Az édenkert csodálatos fái között kanyargós földösvény vezetett tova. Két fura alak sétált rajta. Nem siettek, hisz övék volt a végtelen. Az egyikük magas férfi volt, délceg alkattal, koronával a fején, a másiknak szarvai és patái voltak, de nagyon formás keblekkel rendelkezett, mert természetesen nő volt az illető. Két gyermek totyogott mögöttük, mint valami kislibák. Pajkos arcú, ártatlan szemű tünemények voltak.
– Örülök, hogy meglátogattál, negyvenmillió éve nem láttalak – szólalt meg a férfi.
– Volt egy hangyányi dolgom, de már nagyon hiányoztál nekem – válaszolt a nő, majd a mögöttük lépkedő "angyalkákra" pillantott. – Nagyon aranyos gyermekeket alkottál! – közölte elragadtatással a hangjában. – Ennivaló mindkettő.
– Megeheted őket nyugodtan! – sóhajtotta elkeseredetten a férfi.
– Mi a bajod velük? Hisz olyan drágák!
– Azok, de borzasztóan együgyűek. Mindig azt csinálják, amit mondok nekik. Bármit súgok a fülükbe, ők habozás nélkül végrehajtják. Csak egy dolgot nem értenek: ha azt sugallom nekik, hogy legyenek önállóak, akkor csak néznek, mint a birka. Kikapcsol náluk a processzor és kész. Lefagynak, vagy mit tudom én. Pedig a lelkemet leheltem beléjük, de mégsem ébrednek a tudatukra.
– Még nagyon függnek tőled. Adj nekik időt!
– Már idestova húszmillió éve tart ez az állapot.
– Ez nagyon érdekes. Tényleg csak azt tudják, amit mondanak nekik?
– Ha nem hiszed, próbáld ki!
– Rendben van – szólt a szép keblű nő. – Hogy hívják őket?
– A fiúcska Ádám, a lány pedig Éva.
– Értem, akkor Ádám… állj fejen!
A kisfiú habozás nélkül teljesítette a parancsot.
– Látod, én megmondtam! Csak azt teszik, illetve hiszik el, amire megtanítják őket.
A nő fancsalin nézett.
– Éva, te egy nagyon okos kislány vagy, mert én azt mondom neked.
Azzal materializált egy tankönyvet, majd odanyújtotta neki.
Évike csillogó szemekkel belelapozott, majd kiszámolt egy két ismeretlenes egyenletet.
– Ez van – legyintett a férfi.
– Évike, te nagyon buta vagy! – próbálkozott tovább a nő.
A kislány ekkor elsírta magát.
– Ezek tényleg mindent magukra vesznek?
– Ahogy mondod.
– Na, jó, akkor… Ádám, állj talpra, és vágd szájba Évikét!
Az eddig tótágast álló kisfiú a talpára állt végre. Ez kellemes volt neki, mert már kis híján agyvérzést kapott. Kicsit megszédült, de mihelyt helyreállta az egyensúlya, rögvest odament a kislányhoz és benyomott neki egyet. Diszkrét reccsenés hallatszott, ahogy törött az orrcsont, és a kislány a földre ült. Az orrából valósággal dőlt a vér, de csak bárgyún nézett maga elé.
– Miért nem csinál semmit?
– Mert nem mondtad neki. Adj neki valamilyen parancsot!
– Évike… Ádám megtámadott, ő az ellenséged, adjál neki!
A kislány kiabálni kezdett.
– Te szemétláda, eltörted az orromat, megöllek!
Felpattant a földről, és nekiesett Ádámnak.
– Álljatok le! – adta ki a parancsot a délceg alkatú, koronás férfi, mire mindkét gyerek megdermedt.
– Tényleg érdekes lényeket alkottál! – közölte a patás nő. – Támadnak, ha uszítják őket, fejen állnak, ha azt mondják nekik, boldogok, ha dicséretet kapnak, és szomorúak, ha szidalmat. Ezek robotok, drágám. Semmi öntudatuk nincs.
– Van az, csak nagyon mélyen. Jó lenne, ha végre a szabad akaratukra ébrednének. Csak azt nem tudom, hogy érjük ezt el!
– Küldjük le őket a Földre!
– Az kegyetlenség lenne! Ugyanazt csinálnák, mint itt. Szó nélkül követnének mindenkit. Szülőt, tanárt, papot, politikust… még a leghülyébb embereket is.
– Az a jó!
– De hát úgy szopni fognak, mint a torkos borz.
– Talán éppen erre van szükségük. Ha sokat pipálnak, majd csak rájönnek arra, hogy nekik is van szabad akaratuk és lelkük.
– Elsőre furán hangzik… – tűnődött a koronás alak. – De nem is rossz javaslat! Már csak azt nem tudom, hogyan vegyem rá őket arra, hogy a Földre menjenek! Ha csak úgy ledobom őket, ott se fognak megváltozni, bambák maradnak továbbra is.
– Talán adjunk nekik ellentétes parancsokat.
– Ezt hogy érted?
– Teremtsünk, mondjuk, egy almafát! Te megtiltod nekik, hogy egyenek róla, én pedig arra sarkalom őket, hogy megszegjék a szabályodat. Így az lesz a látszat, hogy a saját maguk döntöttek. Ha pedig esznek a fáról… akkor mehetnek a Földre.
– Kicsit kegyetlen, de nincs jobb megoldás. Nem akarok újabb évmilliókat várni, amíg ezeknek szabad akaratuk lesz. Tanulják meg maguktól, mi az!
– Így egyszer talán ők is önállóak lesznek – mosolygott a nő. – Addig pedig maradjanak csak a Földön. De aztán hazavárjuk őket.
– Helyes! Tegyük, amit tennünk kell! És kitaláltam erre egy jó szót!
– Mi lenne az a szó?
– ÁMEN
A történet többi részét már azt hiszem, mindenki ismeri. Most pedig lehet felháborodni! Hogy miért? Mert azt mondom!
Vége
4 hozzászólás
Ejha! Ötletes írás! Bár amikor a nevüket olvastam szinte éreztem mi lesz a csattanó. De ez semmit sem ront az írás értékén és mondandóján.
De nagyon tetszett!
szeretettel-panka
Köszönöm, kedves panka!
Szia !
Érdekes és nagyon jó írás !
Nem háborodom, inkább adok egy ötöst !
Szeretettel olvastalak: Zsu
Örülök, hogy nem háborodsz, és köszönöm a hozzászólást.