Kitörés

Az, hogy be fog következni, nem volt kérdéses.
Csupán az időpont.
Hetek óta látták a hegyről, hogyan jutnak az orosz tankok egyre beljebb a városba, hogyan jönnek egyre közelebb. Éjszakánként lehetett hallani a hangszóróból Karády mély, búgó, férfiszívet megdobogtató hangján a fenyegetést: „hiába menekülsz, hiába futsz, ….”
És nem csak az a hang jutott el hozzájuk. Hallották a keletről menekülők beszámolóit az erőszakolásokról, a rablásokról, a borzalmakról. Tudták jól, hogy odalent mi történik. Tudták, hogy a lovagiasság, az ellenfél tisztelete – odalent ismeretlen.
Két lehetőség maradt: kitörni vagy ellenállni.
Volt, akinek a kérdés nem volt kérdés. Tette, amit megkövetelt a haza. Volt, aki fejét a térdére hajtva nyüszített a félelemtől, volt, aki az asszonyát féltette: csinos, fiatal, nem tudni, a balkáni banda hány katonája éli ki rajt állati ösztöneit.
A hadnagy döntött.
Két részre osztotta embereit. A családos, a megingott hitű tartson a németekkel, a kitörőkkel. A maroknyi hátvéd – az ő vezetésével – teszi a dolgát.
Amikor az éjszaka csalóka csöndjében felkelepeltek a gépfegyverek, már a hátramaradók biztosan tudták: a Karády-sláger igazat szólt.
Bevégeztetett. Nem marad más, csak a becsülettel várt halál.