Kivágott ősfa vagyok

Mellettem kivágott ős fák kiáltoznak némán. Ők a hangtalan felkiáltó jelek, és a felröppenő kérdések is egyben. Mondják: „Mi még élni szerettünk volna!” És megkérdezik: „Miért vágtatok ki?” Válasz nincsen, ne is várjanak. Csupán egy zárójeles hang vet oda néhány szót: „Hát ilyen a világ!”
A háttérben még számtalan ősfa áll a lábán, de ő bennük is ott van a félsz, az egyre homályosabb jövőkép. „Mi még élünk, építjük az életet, de meddig? Meddig hagynak minket lélegezni és lélegeztetni a Földet?” A bizonytalanságban egyetlen egy reményük van, az ég felé emelkedni, ahol él a Fény.
Én magam is kivágott fa vagyok s fekszem a földön. Régóta így vagyok, itt hagytak. Moha nől már kérges testemen, s közöttük apró növények szökkennek szárba. A még élő élet lassan felél. Egyetlen vigaszom van tehetetlenségemben. Fejemet oldalra hajtom, és nézem, amint tenyeremben egy kinőtt virág fénnyé válik, s mint egy pulzáló lét, ontja magából a fényt felém. Elbűvöl e kisvirág. Csak nézem, már nem gondolok semmire, és nem is fáj semmim. Megbékélek az elmúlással, s lassan beleveszek a ragyogó virág létébe. Testemből, ahogy száll ki az élet, mert korhadásnak indulok, úgy világít egyre jobban az elhalt tenyeremben a kisvirág. És egy igazán jó érzéssel tűnök bele fénylétébe: „Belőlem az élet újra éled más életek éltető eledeleként!”