Kleptománia

Klep . to . ma . ni . a : egy megszállott ösztönzés a lopásra – a gazdasági szükséget figyelmen kívül hagyva -, mely általában egy tudatalatti szimbolikus értékből fakad, amihez az ellopott tárgyat asszociálja a beteg.

Név: Jan Klaptein
Születés ideje: 1965. Április 2.
Születés helye: Bécs, Ausztria
Tünetek: Erősen feltételezett kleptománia, a skizoid személyiségzavar gyanúja fennáll.
Kezelő orvos: Dr. Uwe Phalindorf

Dr. Uwe Phalindorf leírása a bizonyos Jan Klaptein-nal történő beszélgetésekről.
Első bejegyzés

Az első benyomásom Klaptein úrral kapcsolatban meglepő módon pozitív. A mániákus betegek általában hiperaktívak. Ezt az urat látszólag teljesen hidegen hagyta még a kleptomániásokon sokszor uralkodó paranoia is. Arcának markáns, vad vonalai ellentétben állnak szemei gyengéd tekintetével. Megfigyeltem már korábban is és most is tapasztalom, hogy az emberekre amolyan szomorkás, lemondó bölcs-szerű kifejezéssel néz, ami érdekes módon egy fajta őrületbe csavarja arcának határozott alakját. Mintha bármelyik pillanatban elvesztheti józan eszét és gyilkolásra készen kerekedhet a gyanútlan illető fölé. Ruhái, haja rendezettek, a férfi maga tiszta, szobáját is rendben tartja.
Végig őt néztem, míg leült, ezalatt ő rám szegezte lelke elsötétített ablakait. Miután helyet foglalt, körbenézett a közöttünk terpeszkedő kis asztalkán. Elég rendetlen szoktam lenni, így hát elég sok minden hevert szétszórva rajta. Tollaktól, ceruzáktól kezdve, papírokon, gémkapcsokon és összefűzőkön át a noteszomig rengeteg féle-fajta tárgy talált magának valami helyet ott. Gondoltam, biztosan rossz neki ide leülni, egy ilyen rendszerető embernek, de nem tettem semmit azért, hogy kényelmesebb környezetet biztosítsak a számára. Kíváncsi voltam, hogy reagál.
– Jó napot! – köszöntem.
– Napot.
– Hogy van ma? – kezdtem e sablonos kérdéssel beszélgetésünket. Klaptein megrántotta a vállát.
– Inkább térjünk a lényegre – mondta.
– Rendben. – Semmiféle reakciót nem váltott ki belőle a rendetlenség. Hacsak azt nem, ahogyan sürgetett a tárgyra térésben. Talán gyorsan be akarja fejezni, hogy mielőbb mehessen saját, tiszta környezetébe. – Tudja, miért van itt?
– Azt hiszik, kleptomániás vagyok – válaszolt, még mindig sajnálkozva tekintve rám „alantas emberre”.
– Maga szerint nem így van?
– Egyáltalán nem – mondta, mintha valami magától értetődő tényt. Elkezdtem jegyzetelni az előttem lévő kis noteszba, leírtam, hogy nem gondolja magát mániásnak. Mikor fölnéztem, észrevettem valamit.
– Mintha nemrég még három toll lett volna az asztalon, nem? – tettem szóvá észrevételemet.
– Nem láttam többet kettőnél – válaszolt a férfi.
– Magánál van a toll? – kérdeztem határozottan. Ezzel ugyanis bebizonyíthattam volna neki, hogy valóban kleptomániás.
– Miért kérdez ilyeneket? Szüksége van rá?
– Igen – válaszoltam.
– De hát ott van még kettő – szólt és rámutatott az asztalon heverő tollakra.
– Igaz, de ettől függetlenül vissza szeretném kapni a harmadikat, ami Önnél van, Klaptein úr.
– Valóban – reagált nyugodtan a gyanúsítgatásra, s hátradőlve figyelt engem.
– Visszakaphatnám?
– Természetesen – mondta majd kivette zsebéből az elrejtett íróeszközt és átnyújtotta.
– Most már elhiszi, hogy kleptomániás?
– Nem. Nem vagyok az.
– De hát most lopott el egy tollat. Az előbb adta vissza.
– Igen, de nem a lopásért tettem. Ez egy kísérletem része. – Előredőlt és hangját halkabbra vette. Én is előrébb dőltem, hogy jobban halljam, amit mond. – Tudja, fölöttébb érdekes megfigyelni az emberek reakcióit, mikor észreveszik, hogy valami tulajdonuk eltűnt. Magán is láthatta. Csupán egy tollat vettem el, amiből ráadásul még kettő volt ott, magának mégis fontos volt, hogy visszakapja. Nagyon eltúlozva: „létszükséglet”. De vajon miért? (Itt összehúzta szemhéjait.) Nem találja furcsának, hogy egy ilyen jelentéktelen – ez alatt értem, hogy nem sok haszna van és könnyen pótolható – tárgy eltűnése mennyire felbolygatja az embereket? De ha mondjuk – és itt még halkabbra fogta a hangját, már egészen közel kellett hajolnom hozzá -, mondjuk egy személy tűnik el… akkor senki sem nyugtalankodik – mondta, majd visszadőlt székébe. Én is hátradőltem, s ekkor lettem figyelmes tekintete változásaira. Most már észrevehető volt valami a szemeiben, ami azt sugallta, cinkosok lettünk. Én is tudok a kísérletről. Szája is csalafinta félmosolyra húzódott.
Fölöttébb meggyőzőnek hatott e monológja, s épp bele akartam kérdezni a részletekbe, amikor megszólalt a telefonom.
– Elnézést, egy pillanat – mondtam, s felvettem a kagylót. Egy másik kórházból hívtak, egyik ápoltamnak sürgős szüksége volt rám. Nem volt mit tenni, indulnom kellett. – Sajnálom, Klaptein úr, de mennem kell. Holnap folytatjuk a kis ülésünket – szóltam neki mosolyogva, mire egy megértő bólintással és nyugtató mosollyal nyugtázta, hogy szavaim értelmet nyertek. Felállt és kisétált a szobából.

Második bejegyzés

Tegnap el kellett rohannom a Szent Iván Elmegyógyintézetbe, az egyik páciensem ugyanis öngyilkosságot próbált elkövetni. Sikerült megnyugtatni őt, s most újra itt vagyok, Jan Klaptein-nal szemben, közöttünk a kis, rendetlen asztalkával. Kiderült, hogy a tegnapi ülésünk végén újfent elvette azt a tollat az asztalról, s most újfent visszakértem tőle. A kleptomániás betegeknél köztudottan van valamiféle rendszer, ami alapján zsebre teszik a tárgyakat. Ennél a betegemnél még rá kellett jönnöm, mit lát például a tollamban, ami eltulajdonításra kényszeríti szegény fejét. Találtak nála ma délelőtt egy naplót, amit elkoboztak tőle. Egy lapot kitépett belőle, mielőtt az ápolók kezébe került a könyvecske, de később megtalálták az ablaka alatt. Ennek az írásnak a tudatában kezdhettem meg mai beszélgetésünket.
– Üdvözlöm – kezdtem mosolyogva.
– Napot – jött a visszahúzódó válasz.
– Hogy van ma? – kérdeztem.
– Maga mondta az ápolóknak, hogy fosszanak meg a naplómtól?
Kicsit megijedtem a kertelés nélküli beszédtől, de kíváncsi voltam mi fog történni. Szólni nem tudtam, csak nyugodt arcomról hervadt le a mosoly.
– Szóval maga volt! – kiáltott fel a férfi, mintha elégedett lenne velem. Még csettintett is egyet, majd elismerően bólogatni kezdett. – Bizonyítsa be, hogy önnél van! – váltott mogorva hangnemre, szemeit összehúzta, úgy tekintett rám. Én legyűrve izgalmamat, a táskámban kezdtem kotorászni a kitépett oldal után. Nálam ugyanis csak ennyi volt a naplóból, de mindenképpen fenn akartam tartani az esetleges illúziót, hogy én vagyok a tettes, bár még magam sem tudtam, hogy miért. Megtaláltam az oldalt, felmutatom, még mindig kifejezéstelen arccal.
A férfi egy kőszobor mozdulatlanságával veszi szemügyre a felmutatott tárgyat, majd szemeit rendesen kinyitotta és a lehető leghivatalosabb tekintetét vetette rám, hangnemével ugyancsak egy ravasz ellenféltől való tiszteletteljes tartózkodásának adott hangot.
– Gondolom el is olvasta. Azon az oldalon lévő gondolataim megváltoztak. Azt hiszem méltó a kísérlethez – mondta. Nem tudtam, erre hogyan kéne reagálnom ezért hát egyszerűen visszasüllyesztettem a „bizonyítékot” táskámba.
– De térjünk rá arra a tárgya, amiért valójában itt vagyunk – mondtam. Klaptein kíváncsian figyelt. Engem pedig furcsamód zavart ez a figyelem. Mintha nem az érdekelné, amit mondani fogok, hanem inkább vizsgálna. Erről jutott eszembe, hogy biztosan megint elvett valamit. Az asztalra pillantottam, és valóban: eltűnt a tűzőgép. Valószínűleg amíg én a táskámban kotorásztam.
– Jól van, tegye vissza kérem a tűzőgépet.
– Miért van rá ekkora szüksége? – kérdezte Klaptein.
– Mert csak azzal tudom hatékonyan összefűzni a papírjaimat – válaszoltam, s véleményem szerint igen elmésen.
– Ön szerint csak arra jó egy tűzőgép? – kérdezte, még mindig vizsgáztatva.
– Mi másra lehetne még jó egy tűzőgép, mint összetűzésre? – kérdeztem értetlenül.
– Nem, nem jó kérdést tett fel.
– Akkor – itt elakadt a hangom, hirtelen ugyanis nem tudtam mi is lehetne a „helyes” kérdés. Egy vak, látszólag értelmetlen indíttatásból kifolyólag ekképp folytattam – azt kérdezem, hogy mi mást lehetne összefűzni vele, mint papírokat?
Klaptein szeme felcsillant. Nekem furcsa előérzetem támadt. Valahová vezetni akar, valamire rátapintottam.
– Ez a jó kérdés, valóban. Mit lehet még összetűzni vele, ami hasonlóan vékony, mint néhány papír?
Fogalmam sem volt, mit lehetne erre válaszolni, ezért csak csöndben ültem.
– Ejnye, csalódnom kell magában. De akkor kezdjük valami könnyebbel. A toll, amit elvettem, mire emlékezteti? – kérdezte, miközben arcán zavart mosoly jelent meg. Olyan bizarrnak találtam a helyzetet, a kérdéseit és a tekintetét, hogy csak üres hápogás volt a reakcióm.
De mégis eszembe jutott egy mentőöv a magam számára:
– Én most nem ezzel szeretnék foglalkozni, kedves Klaptein úr. Sokkal inkább a hátterével. A családjáról szeretnék érdeklődni.
– Miért? – érdeklődött, tettetett nyugodtsággal.
– Kíváncsi volnék a szüleire.
Alig ejtettem ki e szavakat, Klaptein azonnal felugrott helyéről és gyűlölködő pillantásokat vetett rám.
– Részemről ez az ülés be van rekesztve! – jelentette be ellentmondást nem tűrő hangon, majd kiviharzott. Még az ajtót is becsapta maga után.

Harmadik bejegyzés

Valamire határozottan sikerült rátapintanom a tegnapi beszélgetés alkalmával. Hogy mire emlékeztet egy toll alakja? Miket lehet összetűzni egy tűzőgéppel? Mindezek és a tökéletesen rossz reakció a szülei említésére azt súgta, hogy jó nyomon járok, és ő nem akart segíteni, hanem pont, hogy félrevezetni. Ebből következtetve valószínűleg a naplós-ügyet is csak megrendezte, sejtvén, hogy azért a kitépett lapért a világ végére is elmennénk, hogy megszerezzük. Innen indultam hát ez alkalommal.
– Jó napot – kezdtem a szokott módon.
– Jó napot – köszönt Klaptein. Meglepő volt, hogy nem csak „Napot.” mondott.
– Hogy van? – kérdeztem.
– Megvagyok. És maga? – kérdezte. Valami nem stimmel, gondoltam. Nem így indult eddig a beszélgetés.
– Remekül! Kezdhetjük a mai társalgást?
– Természetesen.
– Akkor szeretném onnan folytatni, ahol tegnap félbeszakadt: a szüleinél – szóltam. Mikor kimondtam a „szüleinél” szót, a pácienst alig láthatóan kirázta a hideg, majd, ha lehet, még komorabban tekintett rám. Ebből rájöttem, hogy esetleg csak azért volt olyan nyájas az imént, hogy az ilyen kellemetlen témákat elkerüljük. Ha így tervezte, nem jött be.
– Meséljen valamit a szüleiről – próbáltam ösztönözni Klapteint.
– Miért olyan érdekesek a szüleim? – kérdezte mogorván a beteg.
Végig gondoltam, hogy a tegnapi alkalommal milyen bőszen csörtetett ki a szobából. Felrémlett előttem a naplós-eset is, de végső generátora a következő ötletemnek ez a hideg tartózkodás volt.
– Tudja mit? Szeretném kipróbálni a hipnózist magán, ha nem bánja.
– Hipnózist? Csak rajta…! – szólt kihívóan. Szaván fogtam.
– Kérem, eressze el magát. Hunyja be szemeit. Egy, kezd elálmosodni. Kettő, egyre álmosabb, úgy érzi, mintha szemhéjait egy láthatatlan ólomsúly húzná le. Három, egyre mélyebben alszik, ereszkedik a tudatalattijába. Négy, egyre mélyebbre ereszkedik és öt: leért. Hall engem, Klaptein?
A megszólított bódult lassúsággal felelt.
– Igen…
– Szóval maga Jan Klaptein?
– Úgy van, kérem.
– Szeretném, ha visszamenne egy kicsit az időben. Mit lát?
Klaptein kényelmesen elhelyezkedett fotelében
– A szobámban játszom az apukámmal, a kis autóimmal. Szeretem az autókat.
– Mennyi idős most?
– Hét – mondta egy gyermek ártatlan mosolyával kísérve.
– Arra kérném, hogy valamivel haladjunk előrébb az időben. Most mit lát?
A beteg idegesen fészkelődni kezdett.
– A szüleim megint veszekednek. Apa újfent részegen jött haza. Ne!
– Mi történt? – kérdeztem. Éreztem, hogy megtaláltam valamit.
– Apa megpofozta anyukámat! Ne! – kiáltott, ezzel egy időben felpattant helyéről és a fejét kezdte fogni. – Ne! Hagyjátok abba!
– Mi történik? Klaptein, mondja el, mi történik?
– Apukám súlyosan bántalmazza anyukámat! Minden kezébe eső tárggyal! Ah! – kiáltott fel. – Döfködi egy tollal! Sebeket ejt rajta! – Erre akaratlanul is elszörnyedtem. – ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
– Mi az? – kérdeztem teljesen megrémülve.
– Kikötötte anyámat és a tűzőgéppel… a tű-hű-zö-hő géhép-pehel..
– Mit tett?
Klaptein eddig állva a fejét fogta és a padlót nézve, de most keserves tekintettel, mintha csak segítséget kérne tőlem, rám nézett.
– Összetűzte a szemhéjait… – suttogta a félelemtől erőtlenül. – Beletűz a testébe, ahol csak tud, anyám sikoltozik, összetűzi a száját is! – halkan elkezd nyöszörögve sírni. – Jaj ne! – suttogja holtra válva. – Meghallott, észrevett! Mintha meglepődött volna, amikor „rám tekintett” (szeme végig csukva volt), de nem vagyok benne biztos! Elfutottam!
– Jól van, elég. Szeretném, ha megnyugodna, Klaptein. Kihozom. Egy, kezd éberebb lenni, elindult felfelé, a tudatosság állapotába. Kettő, egyre éberebb. Három, még éberebb, már majdnem felért, négy, felért, nemsokára felébred és öt: teljesen felébredt.
A beteg kapkodta a levegőt, a földön térdelt, de látszólag nem vett észre semmit az előző eseményből.
– Mikor kezdjük? – kérdezte megszokott hidegséggel.
– Már be is fejeztük. Most menjen pihenni, holnap ugyanekkor, ugyanitt, köszönöm – mondtam és megpróbáltam valami halvány mosolyt magamra erőltetni, de kínos vigyor lett belőle.

Negyedik, egyben utolsó bejegyzés

A tegnapi történések arra késztettek, hogy folytassam a hipnózist. Biztos vagyok benne, hogy jó irányba haladok, de a tegnapi részlet a beteg életéből nem az volt konkrétan, amire nekem szükségem van. A terápia eleje ugyanabban a sémában folyt le, ahogyan eddig is. Nemsokára elkezdtem a hipnózist, és miután elszámoltam ötig, onnan folytattam a vallatást, ahol előzőleg abbahagytam.
– Hol van most? – kérdeztem.
– A garázsunkban– felelt egy depressziós ember bágyadtságával és egykedvűségével.
– Mennyi idős vagy?
– Negyvenegy.
– Miért vagy a garázsban? – tudakoltam.
– El akarom felejteni, ami történt.
– Mi történt?
– Nem segít senki.
– Miben? – kérdeztem.
– Nem tudnak segíteni – hajtogatta.
– Kik? A szülei?
– Igen. Halottak. Nem segíthet már senki.
– Miben?
– Hogy megakadályozzák… – mondta, de elcsuklott a hangja, mielőtt befejezte volna, így hát egy kicsit rásegítettem.
– Mit? – kérdeztem a legrosszabbtól tartva.
A beteg láthatóan küzdött magával, hogy kimondhassa:
– Öngyilkosságomat…
Szinte tudtam. Már csak egy lépés választ el célomtól, így hát „felemeltem a lábamat”.
– Hogyan próbálta véghezvinni?
– Szén-monoxid mérgezés… azt reméltem, az kegyelmes halál lesz… kiűzi a fájdalmat, a felfoghatatlan, temérdek sikolyt és kínt! – kelt ki magából Klaptein egy pillanatra, de szinte rögtön vissza is süllyedt előző melankolikus állapotába. – Aztán ide kerültem – fejezte be egyszerűen, barátságosan mosolyogva.
Én csak meredten néztem szegény férfit. Egy pillanatig teljesen elfelejtettem, mi a dolgom, de végül magamra erőltettem hideg, a betegektől szigorúan elzárkózódó hivatásomat és kihoztam őt a hipnózisból.
– Nos, kedves Jan – hívhatom a keresztnevén? –kérdeztem, mire a beteg fáradtan bólintott. – Szóval… azt hiszem ma megtettük az első alapvető lépést a gyógyulás felé: megkerestük és megleltük a probléma gyökerét. – Elmosolyodtam. Őszinte, mindkettőnk megnyugtatására létrejött arcjáték volt ez. – Innen már igazán közel van a cél. Gratulálok! Holnap folytatjuk!