Konstelláció

Szavakkal nem megy. Megmondanám, hová jutottam, de ahhoz meg kellene értened, honnan indultam. Lehetetlen vállalkozás. Szemedbe néztem, és érteni véltem a világ titkait, de a te mélységes rejtelmeidet soha nem tudtam megfejteni. Lehet, hogy nem is volt mit. Minden perc, minden pillanat, amit veled tölthettem, elrabolta az időmet. Gyorsabban múlt, megváltoztak a tér elemei, szép sima arcod márványként ragyog a most megélt időben. Hogyan is gondoltam, hogy bárki helyettesíthet téged, hogy a veszteség téged ért inkább, de belőlem vittél el valamit, ami nem pótolható. A hiányoddal büntetem a következőt, akinek bizalmát megnyerem, és hisz abban, amit én hiszek. Csak az taszít, amely hasonló töltéssel bír, az ellentétek vonzásában mindig megáll az idő.

Meg kell értened, nem tudok mást, mint amire képes vagyok, nem váltok alakot, mert másnak szeretnél látni. Én megbékéltem az időmmel, felvállaltam gyengeségeimet. Hiába nevetsz ki, nem vagyok alkalmas a hűségre, és nem vagyok érzelmem árulója, nem tagadom meg a szenvedélyt, ha okot adsz rá.

Holnaptól megváltozom. Elfogadlak, nem tiltakozom tovább, értelmetlen. Ha mégis lenne valami közös gondolat, mert nem érzem a távolságot, nem nagyobb, mint a kristályrács rácspontjainak geometriai törvényszerűségeivel meghatározott struktúra sajátja. Védtelen vagyok a természet törvényeivel szemben, része vagyok az ősrobbanásnak, és nem hiszem a teremtő létezését. Nem fáj már, ostoba játék, vagy esetlen tökéletlenség, rossz konstelláció. Nem akarok semmit, már csak magamat vagyok képes irányítani, másokra már nem vagyok hatással. Legfeljebb a tömegvonzás hat, és nincs több remény. Tudod már, ki vagyok? Vagy éljek úgy tovább, hogy elsuhant árnyakat kergetek? Megállhatnánk egy percre, hogy meglessük egymás titkait? Én vagyok a hibás. Megrémültem egy pillanatra, hogy emberszámba vehetnek.