Klubélet

Akkoridőn most, kedveszett klubtársak! Belemesélem mosolyorcátokba a minapot. Mindezt azért, hogy tudjátok fejetekkel, könnyen virgonckodtok. De meglássuk, fél emberöltő múltánra képesek lesztek-e felnőni a példaképek szférájába.

Haladok előre a múltkor a járda tetején. Ott a legcélszerűbb, mert nincsenek korallzátonyok. Cselekedtem ezt oly módon, hogy előredőltem, súlypontomat a testemen kívülre tolva. De mielőtt teljes hosszomban végigzuhantam volna a kemény és tavaly felújított felületen, egyik lábamat felemeltem és magam elé helyeztem. Majd súlypontomat tovább tolva előre, ugyanezt megcselekedtem a másik lábammal és így felváltva. Nagyon érdekes technika. Bár nem olyan hatékony, mint az ülök az autóban és gurulok előre, viszont sokkal több mindent meg lehet figyelni. Ha valakit érdekel, küldök rajzos ábrákat, miként kell ilyesfélét művelni, úgy könnyebb megérteni. Pár hét gyakorlással el lehet sajátítani, próbáljátok ki.

A most következő eset, amire mindjárt rátérnék, ha nem tartanátok fel a méltatlan sürgetéssel, pont eme sajátos előrehaladásnak köszönhetően volt megfigyelhető. Ennek által pedig elétek tudom tárni, hová lehet még fejlődni. Először egy pár hónapja nem takarított pipából kifújt, zöldesbarna, nyúlós, büdös nyálzselét akartam elétek tárni. De végül úgy döntöttem – persze itt a döntés csak képletes jelentésében értendő -, hogy az alábbiak mégis elérhetőbbek és hasznosabbak lehetnek épülésetek szempontjából. Az épülés szintén átvitt értelmében olvasandó.

Hol is tartottam? Ja igen. Szóval haladok előre. Most nem magyarázom el újra, hogy miként. Aki elfelejtette, az olvasson vissza két bekezdést. Ne visszafelé, hanem onnantól ismét előre. Nem könnyű veletek, a teringettét a rézfán fütyülőnek! Pihenésképp eszem egy rétest. Addig legalább van időtök befejezni egymás markolászását, leülni és végre rendesen figyelni.

Itt vagyok, folytathatjuk. Ezt a lovaglópálcát most szépen leteszem ide magam mellé. Ki emlékszik, miről volt eddig szó? Na jó, hagyjuk. Elég, ha kellő odaadással csüngtök szavaimon.

Ahogy haladok előre, előre és nem hátra, nem győzöm hangsúlyozni, egyszer csak arra figyelmezek fel, tőlem pár méterre két asszonyság perlekedik. Igazi mintaképeink voltak. Csúnyák, hangosak, mocskos szájúak és kinézetükből ítélve egyáltalán nem biztos, hogy még létezés innenső partján tartózkodtak. Tudtommal százhetven éves kort nemigen élnek meg még az annak hazudott ázsiai fakírok sem. Már a puszta megjelenésükkel igen magasra tették a lécet jelen klub lelkes műkedvelői számára. Tegyétek le azokat a cukkiniket, mert szétültetlek titeket!

A több érzékszerv előnye, gondolom már olvastatok erről, az, hogy egyszerre több benyomást is észlelni vagyunk képesek. Tehát nem csak láttam, hanem hallottam is őket. Ahogy a járdaszigeten támolyogva, a dudáló autókkal mit sem törődve, rikácsolva püfölték egymást a járókeretükkel. A közeli padon ücsörgőkhöz, babakocsival megtorpanó anyukákhoz, a templomból kileső plébánoshoz és a fákon csiripelő édes kis madárkákhoz hasonlóan, én sem tudtam megállni, hogy tapasztalásaimat ne gyarapítsam eme élménnyel.

Igen, ihattok közben pár kortyot. De ne abból, mert azt még le kell adnom a laborba és most nem tudom hirtelenjében pótolni!

A legjobb lesz, egyben a legrövidebb is, mert szeretem a tömörséget, ha egyszerűen csak előadom nektek a vitát, melyet folytattak. A dülöngélés is az előadás része. Aki addig hozzányúl a lovaglópálcámhoz, azt orálisan inzultálni fogom. Hallgassátok hát:

– Te rohadt banya, vájjam ki a szemed amivel az emberem nézegeted!
– Akkor nézegetem, amikor akarom, büdös boszorkány! Ő az enyém! Mit képzelsz, ki vagy te?
– Hetven éve a szomszédod, idióta mocsok, vén perverz! Akinek mindig áttúrod a kukáját! És tudom, amit tudok!
Közben puffantak a járókeretek a vastag ruházatokon, ami a lények testét rejtette.
– Mit tudsz te? Még a tetvetlenítőt is a talpadra kented!
– Azzal te ne törődj, más sem tudja elolvasni azokat a pici betűket! Arra figyelj inkább, ha még egyszer bepróbálkozol nála, kicsinállak!
– Ezt te mondod?? A múltkor is hallottam, a kórházban átjártál a szomszéd kórterembe, ahol feküdt! Mellé dőltél!
– Mocskos rágalom! Az egy hulla volt a másik ágyon, hajnalban múlt ki, még nem vették észre a nővérek. Azt néztem, milyen szoros a gyűrűje!
– Te csak ne mosd magad!
– Én ugyan nem mosom, sosem tettem! Nem most fogom elkezdeni!

Az épp odaérkezett busz megállt és türelmesen megvárta, amíg az egyik feltápászkodott, visszamászott a járdaszigetre és újból bevetette magát a harcba. Néhányan leszálltak, egy megálló sétát megért a műsor.

– Undorító vagy! Ha belegondolok, hogy az a tróger képes volt veled összejönni, mikor itt vagyok neki én, máris hányhatnékom van! Talán még a kezed is megfogta! Pfuj!
– Letrógerezted a Pistát, te drogos félállat?
– Félállat, aki mondja! Milyen Pistát?
– Hát az emberemet, akiről azt hiszed, hogy te kellesz neki.
– Az nem Pista, hanem Ernő.
– Ernőt nem ismerek. Nekem a Pista van, magas, őszes, a villanyoszlopokat mindig balról kerüli meg, amikor részeg. Egy olyan pókemberes uzsonnás dobozban tartja a fogsorát, mint az iskolások. Nagyon fiatalos a lelkem!
– Ernő pedig alacsony, jó húsban van, még csak huszonegy foga hiányzik és tavaly műtötték a vastagbelét.
– Rákkal?
– Nem, véletlenül lenyelt egy sörcsapot. Mindig olyan átéléssel, gyönyörűen mesél róla!
– Ilyen hülye nincs, aki lenyel egy sörcsapot! Szerintem csalt, simán feldugta, csak így akar felvágni a nők előtt. De akkor most ki miatt verekszünk?
Leálltak, lihegtek, kicsit bámulták egymást. Majd szinte egyszerre szólaltak meg.
– Rohadt férfiak!

Ezzel a legnagyobb egyetértésben elbotorkáltak a gyógyszertár felé. A nézőközönség csalódottan szétszéledt. Én pedig örömmel hoztam nektek ezt a szép és felemelő történetet. Lássátok, van még hová fejlődni, ha kitartóak és elszántak vagytok!

Hová lett a pálcám? Adjátok vissza ízibe, mert cudar világ lesz itt mindjárt!