Korabeli történetek – l/16

MOSZKVA KÖVETKEZETT, utolsó állomásunk. Különleges fogadásban részesítették szerelvényünk utasait, ahol utaztunk mi, a megye „elitje”, akik abban a kiváltságos helyzetben voltunk, hogy jutalomként jöttünk ide. Amikor megállt a hosszú szerelvény, autóbuszok vártak bennünket. Egyébként Kijevben is így történt. Gyorsan bepakoltuk bőröndjeinket, utána vissza kellett mennünk, mert köszönteni akarták a különleges utas-szállítmányt, mint előbb említettem, Nógrád megye, köztük „Kismoszkva” – vagyis Salgótarján nagyságait!
Az idős úr, pardon: elvtárs, egy tábornok, nyilván valamelyik, vagy mindkét világháború veteránja, kitüntetettje, mivel széles melle válltól lefelé derékig teleaggatva jelvényekkel-érmékkel. Vele még a későbbiek folyamán találkozunk! Mindenképpen jól esett a kedves fogadtatás

Itt már több éjszakán át szállodában, ágyban alhattunk, ami nem mozgott alattunk, mint a gyorsvonat. Úgy kezdődött, hogy megérkezve a szálloda előterébe, elosztották a szobákat. Én Margóval társultam, mivel nemcsak kollégák, de szomszédok is voltunk otthon. Mikor végre megkaptuk a kulcsot, gyorsan elfoglaltuk helyünket és kipakoltunk. Örömmel vettük tudomásul, hogy végre valódi fürdőszobánk van!
Csomagolás után első utam oda vezetett, hogy a fél hete rám rakódott – hogy is mondjam? – koszt, lemossam magamról. Nagy örömmel nyitottam meg a csapot, ó, jaj! – olyan valami kezdett folyni belőle, amilyen színű, sötétbarna kenyeret kaptunk a vonaton!
Csodálkoztam rajta, mert eddigi életemben ilyen csapból folyó valamivel még nem volt szerencsém találkozni. Nem tehettem mást, csak beleültem, és megfürödtem benne. Arra gondoltam, hogy legalább valamennyi kosztól mégis megszabadít. Aztán kisült, hogy nem mindenkinek jutott fürdőszobás elhelyezés, ezért meghívtuk vonatfülke-társainkat egy nagy fürdés-partira! De úgy vettük észre, megsértődtek, amiért nekünk van, s nekik nincs ilyenjük, pedig erről mi igazán nem tehettünk. Szekrény is volt a szobában, ezért igyekeztünk rendbe tenni ruhatárunkat, kivasaltuk, majd egyenként fogasokra aggattuk a darabokat. Mivel már igazi, szállodai étteremben szolgálják föl az étkezéseket, rendesen öltözve kell megjelennünk az étteremben.

Moszkvában sok közös és egyedi programban volt részünk, de kimehettünk cirkálni magunkban is a városba. (Itt nem kellett félni attól, hogy valaki ide akar disszidálni.) Ismerkedtünk a Metróval, többször utaztunk benne Moszkva központjába. Egy alkalommal úgy eltévedtünk Margóval, hogy alig tudtunk visszatalálni.
Nehézen igazodtunk el, mivel nem ismertük a Cirill-betűket sem. Minden napunk közös programmal kezdődött. Sok tapasztalatot szereztünk, szép élménnyel gazdagodtunk. Annak ellenére, hogy óriási a szegénység az oroszok földjén, mégis, csodálatos múzeumokat, képtárat, templomot láttunk ebben a városban is.
El ne feledkezzem a Vörös-téri látogatásról, amire egy esős délelőtt került sor. Hatalmas tömeg várakozott Lenin mauzóleuma előtt, rendezett sorokban állva. Ott futottam össze későbbi szomszédommal, Cs. Palival, egy fiatalemberrel. Papáját régebbről, de őt eddig csak hallomásból ismertem. Az esőben egy-ernyő alatt, élményeinket kicserélve töltöttük a várakozás hosszú perceit. Bent a mauzóleumban szigorú őrizet mellett kellett haladni, csendben, szó nélkül mentünk libasorban egymás után. Nekem, idegennek, lárvaszerűnek tűnt Lenin arca. Annyira ki volt világítva, mintegy glóriával vette körül a fény, valószínű, nem véletlenül! Eszembe jutott, vajon miért nem hagyják már békében nyugodni?
Ezt követően a KREML területére mentünk, ott töltöttük a nap további részét; a cárok rezidenciáját, a csodás görögkeleti hagymakupolás koronázó templomot, a nagy megcsorbult harangot néztük meg, ahol fényképet is készítettem.
Utolsó nap autóbusszal kivittek bennünket Katalin cárnő vidéki nyári palotájába, ami ugyancsak zsúfolásig telve volt műkincsekkel. Nekem egy szép, kék mintákkal díszített finom porcelán étkészlet tetszett legjobban, mondtam is, hogy elfogadnám ajándékba.

A múzeum előtt várakozva, Margóval fölfedeztünk valamit, illetőleg valakit. Előttünk hosszú sor állt, köztük két jól öltözött úr, akik szintén bennünket figyeltek. Nekem feltűnt, hogy az egyik nagyon hasonlít dr. E Gy-re, az én kedves szegedi gavalléromra. Mivel egyszer Margó otthon beugrott hozzám, mikor nálam volt, egyetértett azzal, hogy valóban nagy a hasonlóság köztük. Később bemutatkoztak, kisült, hogy egyikük katonatiszt, Salgótarjánban szolgál, ide azonban civil ruhában jött. Említettem neki, hogy egy ismerősünkre nagyon hasonlít.
Utána több alkalommal találkoztunk vele, sőt, később egyik hivatalos útja alkalmával Balassagyarmaton fölkeresett bennünket az irodában.
Külön élményben is lehetett részünk. Margóval elindultunk szőrmét vásárolni, mert megtudtuk, hogy az egyik üzlet szállítmányra vár. Beálltunk a sorba, de túl hosszúnak bizonyult, ezért igyekeztünk egy kicsit előbbre tolakodni, csak úgy, mintha nézegetnénk.
Aztán hirtelen fölénk tornyosul egy hatalmas ruszki, megfogja Margót és csoda „udvarias” gesztussal egyszerűen kipenderíti a sorból. Eszembe jutott a front alatti mondásuk: szinte méterben mutatták, milyen hatalmas a ruszki kultú-ú-úra! Sokáig mondta még a szöveget haragjában, amiből nem sokat értettünk, de engem nem is érdekelt, nem akartam vásárolni, csak nézni szerettem volna a szép szőrméket.

Többször megfordultunk a két nagy áruházakban: a Gum-ban, és a Cum-ban. Csak azért látogattunk oda, mert emléket akartunk vásárolni, apróságokat az otthoniaknak. Minden található anyag-tárgy ott volt fölhalmozva óriási összevisszaságban. Mondanám, hogy lezseren rendezték be az áruházat, általában az üzleteiket. Mindenhol minden, de nem rendben, hanem kupacokban. Egy ablakmélyedésben például a földön, kalapokat láttunk csak úgy, egymásra dobálva, mellettük forrasztópáka, női cipő, zománcozott edény, fél pár fekete férfi félcipő, esernyő, gyertyatartó és melltartó! Micsoda választék!
Megállva elcsodálkoztam rajta, mi lenne, ha valaki a cipőt párban szeretné megvásárolni… megtalálnák-e párját a nagy zűr-zavarban?
Az utcákat járva, talán egyetlen olyan üzletet találtunk, amely hasonlít a hazaiakhoz, ahol ugyanaz látszik a kirakatban, amit rendesen, kulturáltan elhelyezve bent az üzletben árulnak. Ilyet máshol sehol nem is láttunk.
Szállodánk földszintjén, a hátsó bejáratnál cukrászdát fedeztünk föl. Nem kell azt képzelni, hogy főváros lévén, össze lehetne hasonlítani egy budapesti vagy egyszerű városi cukrászdával.
Ez egy kicsi helyiség, mint otthon vidéki kis faluban egy régimódi kamra. Mindegy, nekünk tetszett, többször megfordultunk ott, feketekávét szerettünk volna inni, finomat, amilyet otthon iszunk. Egész utunk alatt nem sikerült fölfedezni sehol egy finom feketekávét. De az, amit ott elénk tettek! Nagy bögrékben, jó híg levet kaptunk, még jó, hogy előre figyelmeztettek és vittünk magunkkal gyorsfőzőt és Nescafét, s ahol lehetett, főztünk magunknak.
Egy este hivatalosak voltunk a moszkvai Magyar házba, ahol zene szólt, és akinek tetszett, táncolhatott.
Elvittek a Kongresszusi palotába is. Hatalmas épület, a teremben, körben emelkedő ülésekkel, minden sor előtt pici kihúzható asztalkával. Itt ülésezik a szovjet Duma. Kipróbáltuk a honatyák ülőhelyét. Mivel az épületet színházteremnek is használják, s tudtuk, hogy terv szerint megnézünk majd egy műsort, ezért Margóval az alkalomhoz illően öltöztünk; este elegáns estélyi öltözékben léptünk be a terembe.
Annak örültem, hogy a kis bőröndömben alkalmi ruhát is csomagoltam; egyébként, sokan nem gondoltak rá, hogy ilyen helyen is megfordulunk.

ELJÖTT AZ UTOLSÓ NAP, a búcsúest, amit szépen megrendeztek. Egy hatalmas teremben úgy helyezték el az asztalokat, hogy lehetőleg mindnyájan szembefordulva láthassuk a vendéglátókat, akik egy hosszú asztalnál, velünk szemben foglaltak helyet.
Én jó helyen ültem, felismertem az idős urat, aki érkezésünk alkalmával a vasútállomáson fogadott bennünket, most is majdnem tetőtől-talpig érmékkel és kitüntetéssekkel teletűzdelve. Egy fiatal tolmács foglalatoskodott körülötte. Szépen, tisztán beszélt magyarul, ezért arra gondoltam, hogy magyar egyetemista lehet, aki Moszkvában tanul. Odamentem hozzá és megkérdeztem:
– Mondja, ön magyar diák? Azért kérdem, mivel tiszta, irodalmi nyelven beszéli a magyar nyelvet. Mire ő kihúzta magát és büszkén válaszolta: – „Én szovjet állampolgár vagyok!”
Mindenki elfoglalta a helyét, az idős úr nemsokára fölállt, néhány barátságos mondat után fölemelte poharát, azzal köszöntötte a vendégeket. Minden teríték mellé vodkát töltöttek egy pici pálinkáspohárba.
Mindnyájan megragadtuk, s szájunkhoz emelve kortyoltunk belőle.
Azt hittem, hogy menten kigyullad tőle a torkom, olyan erős volt.
A finom vacsora után az eddig halk zeneszó átváltott tánczenére. Elsőnek egy Strauss-keringőt játszottak.
Mivel éppen az idős katonával szemben ültem, a keringő dallamait hallgatva, amikor felénk nézett, feléje emeltem a poharamat. Erre fölállt, előttem meghajolva táncra kért.
Nagyon jól vezetett, jót keringőztünk, utána a helyemre kísérve, búcsúzóul kezet csókolt!
Nagy tapsot kaptam a társaságtól.
Másnap reggel élményekkel gazdagodva, fáradtan, de jókedvűen indultunk hazafelé.
A hosszú vonatozás közben játékos vetélkedőt szerveztek, azzal a címmel: ki tud többet Szovjetunióról?
A mi fülkénk szövetkezett az erdészfiúkkal.
Azt hittük, hogy nehéz kérdéseket kapunk, de olyan jól sikerült, hogy elsők lettünk és mindnyájan ajándékokkal tértünk haza.

*.*-*.*