Kiskeresztem II. rész

Harkányig mindig vonattal mentünk, onnét volt csatlakozás. A szomszéd falunál szoktunk leszállni – fakazettás temploma országszerte ismert, a tisztelendő úr kedves barátunk volt, elment már ő is, később halottaink is ő temette, – aztán rövid gyaloglás, míg „haza” nem értünk.
Egyutcás ormánsági kis falu volt „szakkifejezéssel” élve zsáktelepülés. Naponta, reggel. meg délután, valamilyen autóbusz is megjelent, sose szállt ki abból senki, és sose szállt fel senki rá. De azért, mg jött késő délután is, Nem tudom, kire várt.
A ház – az építési szokásokkal ellentétben – párhuzamos volt az országúttal, spalettás ablakok, ajtók rézkilinccsel. Este zártuk, és hajnalba’, ahogy derengett, hallatszott a kanász ostorcsapkodása, akkor az ablakokon résnyire beengedtem a fényt.
Határsáv-megközelítési papír kellett akkor, mondták, Tito, a „láncos kutya” miatt van ez az egész, gyerekfejjel nem értettem, ki az, és ha láncon tartják, akkor miért kell tőle félni? És ha netán elszabadul, de lenne nálunk kell a papír, akkor nem harapna meg?
Annyira furcsa! Az ember kopik, öregszik, csak az érzései azok sohasem: gyűlölet, szeretet, szerelem… Meg akárhogy is kopik az ember, akárhogy is öregszik, csak hát az érzései nem, hát, azok sohasem, csak erősödnek, békén nem hagynak, karistolnak: megannyi szeretet, szégyenkezés, lelkiismeret-furdalás, soha meg nem szűnő szerelem, sose szűnő, vágyódás.
Ahhoz a házhoz nagy belső kert tartozott, a konyhából téglázott tér vezetett a kútig. A téglák közt moha. Aztán hosszú út a „filagóriáig”. Kis asztal, rossz priccs, pár szék, nádfonatos falak régi, színezett képeslapokkal, voltak tele, voltak amolyan fekete-fehér képeslapok, az asszonyok szája meg kipirosítva. Az asszonyok olykor karosszékben ültek, hosszú, fehér ruhában, amely alól nagyritkán kivillant bokájuk. Mögöttük, kizárólag snájdig katonatisztek álltak pödört bajusszal.
Lehetett kártyázni, szunyókálni ott, a filagóriában, meg körülötte bújócskázni is.
Az odavezető út mentén kétoldalt földieper piroslott a homokban, az úton túl kétoldalt zöldségeskert, a „mindenkori szükségletekre”. A hosszú utcai kerítés mellett, végig-végig, sűrű málnás. Keresztanyámmal sokszor elindultunk abba délutánon, mentünk, mentünk, egészen addig, míg a tálka meg nem telt, annyira gyorsan (!), az uzsonnára szánt gyümölccsel. És sose értünk el a málnás végére!
Az átellenbe lakó szomszéd lányába, Ilonkába halálosan szerelmes voltam. Bátyja, S. a „barátom” volt, húszéves paralízises, sokszor vitt Panni robogóján. Akkor még nem voltak Sabin-cseppek, kockacukorral. Meg kockacukor se. És én meg csak mondtam S. húgának, Ilonkának: „ha felnövök, elveszlek feleségül, meg lesznek gyerekeink is”. Ilonka nevetett, kedves volt hozzám, nem akart megbántani, tizenhat éves lehetett, én meg… Szóval: akkor gyerek voltam még, ma meg már túl öreg lettem már.
Öcsémmel többször tanakodtunk arról, mer nem hagyott minket békén a dolog, „hogy is lehet a gyerek”. Végül, arra a megállapításra jutottunk: „el kell venni a nőt.” (Feleségül.) Ebbe maradtunk.
Szerettem a szomszédba átjárni. Nem csak Ilonka miatt. Tartottak ott mindenféle állatot,birkáik, lovaik, teheneik voltak. Szerettem az istálló szagát, máig is szeretem. Este a gazda itatni vitte a bikát, mi gyerekek, csak a tornácról nézhettük. Egy nap az udvaron tébláboltam, aznap a szokásosnál hamarabb hajtották haza a ménest. Barátom épp vizet húzott a kútból, és a vödör tartalmát a hazatérő, kedves, hóka-csikóra zúdította, az meg csak felágaskodott, és sértődötten farolt ki az udvarból.
– Mér bántottad?
– Megtaposott volna.

1956 – ban, alig pár évvel korábban, nagybátyám – tanulnia nem lehetett – „katonatiszt-ivadék” volt, munkája nem lévén, csak kalandvágya, abból meg sok, – némi pénzzel, elemózsiával ellátva, no meg J. néni, aranyfogával nekiindult a déli határnak.