Koporsószögek

Kövess! Csináld utánam! Nem tudod, mert boldog gyermekkorod volt, ezért máris hátrányba kerültél. Nem vert az apád véresre piszkavassal, nem tépte csomószám a hajad, nem kételkedett benned, nem csúfolt-gúnyolt, csak csöndes szeretetben nevelgetett, kényeztetett, óvott a széltől is… amíg élt.
Anyád nem törte el indokolatlanul, agyamenten és tébolyultan a jobb kezed középső ujjcsontját. Soha nem kellett hazudnod, hogy felmosás közben ráléptél a fapapucsoddal (amivel nevetség tárgya lettél), mert hát te még akkor se akartad bántani, hiszen senkinek nem tudnál fájdalmat okozni. Vagy de?
A szüleid miatt soha nem kellett a fantáziádba menekülnöd, hogy túléld kegyetlen gyermekkorod, aztán túléld az ifjúkort is, hogy minden megmaradt erőddel kívánd: végre felnőtt lehess.
Te úgy lettél felnőtt, hogy semmit nem kellett tenned érte. Megtették helyetted a szüleid.
Nem kellett kegyes hazugságokba fojtva élni vágyó haldoklót ápolnod, csökönyös erővel itt lent tartanod, s mosolyogva úgy tenni, mintha örökké élhetne, és mindez csakis rajtad múlna.
Az élet. Az ő élete. A te életed.
Nem kellett úgy elhitetni mentőangyalságod, hogy közben könnyeid belül szaporodtak, és gyomorremegéssel számoltad a perceket, mert nem volt bizonyos, hogy meddig él… mikor hal…
Az emberek embernek néznek, és nem kell elszámolnod nekik semmivel.
Nem kellett megküzdened eddig semmiért, mert mindent készen kaptál. A kalapácsot is, amellyel azt a hat koporsószöget beverheted. Nem tudom, hogy mennyit sikerült eddig, nem számoltam, de már fuldoklom.
Van még akaratom, hát lehajítom magamról a szemfödelet. Nem a saját kezemmel teszem, hanem annak erejével, aki szerint még élnem kell. Ő az apád. Tudod: az apa, aki annyira szeretett téged, hogy mindent elnézett neked, de volt néhány megfontolandó szava azon a kegyetlen, utolsó héten…
Engem is szeretett.
Kövess! Csináld utánam! Ugyanakkor remélem, hogy neked soha nem kell!
Nem tudod, mert boldog gyermekkorod volt, ezért máris hátrányba kerültél. Szerencsédre.