Költőkháza Bekeresztben

Végre itt vagyok Bekereszt-ben, és keresem a Költőkházát. A makrancos szél kezembe markol. Ezt ugyan nem adom! Ez minden vagyonom! Olyan táplálék amiből csak ember nyalábolhat! Szorítom a dossziét. Körbenézek. Az omladozó házak mögött a pislákoló napsütésben egy okkersárga monstrum emelkedik az éter sejtelmes teteje felé. Így nyerjek a lottón, ha nem ez a Költőkháza! Igazam lett. A ház falán sorakoznak a karakterek. A kapu tükörképemmé változik, benne jómagam negyed akkorában, mint valójában széltében-hosszában létezem. Nem baj, mosolygok rám. Rálelek felettem a kilincsre. Lábujjhegyre állok, és tenyeremmel belecsimpaszkodom. Ez jéghideg, és törhetetlen. Csak dísz lehet, – veszem észre néhány nekirugaszkodás után – a kapu nem nyílik.
Keresem a csengőt. Sehol. Körbenézek. Várakozom. Hiába jöttem. Erre a gondolatomra abban a pillanatban nyílik a kapu. Ott termett Pocak Jani. a „nagyköltő”, ahogy a nevét a híradásokban szoktam volt hallani. Itt áll szembe velem.

– Jó napot tesztvérem! Már aszt hittem ide sem élsz ide.
– Szép napot, hát itt volnék. Örülök a szerencsémnek, hogy ide Bekeresztbe, eme elit rezidenciájába hívatott.

Pocak Jani beinvitál az épületbe, márvány folyosón, bordó szőnyegen lépkedünk. Aztán megyünk fel az emeletre, nem is megyünk, hanem utazunk annak is a legfelsőbb szintjére. A kilátás pazar, mintha a világmindenség tárulna elém. Ámulok, hogy Bekereszt városa csillog-villog ezüst-arany színeiben innen fentről, nem úgy, mint odalent az út kavargó porának szmog lepte fővenyén. A lift üvegfalán keresztül csak néhány légyköpet zavarja a kristályfényes idillt a szembogaramban. Ám így is a felhők belém hatolnak. A felleg-gyöngyeiben vélem ringani magam, a fények magukkal ragadnak, ha kicsit jobban eleresztené a Nap a sugarait, végképp beszippantana a kábulat édes nedűjébe.
Egy terembe érünk ahol szürke asztal, ugyanolyan szürke székekkel várja az odaérkezőt. A falak kesernyés árnyai morcosan bólogatnak.

– Foglaljon helyet, éressze magát otthon! Mint láthatja minden költőt színesen látok! Mit szól ahhoz, ha aszt javaslom, hogy költhetnénk együtt isz. Milyen műfajban utakoszik? – kérdezi tőlem a „nagyköltő”, közben kerekded pocakja közepén az ingéről elszabadul egy gombszem. Igyekszem nem észrevenni, inkább a szemébe szegezem tekintetem.

– Számomra már az regénybe illő, hogy itt ülhetek magával egy asztalnál! – közben a két lábam a szürke szék alá settenkedik.

– Esz kiváló! Mi ketten mit-oszt teremthetnénk! – csiszolja össze két tenyerét, a hangja, mint a sáskajárás.

– Mondja Ön! Ön, a „nagyköltő”! De én? Hogyan lennék mítosz, ha a hitem túl mélyen, és nem érek le hozzá, hogy kicsit felemeljem. Ám, ha a tehetségemet Ön mégis csak értékeli, akkor elbeszélhetnénk…

– Esz a beszéd! Esz a beszéd! Ne drámászzunk! Ne legyen kisz hitű! – törli le mandzsettájával a fogrései közül elszabadult nedvcseppet, ami az asztalon landolt, – Én regéljem el, hogy válhat nagyköltővé? Mégisz mivel foglalatoszkodik?
– Ezt is, azt is írok. – folytatnám a részletezést, de közbeszól:
– Ne komédiásszunk! Ajánlok magának egy befeketetészt!
– Én a szavakból élnék. Ha a költeményeim kiadhatók, és ha ez volna a befektetés, amiben közösen gondolkodunk, akkor itt van kérem ebben a dossziéban az eddig összegyűjtött írásaim – tolom lassan feléje.
– Hát esz bohoszat! Esz bohoszat! Ki maga?
– Költő volnék – mondom halkan, de hallhatóan.
– Esz tévedész! Nagy tévedész! Én táplálékkiegészítőt forgalmaszok a befektetészem részeként. Ön „Élet táplálék”-t ígért a motivásziósz levelében. Esz itt a Költőkhásza! – durran majdnem szét annyira, hogy a pocakján a többi gomb is megbánhatja.
– Az „Élet táplálék” a könyvem címe lett volna… Akkor rossz helyen vagyok? Ez mégsem a Költőkháza?
– Dehogy nem! Én tökben utaszom, aszszal kereszkedem. Esz itt a Köl-tök-hásza! Eltévedt poéta, úgy vélem itt Ön szoszem lesz költő! Itt Bekeresztben nincs keresznivalója. A liftünk felfelé ingyenesz, lefelé hateszer forint, ennyivel támogatom a könyve megjelenészét, ha nem akarna bukdácsolni a szötét lépcsőhászban félszász emeletről.

Felhőtlen visz lefelé a lift. Közben új versemet dúdolva: „Bekeresztbe jer' velem
Költőkházát nem lelem…”