Kockajáték

– Dobj! – szólt a tündér és lerakta a férfi elé a kockát.
– Nem! – kiabált a férfi. A tündér kiszedte szitakötős hajtűjét frizurájából. Hosszú, fényes, szőke haja a vállára omlott. Megrázta a fejét, hogy minden hajszál a pontosan kimért helyére kerüljön, aztán odalépett a férfihoz.
– Ha nem dobsz, lehetőséged sincs, hogy visszakapd őket. – mondta, és megcirógatta a férfi arcát. Az megfogta a kockát, egy kissé felemelte, majd elengedte. Meg sem rázta.
– Oh! – kiáltott fel a tündér – Elsőre hatos? Szerencsés fiú… – és a férfira mosolygott.
– Most mi lesz? – nézett a férfi haragosan a tündérre.
– Hogy mi? Az majd kiderül. Még nincs vége a menetnek. Most én jövök. – láthatóan jól szórakozott a férfi idegességén. Megfogta a kockát, rákacsintott játszótársára és puhán eldobta az apró játékszert.
– Minő véletlen… – kacagott a túszára. A férfi szíve gyorsan vert. Balját ökölbe szorította és jobb kezével dobott.
– Négyes. – szólt megelőzve a tündért.
– Többet néztem ki belőled. – mondta és kecsesen megtámasztotta az állát a kézfején. Baljával dobott. – Elmondtam mi lesz azzal, akit nem nyersz vissza? – a férfi nem akarta tudni, de csak annyit mondott:
– Nem.
– Ezt a menetet én nyertem – mutatott hosszú ujjaival a hat kis pöttyre. – A feleséged tehát a rabszolgám. Azt kell tennie mostantól, amit én mondok neki. – a tündér csak mosolygott, de a férfi kezébe temette arcát. – Ne szomorkodj, őt ugyan már nem kapod vissza, de még van két fiad!
A férfi haragosan ránézett és így szólt:
– Ki vagy te, te boszorkány? Még ennyi szíved sincs?
– Drágám… te nem ismersz engem. – szólt nyájasan és csak mosolygott – No, mi lesz? Dobj.
A férfi dobott.
– Hármas – szólt a tündér csalódottan, aztán hosszú festett körmeivel megpöckölte a kockát. Az nagyot fordult és ismét hatost mutatott.
– Te csalsz! – ugrott fel a férfi. A boszorkány intett, hogy üljön le.
– Örülök – súgta és csókot lehelt túsza arcára – hogy észrevetted… Jobb később, mint soha, nem igaz?
– De hát…
– Sss… Az élet nem igazságos, a halál még annyira sem, drágám… – szólt együtt érző arckifejezéssel, de a szemében együttérzésnek nyoma sem volt. Majd látva a férfi értetlen arcát hangosan felkacagott. – Ugyan szívem! Egyszer meg kell halni… Fel a fejjel.
A férfi meg sem várta a felszólítást. Dobott.
– Na végre… – fakadt ki a tündér – hatos. Nem gondoltam, hogy ilyen nehezen megy majd.
A tündér is dobott.
– Hatos. – sziszegte a túsz. Hirtelen elöntötte az arcát a vér. Felugrott és felborította az asztalt.
A gonosz tündér odalibegett hozzá és leültette. Átkarolta hátulról és a fülébe súgta:
– Nyugodj meg. Már csak két menet. – A férfi eltolta magától a szépséget és megkérdezte:
– Kettő?
– Kettő. Egy a fiadért, egy érted.
– Értem?
– Igen. Téged is fogva tartalak, ha nem nyered vissza magadat.
– Hát akkor folytassuk. – mondta most már elszántan a férfi és fogta a kockát. – Négyes.
A tündér persze hatost dobott. A másik már oda sem figyelt arra, hogy a tündér elmondta neki: elvesztette a fiait is és már csak a saját életét mentheti meg.
Megint fogta kockát és eldobta. Az végiggurult az asztalon, elkezdett pörögni. Végül megállt.
– Egyes… – mondták egyszerre a tündérrel.
– Szegény drágám. – mosolygott villózó szemekkel a szép boszorkány. A férfi nem várta meg, hogy ő is dobjon. Kinyújtotta két kezét. A szépség intett pálcájával és a két kézre nehéz lánc fonódott. Odalépett a játék veszteséhez és végigsimította az arcát. Aztán kinyitott egy ajtót a falból. Az ajtón túl vak sötét volt. A férfi nem várt. Rögtön besétált a sötétségbe, hogy megkezdje hosszú, keserves éveit a gonosz tündér, a szép boszorkány rabszolgájaként.