KiVi 1.fejezet

A tavaszi rét csendjét kirándulók zaja törte meg. Beszélgetés, kacagás, vidámság. Viktória apja mellett ült, és élvezte a napsugár melegét.
Az ébredő természet jóleső simogatását, az ember téltől fáradt testét-lelkét ébresztette. Apja mellé telepedett, miután felértek a hegytetőre a buszt otthagyva.
Hirtelen melléült egy srác, aki egész úton gitározott, hogy így teljen gyorsabban az idő. Viktória már a buszon kiszúrta magának. Csinos volt, de amik a legjobban megragadták, azok a szemei voltak. Nagy barna szempár tekintett fel rá az értelmes arcból. A lányok ilyennek képzelik a férfiideált. Kellemes hangja az egész buszt betöltötte. Szemmel láthatóan élvezte a zenélést, arca kipirult, szeme csillogott, barna haja a homlokába lógott ._Úgy tűnt, mintha nem is lenne ott, ahol van, a zene elrepítette máshová. Szemük többször összeakadt, s ilyenkor Viktória úgy érezte, mintha a fiú neki játszana egyedül.
– Szia, jól játszol – szólt Viktória
– Kösz Viki, úgy tudom így hívnak. Én Kristóf vagyok. Apáddal dolgozom együtt.
Vikinek eszébe jutott, amit apja mesélt otthon a kölyökről, aki nemrég jött az üzembe, és egyből bevágódott mindenkinél tudásával szerénységével.
– Tudom, nemrég jöttél.
– Igen. Suli után itt kerestek vezetőt.
– Milyen suli?
– Egyetem, gépészmérnöki.
– Miért, hány éves vagy?- kíváncsiskodott Viki.
– 25.
– Nem nézel ki annyinak. – nyugtázta meglepetten.
– Kösz, te még suliba jársz?
– Most érettségizem, de mennék tovább. Belsőépítész szeretnék lenni. Az érdekel.
– Klassz! Sétálunk egyet?
– Aha.
Elindultak. Kristóf megmagyarázhatatlan izgalmat érzett. Itt van mellette a lány, aki egész úton izgatta fantáziáját szépségével izgalmas külsejével. Izgató és mégis visszafogott. A pólón kerestül látni vélte formás mellét, csípőjét. Mitagadás izgatta a lány látványa. Hosszú szőke haját fújta a szellő, ami még izgalmasabbá tette arcát. Láthatóan élvezte a napsütést.
Óvatosan a lány keze után nyúlt. Arra számított, hogy ellenállásba ütközik, ehelyett Viki megfogta a kezét. Egyre távolabb kerültek a csoporttól, még hallatszott ugyan a nevetés, beszédfoszlányok látni már nem lehetett senkit.
– Fogjál meg! – kiáltott Viktória és futni kezdett.
– Mit kapok, ha megfoglak?
– Majd meglátod!
Futottak, Kristóf megpróbálta elkapni Viktóriát, de ő mindig kicselezte, mikor már megfogta volna.
Viktória arca kipirult, szeme csillogott, szemmel láthatóan jól érezte magát.
– Megvagy! – Kristóf megragadta a lány derekát, magához szórította, hogy az, ne tudjon újból elszökni. Arcában érezte lihegését, hallotta szívverését. Érezte, elönti a forróság. Agyában lüktetett a vér, megmámorosodott. Hirtelen elengedte, hisz érezte, gond lehet, ha tovább karjaiban tartja. Viktória azonban átölelte a nyakát és megcsókolta. Ajkuk összeforrott, forrón, hosszan. Kristóf próbált kibontakozni a lány karjaiból, de érezte reménytelen. Egymást átölelve leültek a fűbe, majd Viki hanyatt dőlt. Szőke haja úgy terült szét, mint egy arany koszorú. A napsugár még aranylobbá tette, szikrázott, a lány feje körül. Kristóf nézte, és érezte nincs megállás. Karjában tartotta azt, aki egyébként is izgatta egész úton. Szép volt és izgató. Megcsókolta ismét, s viszonzást is kapott. Egyre hevesebben csókolóztak, Kristóf keze elindult a lány pólója alá. Érezte a női test melegét, simaságát, érezte annak illatát. Ahogy a fiú keze a hasához ért Viktória megborzongott, amely végigfutott egész testén, átjárta minden porcikáját. Nyakában lüktetést érzett, egyre jobban hatalmába kerítette ez az ismeretlen érzés. Érezte, hogy a fiú keze a mellét simogatja, majd utazik lejjebb combjai felé. Viszonozta a csókokat, amelyek előbb száján, nyakán, majd mellén záporoztak. Átölelte, s keze elindult a fiú hátán, simogatta a felcsúszott pólója alatt. Egyre jobban érezte, szívverése felgyorsul, lélegzete elakad. Nem akart mást, csak átélni az érzést, amiről barátnői már annyit meséltek. Agya lüktetett, átadta magát az érzésnek, ami megszédítette. Érezte, a fiú egy pillanatra megtorpan. Teljes erejéből megszorította, jelezve, hogy folytassa, hisz már nem akart megállni, az érzés erősebb volt minden másnál. Pillanatnyi fájdalmat érzett, amire felnyögött, de utána vele a világ. Szédült, szája kiszáradt, szíve majd kiugrott. Forgott vele a világ, repült valahová az ismeretlenbe. Másodpercek, percek teltek el így, nem tudta felmérni az idő múlását, de az most nem is izgatta. Arra eszmélt, hogy halja a fiú szavait.
– Ne haragudj, nem tudhattam, ne sírj , Vik. –
Érezte, hogy könnyek folynak végig az arcán, melyet Kristóf letörölt, és csókot lehelt a szemeire. Ereje elhagyta, ernyedten feküdt. Tudta, mondani kellene valamit, de nem jött ki hang a torkán. Lassan ismét visszaállt szívverése, kitisztult az agya. Hallotta a fiú hangját.
– Nem lett volna szabad, hülye voltam. Ne haragudj. —
– Nincs miért! Én akartam. –
-Miért? –
-Tudni_akartam milyen érzés. Barátnőim már sokat meséltek róla.
– Buta, buta, buta! Drága kis buta lány! – szakadt ki a fiu száján – Ilyenre számítottál?
– Elképzelésem sem volt! De jó. Különben kösz a szülinapi ajándékot.
– Mi van???!!! – vonta fel szemöldökét Kristóf.
– Ma van a születésnapom! –
– Vik! Őrült vagy! –
– Lehet, de jó őrültnek lenni! Nem?-
Kristóf felemelte a fejét és nézte a lány csillogó zöld szemét
– De igen! Mi lesz most?-
– Nem tudom. Ne csinálj magadnak ebből lelkiismereti gondot. Én akartam-
– Vik, ez nem így működik! –
– De! Tudd be úgy, hogy én is egy vagyók a sok közül. Ti fiuk, úgyis így gondoljátok. –
– Nem mindegyik, tudod-e?-
– Vissza kellene mennünk, mielőtt még feltűnik, hogy eljöttünk. Kérnék azért tőled valamit. –
– Bármit.-
– Ne mond el senkinek. Ez legyen a kettőnk titka jó? Nem mindha tiltott dolgot tettünk volna.
– Természetesen. Menjünk- Nyújtotta kezét, felsegítette. Viki megszédült. Kristóf átölelte és megcsókolta.
– Jól vagy? Minden rendben?-
– Igen, menjünk. – Elindultak, egyik sem szólt.
Vikinek az járt a fejében, vajon most mit gondol róla a másik, hisz tulajdonképpen nem is ismeri. – Meg kellene kérdezni- gondolta. Oldalról a fiú arcát nézte, aki elgondolkodva lépdelt mellette, majd, mintha megérezné a lány pillantását ránézett.
– Vik, én nem is tudom, mit mondjak. Felfogni sem tudom, nem lett volna szabad. –
– Miért? Bűn talán?-
– Nem, de… Olyan gyorsan történt minden. Megbabonáztál.
– Én, dehogy. Nem akartam neked semmit, ami megzavar, csak érezni akartam. Baj? –
– Dehogy, csak ennek nem így kellett volna történnie. Nagyon hamar volt ez, mert még nem ismerjük egymást. –
-Mit gondolsz most rólam?- bukott ki mégis a kérdés Vikiből.
– Azt, hogy… egy buta, buta boszorkány vagy, aki megbaboná-
zott, elvarázsolt. – válaszolt Kristóf, miközben átölelte és megcsókolta.
-Ne mond ezt. Hamar elfelejted, ennyi volt. –
Megérkeztek a többiekhez. Viktória előrement, apja mellé lépett, aki szalonnát sütött.
-Merre jártál? –
– Sétáltam –
– Kérsz szalonnát? –
– Igen –
Kristóf tétova mozdulatot tett a lány felé, de megtorpant. Lassan hátrált, majd leült a fűbe. Hallgatott. Messziről figyelte a lány minden mozdulatát, s érezte, nem tud szabadulni az érzéstől, fogva tartja.Tudta, ő az, aki kell neki. Bármi lesz is, addig nem nyugszik, amíg végképp övé nem lesz. Elhatározta mindent elkövet, hogy elérjen hozzá, hogy megszeresse őt. Nem tudta elfogadni, csak ennyi legyen. Arról még elképzelése sem volt, hogyan kezd hozzá, de tudta meghódítja ezt a lányt, aki megbabonázta, aki ugyan csak egy kalandot akart, de számára ez már több volt. Arra eszmélt, hogy Papa áll mellette – Viki apját becézték így, mert az üzemben ő volt a rangidős – 50 éves középtermetű férfi volt.Fekete haja a halántékán már őszülő. Nagy kék szemekkel, mély hanggal rendelkezett. Szemmel láthatóan fizikai munkát végzett egész életében, kezei erősek voltak. –
– Kölyök, mi van veled? – kérdezte, mikor észrevette, hogy a fiú valahol máshol jár gondolatban.
– Semmi, csak elgondolkodtam- sem vette a felelte Kristóf zavartan
– Játszol nekünk valamit? –
– Persze
Felvette a gitárt, s játszani kezdett. Érezte, nem úgy szól a hangszer, ahogy szólt, mikor jöttek, valami nem az igazi. Próbálta titkolni felzaklatott lelkivilágát. Megígérte Viknek. Le szemét róla egész délután.