Éva fáradtan rogyott le a szállása küszöbére az esti fejés után. Nézte a csillagos eget, hallgatta a telep zajait, távoli kutyaugatást, a vonatzakatolást. – Fürödni kellene… minek, ez a tehénszag már beette magát a bőrömbe, a fürdés sem sokat használ, pedig milyen finom illatú tusfürdőim vannak. – Nem baj, gondolta, úgysem szagolgat engem már senki, a tehenek meg biztosan örülnek az ismerős illatnak.
Nehézkesen felállt, belépett az előszobába, mert így nevezte ezt a kicsi helyiséget, ahol egy szekrény állt, egy öreg komódféle, egy íróasztal székkel, itt szokott enni. Levetkőzött, a ruháit a székre dobta. A másik helyiség sem volt sokkal nagyobb, néhány fontos bútorral telezsúfolta, egy heverő állt az ablak mellett, egy polcos szekrény az apróságoknak, könyveknek, egy kis dohányzó asztal két ütött kopott fotellal, hordozható cserépkályha, amit fával fűtött télen, a sarokban egy csap mosdókagylóval. Az asztalon üres üvegek, egy kisrádió, és egy teli hamutartó, de ezen kívül, elfogadható rend honolt a szobában. Itt volt valaha a gazdaság irodája, ám senki sem használta már évek óta. Amikor idejött dolgozni, a főnök adta oda neki használatra, mert nem volt hol hálnia. Szépen berendezte innen-onnan kapott használt bútorokkal. Nagyon boldog volt, végre meghúzhatta magát valahol békében. Szeretett itt dolgozni, emberszámba vették. Igyekezett megbecsülni magát, csak esténként ivott, reggel mindig időben és józanul ment dolgozni. Az ajtaját is bezárhatta, ha nem volt kíváncsi a világra. Félnie sem kellett a hívatlan látogatóktól, mert a telepet kutyák és az éjjeliőr éberen őrizték, nappal sem mászkáltak idegenek errefelé. Nem sokan dolgoztak a telepen, rajta kívül, még néhány tehenész, a két tejházas asszony, az éjjeliőrök, meg a főnök.
Levetkőzött, megmosakodott, beállította az órát hajnal négy órai csörgésre, felhúzta az elnyűtt hálóingjét, bekapcsolta rádiót, hallgatta a híreket, közben a műanyagkannából szaporán töltögette a bort. Még mielőtt a bor hatni kezdett volna, gyorsan ágyba bújt, és máris elaludt. Mindennapja így telt, kivéve a szabadnapokat.
A szabadnapok keservesek voltak, nehezen teltek, ezeknél jobban csak az ünnepeket utálta. Minden szabadnap előtt elhatározta, hogy bemegy a faluba, és meglesi a fiait, de a terv legtöbbször füstbe ment, mert annyira félt a megaláztatásoktól. Mindig belebotlott néhány öregasszonyba, akik nem bírták ki, hogy ne tegyenek fel sértő kérdéseket. – Mi van te cafka, kíváncsi vagy a fiaidra?- A fiai elfordultak, ha meglátták, ez annyira fájt, még ha jogosan tették is, hogy ilyenkor hazáig futott, és otthon addig ivott, míg bele nem ájult az ágyba.
Elhatározta százszor, hogy egyszer eléjük áll, és megmondja, hogy nem kell a bocsánatuk, csak engedjék meg, hogy átölelhesse őket, de már ezt sem meri megtenni, mert megundorodnának tőle, olyan tehénszaga lett. Lehet, hogy durván ellöknék, és kinevetnék. Ha kicsi gyerekkorunkban nem kellettünk, most mit akarsz, mondanák, és igazuk lenne. Hiába védekezne azzal, hogy akkor még ő is gyerek volt, mindössze tizennyolc éves, és meggondolatlan. Halálosan beleszeretett abba a férfiba, aki később csak kihasználta, ütötte, verte, nem engedte szabadulni, csak a halála után sikerült. Aki miatt kiközösítette a falu, mert elhagyta a férjét, és a pici fiait. Egy meggondolatlan tett, és romba dőlt az élete. Nincs más vágya csak elmondani nekik, hogy ezerszer megbánta, és már réges-régen visszajött volna, de nem tudott, félt az apjuktól, félt a falutól, félt az élettársától, félt az egész világtól. A szülei elhagyták, nem tartották vele kapcsolatot, miután elszökött. Szerették valamikor, de csak örökbefogadott gyerek volt, nem vér szerinti, ezt az eset után hangosan mondogatták is. – Meglátszik, hogy nem a mi vérünk! – Igen már a születésekor kitaszított lett, egy robogó vonat fülkéjében talált rá a kalauz, néhány napos korában.
A tehenek szelíden nézték, ahogy dolgozik, békésen tűrték a fejést. Úgy érezte, hogy még szeretik is, mert soha nem kiabált velük, és nem volt durva, mint a többiek. Legalább engem is szeret valaki, gondolta. Már egy órája tusolt az istálló végi zuhanyzóban, megpróbálta kiűzni a bőréből a tehénszagot. Reménykedett, hogy sikerült. Vasárnapra szabadnapot kapott, és szeretett volna lemenni a faluba, búcsú volt. Felvette a legszebbnek hitt nyári ruháját, és nagy gonddal próbálkozott valami nőies frizurát csinálni magának. Gondolta, ha meglátják a fiúk, legalább, ne szégyelljék.
Már este nyolc volt, mikor rávette magát az indulásra. A gyönyörű júliusi nyárestén kellemes enyhet adó szellő lengedezett. Olyan izgalmat érzett, mint lány korában, az első randevúja idején. Vajon meglátja a fiait? Most nem törődött a vénasszonyokkal, csak láthassa őket. Nagy volt a nyüzsgés a falu közepén tartott búcsún, megállt a bokrok árnyékában, onnan nézte a körhintázókat, a fel s alá sétálókat. Senki nem törődött vele, észre sem vették. Már öreg este volt, megkezdődött a bál, a zene hangosan szólt. Elkeseredetten nézelődött, de a gyerekeit nem látta sehol. Hirtelen valaki átkarolta a vállán. A nagyobbik, mára már huszonkét éves nagy fia nézett rá. Ijedten rándult össze, semmi nem jutott az eszébe, pedig ezerszer elgondolta, mit fog mondani. Csak ennyit tudott kinyögni – és a kisöcséd merre van?
– Itt van valahol, de neki még ehhez egy kis idő kell anya.
5 hozzászólás
A bizalmat nagyon könnyű elveszíteni, visszanyerni már sokkal nehezebb, de jó, ha mindig éltet a remény… Megrázó, de nagyon jó írást olvashattam, kedves Ibolya.
Szeretettel
Ida
Köszönöm Ida a figyelmet. Szeretettel Ibolya
Sokszor nehéz megbocsájtani valakinek, de szerintem az esetek többségében meg kell tudni bocsájtani, hisz mindnyájan emberek vagyunk és bizony elég gyakran hibázunk. István
Igen Istefan, így van, a valóságban is ez történt, mert a történetem szereplői élők. Egy kicsit meg is kellett változtatnom a helyszínt, és a történetet miatta.Köszönöm az olvasást Szeretettel Ibolya.
"Keveset, helyeset" illenék az írásodhoz írni, engedd meg, hogy mégis barangoljak a gondolataid közt.
Az a fajta alkotó vagy, aki végtelen természetességgel írod meg a legmélyebben lélekbe maró történéseket, a történet hiteléhez tartozó visszafogottság igényével. Az teljesen mindegy az olvasó számára, hogy ezt tudatosan vagy ösztönösen teszed, mert nem más jut eszébe, csak a képek, amit keltettél, s így akarva-akaratlanul részesévé tetted a történetnek. Kivédhetetlen, hogy a főszereplő helyébe ne képzelje magát az ember, de az is, hogy el ne gondolkodtasd az ide zarándoklód, mi zajlik vajon a történet hősének lelkében. Talán furcsán hangzik, de míg képes voltam belebújni az asszony bőrébe, tudhattam, hogyan zakatol a szíve, mit élhet meg a reménybe veszve.
Amikor lóg az orrom, újra elolvasom, hogy rájöjjek, az én gondjaim ehhez képest jelentéktelen apróságok.
Szerettel: Valerie