itt–ott már pislákolt egy–egy csillag az égen, bizonytalan pillantást vetettek a fakó Holdra, amint az egykedvűen nézte a kis várost. Mintha sejtette volna, hogy a tarka üzletek csillogása mellett az égi fényekre senki sem figyel fel. Igaza volt.
A városka legnagyobb utcája egyre zsúfoltabb lett, mintha a sötétség kicsalogatta volna az embereket házaikból. Pedig hát nem a sötétség volt az oka, sokkal inkább a csillogó kirakatok, színes portékák, és a tudat, hogy mindjárt itt a karácsony. Az emberek egyik üzletből a másikba siettek, keresték azt a legszebbet… azt, amit elképzeltek neki… ami még a tavalyinál is szebb… aminek úgy fog örülni, ha majd kibontja, és megpillantja a gyertyafényben…
Lassan havazni kezdett: egy pihe, két pihe, oly gyengéden, kedvesen küldte le őket az ég, hogy azután nevetve üljenek meg a fák ágain, a kabátok ráncai közt és az esernyőkön.
A tarka forgatagban egy kisfiú sietett hazafelé. Szemei csillogtak a boldogságtól: örült a hónak, a karácsonynak, s képzeletében tisztán látta a karácsonyfát, a fényeket, a sok–sok ajándékot, s szinte érezte a fenyőillatot, és a szaloncukrok ízét. Most először az iskolatáska sem volt nehéz, pedig máskor mindig nagyon súlyosnak találta; ezekben a percekben minden gondolatát lefoglalta a közelgő ünnep. Azon sem jutott eszébe töprengeni, hogy miért jár–kel olyan sok ember az utcán csomagokkal a kezükben, miért térnek be a boltokba, és főleg, hogy miért vásárolnak. Pedig ha felfigyelt volna erre, ugyancsak meglepődik: „Hiszen az ajándékokat a Jézuska hozza ” – gondolná. – „ , miért vásárolnak akkor az emberek? Nem volna más dolguk, mint elgondolkodni azon, mit is akarnak, s a Jézuska, aki belelát minden ember gondolataiba, a fa alá tenné holnap délután, hogy azután estére, mire megszólal a csengő, minden kívánság teljesüljön.”
De a kisfiú fejében egészen más gondolatok kergették egymást:
„Ma mentem utoljára iskolába. Most két hétig téli szünet lesz, és holnap karácsony!”
Előző nap eltűnt a kis cédula, amelyen kívánságai voltak. Édesapja kérte, hogy írja össze, mit is szeretne pontosan, merthogy Jézuskának sok–sok gyermekről kell gondoskodnia, s tán elfelejtene valamit.
„Így nem fog elfelejteni semmit.” – gondolta a kisfiú. – „Ott lesz minden a fa alatt.”
Apja megkérte, írjon még fel a kis papírra egy kabátot is. Felírta ő, hogyne írta volna, a kabát nem olyan igazi ajándék ugyan, de hát a Jézuskának ez ingyen van, legalább nem a szüleinek kell megvenniük, úgyis kevés a pénzük, mindig mondják, ha azt hiszik, hogy ő nem hallja.
Egyre gyorsabban ment, mintha ezzel siettetni tudta volna az időt. Pedig hát tudhatta volna, hogy karácsony csak holnap lesz, s ezen ő nem tud változtatni, Jézuska pedig nem akar.
Hamar hazaért, mindjárt be is dobta a nagy táskát a sarokba, s várta a szüleit.
„Hogy meg lesznek lepve!” – gondolta. – „Hogy fognak örülni!”
Elfelejtette megmondani, hogy ma előbb vége lesz a tanításnak, és így hamarabb hazajöhet.
Szülei meg is érkeztek nemsokára, s tényleg meglepődtek. Ők is hamarabb értek haza, mint máskor, nem tudni, miért. A kisfiú nem is kérdezte, csak örült, hogy itthon vannak. A szülők ugyan zavarban voltak egy kissé, de igyekeztek leplezni, s mindjárt üdvözlés után így szólt az apja:
– Maradj szépen itthon, mi anyával elmegyünk a városba Jézuskával beszélni.
A kisfiúnak tátva maradt a szája: az ő szülei… Beszélnek a Jézuskával? Úgy igaziból, mintha csak valamelyik szomszéddal beszélgetnének? Hiszen ez óriási! Hihetetlen! Micsoda kivételes szülei vannak neki!
A szülők indultak is mindjárt, s megkérték, maradjon szépen a szobájában, kezdje el a matematikaleckét, ajtót sem kell nyitnia, ha ők megérkeznek.
A kisfiú engedelmeskedett, elővette a számtanfüzetet, s leült az íróasztalhoz. Azonban alighogy becsukódott az ajtó, s édesanyja magas sarkú csizmájának kopogása is elhalt, furcsa nyugtalanság lett rajta úrrá.
„Anya és apa elmentek Jézuskával beszélni.” – ismételgette magában, hogy betűről betűre bevésse emlékezetébe édesapja szavait. A káprázat egyre erősödött, s akárhogy igyekezett, hamarosan semmi másra nem tudott gondolni, csak a csodára, amely most vár szüleire.
„Olyan természetes hangon mondták.” – gondolta. – „Talán már máskor is beszélgettek a Jézuskával, csak én nem tudtam róla.”
Nem bírta tovább: leereszkedett a székről, sietve felvette a csizmáját, kabátját, s az ajtó felé indult. Szíve hevesen vert, érezte, hogy amit tesz, az nem rendjén való.
„De látnom kell a Jézuskát.” – gondolta. – „Csak egy pillanatra, ahogy beszél a szüleimmel, utána visszajövök, nem fogják megtudni, hogy kilestem őket.”
El is indult, szaporán szedte a lábát: talán a félelemtől, hogy észreveszik, talán a lelkifurdalástól, hogy nem a matematikapéldákon gondolkodik az íróasztalnál, de mindenképpen az izgalomtól: meg fogja pillantani Jézuskát élő valóságában. Azt ugyan nem tudta, hogy jó irányba indult–e, de annyi minden kötötte le gondolatait, hogy ennek a kérdésnek már nem jutott hely.
Abban teljesen biztos volt, hogy azonnal rá fog ismerni Jézuskára. Ismerte szentképekről, a templom festményeiről, s a hittankönyvéből.
Ahogy ment, egyre nyugtalanabb lett: egyre szaporábban kapkodta a levegőt, s olyan erősen vert a szíve, mint kis életében még sohasem.
„Otthon kellene ülnöm.” – gondolta, s megsajnálta szüleit, akik most azt hiszik, hogy ő az íróasztalánál ül és egyik számtanpéldát oldja meg a másik után. – „Otthon ülnöm és matekoznom. MOST matekoznom, mert ha vastagabb lesz a hó, szánkózni megyünk apával, és ha befagy a tó, korcsolyázunk, és sokat játszunk, és felépíti nekem azt a várat építőkockából, ahogy ígérte…”
De nem fordult vissza.
„Most tartanék a második példánál. Mi is a második példa? Nem emlékszem rá! 14-gyel kellett megszorozni valamit. Mit is?”
Elérkezett a parkba, amely két utca között húzódott, és a szélén magas sövény futott végig. Itt–ott ritkább volt, könnyen át lehetett látni rajta, ha az ember közel ment hozzá, de távolabbról nézve eltakarta a leskelődőt. A kisfiú a bokrok mögött haladt tovább.
„Innen megfigyelhetem őket, de ők nem láthatnak meg.” – gondolta. – „Ó, bár erre járnának most, itt beszélgetnének a Jézuskával!”
Most lassabban haladt, hogy mindenütt kikukucskálhasson, ahol ritkább a sövény.
Már a vége felé járt a parknak, s kezdte feladni a reményt, amikor két hófödte ágat széthajtva ismét kitekintett, s szinte kővé dermedt. Meg kellett kapaszkodnia a sövényben, mert az eléje táruló látvány minden erejét elvette: megpillantotta szüleit, amint ott álltak a járdán, előttük egy bevásárlószatyor ki tudja mi mindennel megrakva, és – Jézuskával beszélgetnek.
Hiába tudta a kisfiú, hogy meg fogja pillantani Jézuskát, szíve mégse hitte igazán, hogy ő, a semmiben sem kiváló gyermek részese lehet a csodának. Most boldog volt, elmondhatatlanul boldog, hogy láthatja őt, aki annyira kiváló, akit mindenki ismer, mindenki szeret.
Jézuska éppen olyan volt, mint a szentképeken, a templom festményein és a hittankönyvben: magas, vékony, az arca beesett, haja hosszú, világosbarna, ruhája egyszerű, szakadt. Ő ebben a hidegben sem viselt kabátot, ahogy a képeken sem, s egyáltalán nem keltett feltűnést: az emberek elmentek mellette, rá sem néztek.
„Persze, hiszen mind felnőttek” – gondolta a kisfiú. – „Mind beszélgetnek vele minden évben.”
Még mindig erősen kapaszkodott a sövénybe, bár ő ezt nem tudta. Egész figyelme a csodára irányult: a Megváltóra, akit most megpillanthatott.
Hogy Jézuska mit mond a szüleinek, azt nem hallhatta, mert távol volt:
– Az Isten áldja meg magukat, nem tudnának adni egy kevéske pénzt?
Karácsony volt, ilyenkor adakozóbbak az emberek, a házaspár szíve is megesett a kolduson, akinek még kabátja sem volt.
– Tessék. – szólt az apa, s egy összehatogatott papírpénzt nyomott a férfi kezébe.
– Köszönöm szépen, az Isten megáldja, boldog karácsonyt! – válaszolt a koldus alázattal, s eltette a pénzt a szatyorba néhány száraz kenyérvég, és a kiturkált ócskaságok közé.
„Mit adhatott apa a Jézuskának?” – gondolkodott a kisfiú. – „Mi volt az a papír?… Hát persze!” – jutott eszébe hirtelen. – „De buta vagyok, hiszen az a listám az ajándékokról! Milyen sok kívánságot gyűjtött már a Jézuska! Tele van velük az a nagy szatyor!”
Hirtelen végigfutott a hátán a hideg: hiszen most, hogy átadták anyáék a cédulát Jézuskának, hazafelé fognak indulni.
Ellökte magát az ágaktól, melyekbe addig görcsösen kapaszkodott, s szaladni kezdett a sövény mögött hazafelé, amilyen gyorsan csak bírt.
„Nem szabad, hogy észrevegyenek… Nem szabad, hogy rájöjjenek…!”
Kifulladva ért haza, gyorsan levette csizmáját, kabátját, és az íróasztalhoz sietett, ahol már várta a matematikafüzete. Pirosló arccal, pihegve huppant le a székre: az átélt óriási élmény, az izgalom, a csoda és a lelkiismeret-furdalás összefüggéstelenül kavargott a fejében. Azt hitte, szülei bármikor beléphetnek, ám ők csak egy órával később toppantak be, s ott találták gyermeküket a számtanpéldák fölött gondolkodva. Bár kezében volt a ceruza, s a füzete is nyitva, ha szülei rákérdeznek, talán azt sem tudta volna megmondani, hogy egy matematikapélda az, ami fölött ül…
Bármilyen lassan tud is telni az idő – mert hát olykor nagyon lassan tud telni – ,azért csak eljött a másnap, s a kisfiú – mint minden kisfiú és minden kislány minden karácsonykor – ,egyre izgatottabb lett. Persze ez amolyan édes izgalom volt, fenyőillatú, szaloncukor-ízű, játékos izgalom, hiszen ki tudhatta volna jobban, mint ő, hogy kívánságai teljesülnek.
A délutánt nagymamájánál töltötte, ahogy minden évben, társasjátékoztak, sokat nevettek, s a nagymama mesélt is neki, mint mindig. A kisfiú szerette a nagymama elbeszéléseit, mert igazak voltak: századszor is nagy figyelemmel hallgatta a történeteket régmúlt karácsonyokról, melyek a háború idején szegénységben, bizonytalanságban, s mégis szeretetben teltek. Jézus születésének történetét is sokszor hallotta már, mégis újra elmeséltette a nagymamával, mert a nagymama olyan szépen tudta elmondani, hogy a kisfiú mindig úgy érezte, ott van ő is a jászolnál, s látja a boldog, békés családot.
Azután eljött az este, megszólalt a csengő, s a kisfiú boldog izgalommal bontotta ki ajándékait: mindent megkapott, amit kért, a színes ceruzákat, a kisautót, a társasjátékot, a szagos radírt, az űrhajós ceruzafaragót, a kis noteszt, aminek az elején egy robot van, és a kabátot is. Szép kabát volt, jó meleg, kényelmes. Vacsora után, mikor már a kisautóval is eleget játszott, szülei kérésére felpróbálta. Tökéletesen állt. (Hogyne állt volna tökéletesen: a Jézuska pontosan tudja mindenkinek a méretét.) Melege is lett tőle a kisfiúnak hamar a fűtött szobában, s ahogy a tarka karácsonyfára nézett, hirtelen eszébe jutott Jézuska, s összeszorult a szíve: milyen sok apró díszt kellett felaggatnia vékony kezével, milyen sok fenyőfát és ajándékot cipelnie hideg utcákon át. Ahogy ott állt a melegben, majdnem sírva fakadt, mert újra maga előtt látta Jézuskát: kabát nélkül, kint a hideg, elhagyatott utcákon…
„Kabátot adott nekem.” – gondolta. – „Kabátot ő, aki maga is fázik. Visszaviszem neki, ne fázzon szegény!”
Este tovább fennmaradhatott az ünnepre való tekintettel, pedig ennek kivételesen cseppet sem örült: terve megvalósításához most jobb lett volna, ha hamar ágyba bújik, illetve, ha szülei azt hiszik. Mikor eljött a lefekvés ideje, olyan engedelmesen és gyorsan mosakodott meg és öltözött át, mint még soha. A szülők is lefeküdtek, fáradtak voltak már. Nemsokára csend borult a lakásra, hamarosan a másik szobából átszűrődő beszélgetés is megszűnt, így a kisfiú tudhatta: szülei elaludtak. Lassan, óvatosan felöltözött a paplan alatt, azután kiosont a szobából. Halkan felvette a csizmáját, régi kabátját, s az újat karjára terítve finoman megfordította a kulcsot a zárban, és lenyomta a bejárati ajtó kilincsét: az hangtalanul kinyílt, s a kisfiú már kint is volt a folyosón. Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, azután elindult. A földszinten már megszaporázta lépteit, majd mikor kiért az utcára, futni kezdett.
Abban az irányban indult el, mint tegnap este, s ugyanolyan izgatott volt, mint akkor: tudta, hogy amit cselekszik, az helyes, mégis helytelen.
Megint a parkig futott, akárcsak előző nap, de most nem kellett a sövény mögött bujkálnia. Maga sem tudta, miért, úgy gondolta, hogy Jézuskának itt kell lennie. Hiszen tegnap is itt volt! Igaz ugyan, hogy egy nap eltelt azóta, de akkor is! Miért ment volna el?
Senki sem járt az utcán. Tisztán hallatszott, hogyan morzsolódnak a kisfiú lába alatt az apró kavicsok. Körbenézett a parkban, s egy lámpa bágyadt fényénél megpillantotta Őt: ott feküdt a padon, kopott ruhájában, kabát nélkül a hidegben, és aludt. A kisfiú szíve még szaporábban vert, mint addig, de nem a félelemtől: sötétben járt ugyan, egyedül, szülei engedélye nélkül, de a Megváltó mellett teljes biztonságban érezte magát. Újra láthatta annak beesett arcát. Alakja a halovány fényben még soványabbnak hatott.
A kisfiú nem gondolkodott sokat: fogta új kabátját, és Jézuskára terítette. A kicsiny kabát ugyan derékig sem takarta a koldust, de hát hogy is gondolna ilyesmire egy ekkora fiú. A kis jótevő nem fázott: az Ő közelében meleget érzett és otthont. Még nézte egy darabig a fekvő alakot, azután elindult. Most lassan ment: az élmény nem hagyott helyet szívében a lelkiismeret furdalásnak, a Megváltó közelsége pedig nem hagyott helyet fejében a félelemnek.
Itt–ott ragyogott már egy–egy csillag az égen, örömteli pillantást vetettek a fénylő Holdra, amint az boldogan nézte a kis várost. Mintha sejtette volna, hogy az utcai lámpák fakó világa mellett csak az égi fények irányíthatják haza a kisfiút. Igaza volt.
A városka legnagyobb utcája kihalt volt: mintha a sötétség beűzte volna az embereket házaikba. Pedig hát nem a sötétség volt az oka: sokkal inkább a csillogó fenyőfák, színes ajándékok, és a tudat, hogy karácsony van.
Lassan havazni kezdett: egy pihe, két pihe, oly gyengéden, kedvesen küldte le őket az ég, hogy azután nevetve üljenek meg a fák ágain, a kabátok ráncai közt és a szempillákon.
A néptelen utcán egy kisfiú bandukolt hazafelé. Arca fénylett a boldogságtól: a Megváltót látta maga előtt.
Mikor a koldus másnap reggel felébredt, csodálkozva vette észre, hogy egy kabátka borul rá melegen. Kérdőn nézegette, s először sehogy sem tudta elgondolni, hogy kerülhetett oda a kis lélekmelegítő, de azután eszébe jutott valami és elmosolyodott:
„Hát persze.” – gondolta. – „Tegnap volt karácsony estéje: ki másnak lehet olyan nagy szíve, amilyen kis kabátkája, mint a kis Jézusnak!