Korabeli történetek – l/12

A nagy árvíz, 1966. évben ÓRIÁSI GONDOT jelentett a városnak, hogy a tavaszi hóolvadás- vagy nagyobb esőzések idején az Ipoly-part felőli területet árvíz fenyegette. A tavaszi árvizek idején ugyanis az Ipoly szinte menetrendszerűen kilépett medréből, töméntelen vízzel elárasztotta a part-menti utcákat, és az óvárost. A folyóparton sorakozó épületek pincéit, udvarát megtöltötte a piszkos áradat, hiábavalónak bizonyult az úgynevezett „nyúlgátakkal” való védekezés.
Nagy készültség volt rá, folytak a mentési munkálatok a folyóparton, az elöntött részeken. Mi, az apparátus dolgozói, katonaként, a Polgári Védelem, Határőrség, Tűzoltóság, és mindenki, akire számítani lehetett, be voltunk osztva a munkálatok végzésére. A megyei vezetés is megjelent a helyszínen. A Megyei Tanács elnöke túl közel merészkedett az Ipoly hömpölygő, zavaros vizéhez, megcsúszott a lába, és csak annak köszönheti, hogy nem sodorta el az áradat, mert a közelében állók még időben karon ragadták.

A hivatalban nagy forgalom volt. Folyton csörögtek a telefonok, nyüzsgött az egész ház. Óránkért lejártunk az Ipoly régi, lezárt, határt jelölő, leláncolt gyaloghídja melletti mércéhez, az áradást ellenőrizni. Olyan volt az egész ház, mint a megbolygatott hangyaboly.
Amint leapadt az ár, elnökünk a legmagasabb fórumokon tett lépéseket annak érdekében, hogy szabályozzák a folyót, nehogy megismétlődjék a mostani pusztítás. Hamarosan megkezdődtek az országhatár mindkét oldalán az Ipoly szabályozásának óriási munkálatai, és 1967 novemberében a folyót új medrébe terelték. Ezzel egy időben elkészült az új híd, és a közös csehszlovák-magyar határátkelő állomás épületegyüttese. Az Ipoly szabályozásával a város némi területet nyert, amit aztán a nemzetközi tárgyalásokat követően máshol kárpótoltak, lévén az Ipoly határfolyó.
Elképzelhető, mennyi utánjárást, tárgyalást, munkát igényelt ennek véghezvitele, hiszen egyeztetni kellett idegen állami szervekkel, ami később a határ kiigazítását is maga után vonta.
(Balassagyarmat Városi Tanácsa V.B. Gazdag 5-esztendő, 1966-70.c. kiadvány készült a Balassagyarmati Nyomdaipari Vállalatnál, 1971 évben, melynek elkészítésében közreműködtem.)

Rendbe tette az apparátust. ELSŐ ÚJÍTÁSAI közé tartozott, hogy megszüntesse a korábban gyakorolt szokásokat, hogy a pártbizottságról kiselejtezett kádereket átpasszolják a tanácsapparátusba, akik már ott sem kellettek. Azt mondta az elvtársaknak: „Tegyétek oda őket, ahova akarjátok, de ne hozzánk. A tanácsapparátusban jól képzett szakemberekre van szükség.”
Ebben az időben az apparátus osztályvezetői körében változások történtek, képzett, tettre kész fiatalokat igyekezett maga köré gyűjteni.
Arra mindig vigyázott, hogy a korábbi kádereknek máshol megfelelő elhelyezést biztosítson. Gyakran szólt át az előszobában ülő fiatal munkatársnőnek: Zsuzsika! „Tessék összehívni az okosok tanácsát!”
Ilyenkor döntő fontosságú dolgokról esett szó, az agyában megfogant ötleteket öntötték formába. Kiadta az utasításokat az illetékes osztályvezetőknek, a következő szavakkal engedte szét a szélrózsa minden irányába őket: „Addig haza se jöjjetek, amíg el nem intézitek a feladatot, ha kidobnak az ajtón, bújjatok vissza az ablakon, de jó hírrel jöjjetek vissza hozzám!”

Egy alkalommal kérdést tett fel az „okosoknak”: mindenki mondja el, mi a véleménye, hogy lehet megoldani az éppen terítéken levő feladatot. Akkori jogász kollégánk, az Igazgatási osztály vezetője, azzal kezdte a mondókáját: „Lombos elvtárs, sajnos, a jelenlegi rendeletek ezt nem teszik lehetővé, mert (az ilyen és ilyen) paragrafus a következőket írja elő”, és pontosan sorolja…
Mire a főnök: „Nézd, Ottó! Én azért hívtalak ide benneteket, hogy azt a paragrafust és lehetőséget keressétek meg, amelynek alapján meg tudjuk valósítani az előttünk álló feladatot!
Azért vállaltam el ezt a megbízatást, hogy a város lakosságának érdekeit szolgáljam, hogy itt minden lakó jól érezze magát. Tőletek is ezt várom. Ehhez tartsátok magatokat mindnyájan!”
Elődömet, a titkárság vezetőjét, mivel párttag volt, ezért pártvonalon Salgótarjánba, magasabb beosztásba áthelyezték, meghirdették az állást. Azonban a jelentkezők nem nyerték el elnökünk tetszését. Akkor már évek óta együtt dolgoztunk, az volt a véleménye, hogy jól ismerem és végzem a tanácsi munkát, az adminisztrációs feladatokat szinte teljes mértékben levettem a válláról, ezért előbb csoportvezetőnek neveztek ki, majd osztályvezetői besorolásba helyeztek. Jó volt mellette dolgozni.
Megismertem a munkastílusát, utána már csak néhány mondatban közölte elképzeléseit, én tudtam, hogy kell megfogalmazni az elnök nevében készülő iratokat, leveleket, elő- és fölterjesztéseket, mindent, ami feladatomhoz tartozott.

Jól ismerte az apparátus dolgozóit. Amikor valamelyik fontos álláshely megüresedett, már előre gondolt arra, hogy lehetőleg az itt dolgozók közül kell kiemelni a megfelelő képzettségű embert az állás betöltésére. Egy alkalommal például kinevezték egyik kedves kollégámat az Ingatlankezelő Vállalat vezetőjévé. Megüresedett a műszaki osztályvezetői státusz. Főnökünk azon az osztályon dolgozó építészmérnök képesítésű kolléganőt szemelte ki erre a helyre.
Nemsokára új osztály nyílt három csoport összevonásával, amit mi egymás között röviden TEFÓ-nak neveztünk el, mert kilométeres neve volt: Termelés- Ellátás-felügyeleti Osztály.
Oda új vezetőre volt szükség. Főnökünk most is az apparátusból akart oda vezetőt kinevezni. A jogászunkat szemelte ki; talpraesett, okos nő lévén, már jól ismerte a feladatokat. Mivel a titkárságon dolgozott, ezért a főnök először velem osztotta meg elképzelését.
Feladatom volt elkészíteni a minősítését, ami szükséges előírás volt előléptetésekhez. Ebben kiemeltem a titkárságon végzett jó munkáját, majd elindult a folyamat. Azonban a szakszervezet vezetőnek (szintén nő) nem tetszett, hogy megint egy nőt kiemelnek!

Főnököm tisztelte és szerette a női munkatársakat, s ezt nem is egyszer megjegyezte. Azt mondta nekem, hogy a nők általában szorgalmasabbak a férfiaknál, s megérdemlik, ha ezt méltatják.
– Ejnye, ejnye, és fogta a fejét, és azt mondta nekem. „Tudja, milyen szomorú dolog az, amikor nekem kell megvédenem (nőkkel szemben) egy kiváló női dolgozót, ha elő akarjuk léptetni? Nekem kellett harcolnom a műszaki osztály vezetői állás betöltésénél, és a jogászunk kiemelésénél is.
Úgy látszik, mindkettőnél női féltékenység az oka, mert ha férfi kerül szóba, soha sincs ilyen ellenkezés.”
Most azonban a főnököm megelőzte, nehogy hasonlóan végződjön, előre beszélt a két politikai szervezet női vezetőjével, s így sikerült kolléganőm kinevezése.
Kicsit visszásan hangzott később, mikor az érintett kolléganőmmel úgy beszélt a szakszervezeti vezető, mintha „neki köszönhetné” előléptetését! A titkárságra pedig egy fiatal, friss-diplomás jogásznő került, szerencsére szintén jól képzett, agilis munkatárs lett.
Írásom csupán szerény visszaemlékezés; tisztelgés városunk kiemelkedő egyéniségének emléke előtt, emlékezni arra, hogy tizenöt esztendeje kísértük végső útjára…
Tudom, azok a nem mindennapi tettek összefoglalása, amit véghez vitt, nem teljes, nem is lehet mindent felsorolni, mert az egy nagyobb terjedelmű, elmélyülő munkát érdemelne.
Azonban én emlékezetből, és rendelkezésemre álló szerény gyűjteményemből ezeket tudtam vele kapcsolatban megörökíteni. Életműve maradandó, kézzel fogható.
Az általa megálmodott és fölépített objektumok tanúskodnak mellette, s aki nyitott szemmel jár, lépten-nyomon találkozhat azokkal a városban.

Emlékeim közül visszaidéztem azt az időt, amit Lombos Márton elnöksége alatt az apparátus dolgozójaként mellette átéltem. Agyamban kavarognak az emlékek. Gyorsított tempója miatt olyan hamar elszállt az idő, amit közöttünk eltöltött, hogy mi, akik mellette voltunk, észre sem vettük. És mégis… annyi minden történt tizenkét esztendő alatt, ami mellett nem szabad szó nélkül elmenni.
Rövid leírásomban nemcsak a kézzel fogható, szemmel érzékelhető objektumokat, tárgyakat szerettem volna bemutatni, hanem magát az embert, aki szeretett családján kívül gondoskodott munkatársairól, egyengette útjukat, vigyázott rájuk. De nagy felelősséget érzett az egész város, az itt élő emberek iránt is. Amit ember megtehet, ő megtette értük.
Egyszer arról beszélt, hogy majd nyugdíjas évei alatt emlékeit, összegyűjtött anyagát csokorba szeretné kötni okulásul az utókornak. Arra kért, hogy segítsek majd ebben a munkájában.
Amikor nyugdíjba ment, zavaros két év következett az apparátusban, ráadásul családommal is nagyon el voltam foglalva. Nem került rá sor, hogy elkészítsük emlékiratait együtt, ő pedig sietve, örökre eltávozott.

Ezért most – nyilván nem olyan teljes formában – e rövid írásommal igyekszem emlékének áldozni. Mégis több anyag van birtokomban azokról az időkről, s az agyamban is megmaradtak, világosan őrződtek meg a történések.
Visszaemlékezésemet Lombos Márton tiszteletére foglaltam össze, aki tizenkét évig volt a városi tanács elnöke, s nemsokára húsz éve, hogy örökre búcsút vettünk tőle a balassagyarmati temetőben.

1969. Mandula műtét karácsonykor. Katica lányom már utolsó évét járta a egészségügyi középiskolában, amikor a mandulája miatt belázasodott, és orvosi tanácsra, műtétre került sor. Ekkor tapasztaltuk, hogy bizony ilyen életkorban már nem olyan könnyű átvészelni egy mandulaműtétet, mint kicsi korban. Míg a kicsik már a beavatkozás másnapján jól érzik magukat, lányom tizenhét évesen három hetet töltött kórházban, a műtét után.
Mivel egészségügyi tapasztalattal rendelkezik, a gyakorlati idejük nagy részét a helyi kórházban töltötték, most is sokat foglalatoskodott a betegek körül, segített a nővéreknek, amikor jobban érezte magát. Sajnos, annyira elhúzódott az idő, hogy a karácsonyi ünnepekre sem jöhetett haza.
Kisöccse itthon töltötte az iskola szünidejét, idősebb fiamat pedig hazaengedték a katonaságtól.
Így Karácsony délutánján, már otthon mindennel elkészültünk, összeállítottuk betegünknek az ünnepi vacsorát, és egy szépen földíszített kicsi karácsonyfával, ajándékokkal fölszerelve hárman bevonultunk a kórházba.
Ebben az évben így ünnepelhettünk mindnyájan együtt. Három hét kellett hozzá, hogy felgyógyuljon, az egész szünidejét kórházban töltötte.

**-*-**