Kolera húsz év után

Kolera húsz év után

Szegény ember vízzel főz, mondják. Harijának, a kharvár legénynek vize még csak lett volna bőven, régi fazék is akadt a ház körül, de mit főzzön meg a vízben? Pénzt már régóta nem látott Harija, azt sem tudta, hogy milyen a színe. A kharvárok az erdőben éltek, ha csapdába ejtettek egy kis állatot, megették, ha találtak vadon termett gyökereket vagy gyümölcsöket, megették, ha nem, hát éhen maradtak. Néhány kharvár megpróbált javítani a sorsán, szolgának ajánlkoztak a hindu falvakban, de a hindunak nem kell a kharvár; visszakergeti az erdőbe, mert az ilyennek még az árnyéka is szennyez.

Régen volt, igaz sem volt, ma már végezhet szolgamunkát a kharvár, nem szennyez az árnyéka; de Harija még el sem tudta képzelni, hogy az idők ennyire megváltoznak. Belenyugodott abba, hogy aki az erdőben született, annak ott is kell maradnia.

Meg aztán milyen szép az erdő ősszel vagy tavasszal; minden fa tele van virággal, a madarak versenyt énekelnek, őzek ugrándoznak a tisztásokon; néha valami morgást is lehet hallani, ami lehet, hogy tigris, lehet, hogy csak a természet ezernyi szelleme közül utánozza egy a dzsungel koronázatlan királyát.

Harija körülbelül elégedett volt az életével, főleg ha került volna egy-két falat a gyomrába vagy a fazekába. Harmadik napja tartott már a kényszerű koplalás, és Harija mást sem evett, mint egy marék piros bogyót, ami olyan savanyú, hogy a majomnak sem kell. Egészen elképedt hát, amikor észrevette, hogy egy kakas sétál az erdő szélén.

Furcsa egy kakas volt. Fekete minden tolla, mint az éjszaka, csak a feje tetejét festették be pirosra. A nyakába rongyot kötöztek, egy hajdani sárga szoknya lehasított csíkját. Egy karperecet is hurcolt magával a kakas, azért is járt olyan lassan. Persze nem aranyból vagy ezüstből volt az a karperec, csak afféle ócska ötvözetből, amit errefelé harangfémnek mondanak.

Rendes körülmények között Harija hátat fordít a gyanús madárnak. Most azonban éhes volt, elkapta a szabad mozgásában akadályozott madarat, megfőzte és megette. A karperecet eltette a kunyhójában, jó lesz az még valamire.

A sors úgy hozta, hogy nem sokkal ezután a rádzsának katonákra lett szükséges. Nem nagyon nézegették, hindu-e, kharvár, kol vagy patári; összefogdosták a fiatal legényeket, akikből kinézték, hogy elbírják a fegyvert. Hariját besorozták a hadseregbe anélkül, hogy megkérdezték volna, vagy akár csak elmagyarázzák, hogy miről van szó. Harija a katonák megszokott életét élte, harcolt, rabolt vagy lustálkodott, mikor mi hozott a sors. Az összecsapásokat megúszta egy-két karcolással. Húsz esztendei szolgálat után engedték haza. Peckesen ült a szürke lován. A régi megaláztatásokat elfelejtette. Most már nem volt pária, lenézett kharvár, hanem a rádzsa kiszolgált katonája. Úgy tervezte, hogy vesz egy kis földet, megnősül, és hamarosan egy csomó kis Harija szaladgál a ház körül.

A terv első részével nem is volt baj, Harija megszerezte a földet. De aztán a fejébe vette, hogy akárkit nem vesz feleségül. Szép legyen, fiatal legyen, előkelő származású – már ahogyan Harija az előkelőséget elképzelte, mert arról persze szó sem lehetett, hogy hindu lányt kapjon feleségül. A kharvár az kharvár, akkor is, ha szürke lovon parádézik.

Azt beszélték a baigáról, hogy van egy férjhez adandó lánya. A baiga nagyon nevezetes személyiség. Névről ismeri a falusi dévatákat, komázik velük, ha olyan kedvében van. Eltanácsolja a környékről az idetévedt, ellenséges szellemeket. Meggyógyít minden betegséget. Annyi ráolvasást tud, amennyit a hindu pap sem olvas ki a könyveiből. Ha nagyon szükséges, megmondja a jövőt. Sokkal több pálinkát megiszik, mint akárki más, de még sosem látták részegen. Nem kétséges, hogy a baiga nagyon előkelő. Harija már előre örült annak, hogy ilyen gazdag apósa lesz.

Mert hogy a lányt megkapja, az nem kétséges – ő, aki húsz évig szolgálta fegyverrel a rádzsát, és még az is lehet, hogy tényleg kapott valamilyen kitüntetést.

A baiga háza egy kis dombon állt, távol a többiektől. Csinos épület volt, frissen meszelték fehérre, a nádfedélnek sem volt híja. Az udvarban tyúkok káráltak, malacok röfögtek. Látszott, hogy a baiga nem ismeri a nélkülözést.

Harija elégedetten szemlélte a tetszetős portát, a majorságot, amely már félig-meddig az övé, csak feleségül kell vennie egy csinos lányt. Kevélyen lépett be a házba, mintha már meg is tartották volna az esküvőt.

A baiga nagyon el volt foglalva, de azért örült a vendégnek. Éppen egy fekete kakast tartott az ölében. A feje tetejét már befestette pirosra, sárga szalagot kötött a nyakába, és most éppen azon volt, hogy egy karperec-félét erősítsen az egyik lábához. Persze nem aranyból vagy ezüstből volt az a karperec…

Harija már régen nem gondolt azokra az időkre, amikor éhesen járta az erdőt, és mindent felfalt, ha mozgott, ha nem. De most egészen világosan eszébe jutott az a nap, a feldíszített kakas az erdőszélen. Megfelejtkezett arról, hogy tulajdonképpen miért jött.

Ez… ez… ezt minek csinálod? – kérdezte akadozva.

Semmiség, mondta a baiga. Mindjárt készen vagyok vele. Néhányan megbetegedtek a faluban, és a hinduk azt mondták, már megint kitört a kolerajárvány. És ilyenkor csak egyet lehet tenni: beleigézem a démont ebbe a kakasba, kiviszem a faluból az erdő szélére, és ott elengedem.

És akkor elmúlik a járvány? – kérdezte száraz torokkal Harija.

Elmúlik. Ha valaki elfogja és megeszi a kakast, megbetegszik, meghal, a falu pedig megmenekül.

Harija már eleget hallott. Gyorsan elbúcsúzott, hazament, lefeküdt és meghalt.