Könny és mosoly (haibun)

Könny és mosoly (haibun)

Idén az ősz nem akarta elhagyni a nap meleg sugarait. Október elején még mindig nyári levegővel cirógatta arcom. Ám érzem a természet sem hazudtolhatja meg önmagát, csak néhány nap, jobb esetben pár hét, és aztán eloson a langyos szellő, és hideg szél veszi át felette az uralmat.
Az ablakom előtt a fán a vadgesztenyék óriásra növekedtek, tüskés burokban kacérkodnak a hervadó nap sugarának, dacolva a rozsdásodó levelek szomorkás látványával. Vajon miben bíznak? Erőtlen kapaszkodás az, amikor színeivel sebez az idő, hogy lassan földre érnek, mélyre zuhanva, elhagyva az ágat amiből sarjadtak. A szerencsésebbek ember-gyermek kezekben új életre kelnek. Azok számára biztosan az lehet a mennyország, a határtalan isteni paradicsom. Az úttestre pottyanó gesztenyék, ó, jaj nekik, micsoda földi pokol, ha eltapossa egy száguldó autó. Olyanná lesznek, testetlenek, mintha csak a lelkük habzana a latyakos pocsolyában. Számukra nincs irgalom. Ennél még a tél fehér takarója is áldottabb világlét a végtelen körfogásának kiszámíthatatlan szekerén.
Az élet groteszk állomásai, hogy tört részekre osztja az időnk. Éjjelek, nappalok, évszakok. Idő! Idő! Idő! Síró csecsemő, játszó gyermek, szenvedélyes ifjú, büszke szülő, és aztán nagyszülő. Őszülő őszt ülő. Hát ide jutottam én is. Isten verje az időt! Az ötvenes utat elhagyva, egyre jobban érzem, hogy egyszer majd végleg magamra maradok ahogy „Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol, barátaim a fák s a farkasok.”
Guruló gesztenyék, guruló gesztenyék, és száguldó autókerék! Mondjátok meg nekem: Ez csupán élettöredék?

vétlen szekerén
tört részecskén utazik
a könny és mosoly