Korkülönbség

Úgy érezte, mindent elrontott. Egyetlen mondat, és elszállt a több hónapos küzdelem eredménye, szertefoszlott a remény. A jövő bizonyosságát felváltotta a jelen reménytelensége.

Kikészítette a gyógyszereit. Minden reggel legalább egy marékkal kellett bevennie, hogy életben maradjon. Az egyik pirula hiánya heves szívverést, magas pulzusszámot eredményez, ha egy-két szemmel többet vesz be, leállhat a szíve. Azon gondolkodik, melyiket válassza. Talán, ha egy marékkal bevesz belőle, lassan, de biztosan megáll a keringés, és öntudatát veszítve lépi át a másik világ küszöbét. Máskor is volt hasonló helyzetben. Nem volt kedve az élethez. De nem volt bátorsága hozzá, hogy kilépjen ebből a dimenzióból, és új, ismeretlen világba jusson. Biztosan gondot okozna az alkalmazkodás. A várakozás a legnehezebb. Mindig csak várni valamire, vagy valakire. És a bizonytalanság, eljön-e egyáltalán, amire várunk, aminek szükségét érezzük? Mi is az, valójában? A sorsunkat mi határozzuk meg, csak rajtunk múlik, milyen életet élünk. Mondják a pozitív gondolkodás hívei, akik még nem éltek meg tragédiákat, nem kellett nélkülözniük, rettegniük attól, hogy képtelenek alkalmazkodni a megváltozott létfeltételekhez. Még hogy magam irányítom a sorsom. Gondolatait az asszony hangja zavarta el.
– Mit csinálsz, Lajos? Normális vagy? – ordított rá, amikor meglátta a kezében a marék béta blokkolót.
– Semmit. Csak számolom, hány napra elég.
– Add ide a recepteket! Holnap kiváltom, amire szükséged van.
Joli betegápolása itt véget ért. A gondoskodás magasiskolája itt befejezettnek tekintette a feladatát. Nincs szükség többre. Ennyi is éppen elég. Gondoskodik az ételről, és befizeti a csekkeket.

A férfinek nem volt könnyű elviselni ezt a helyzetet. Kiszolgáltatottnak érezte magát. Olykor rátört az önsajnálat. Jolán szerette őt, a maga módján. Régen más volt. Harminc év, az harminc év. Nincs min csodálkozni. Elmúlt az ifjúság, és vele oszlott köddé a szerelem.
– Csak szeretet legyen, az a fontos – mondta mindig az anyósa. Amikor elé tette a pacallal teli tányért. Jól készítette. Sokáig főzte a gyomrot, gondosan megtisztította előtte. Sokat dolgozott vele, de az eredmény fenséges volt.
– Anyuka főzi a legfinomabb pacalt a világon – hízelgett az anyósának a férfi.
– Ne beszélj zöldeket! – válaszolta az asszony. – Tudod jól, ízlés kérdése. Én vajpuhára főzöm, mások hagynak rágódni valót benne.
– A szaftja a lényeg. Ez a fűszeres, finom lé.
– Az hát. Nem nagy dolog. Én is anyámtól tanultam főzni.
Jolán ilyenkor hallgatott. Nem nagyon érdekelte, hogy vannak az anyjával. A vasárnapi ebédek akkor is rendszeresen összehozták őket. Nagyokat ettek, ittak rá néhány pohárkával, és filozofálni kezdtek. Apósát nem ismerte. Ő már régen elment, itt hagyta a családot, egy nála húsz évvel fiatalabb nőért.
– Na, aztán apátok sem volt egy szent – tért rá a témára az anyós. Az ebéd befejeződött, el kellett mosogatni.
– Joli, gyere! Segíts nekem, hamarabb készen leszünk.
Joli éppen egy magazint lapozgatott. Felállt a fotelből, és kiment a konyhába. Lajos érezte az asszony illatát, amikor elment mellette. Megkívánta őt, ahogy lenge ruhájában kiment, és egy pillanatra megállt az ajtóban. A fény áthatolt a szoknyán, látta az asszony combjait, fehér alsóneműjét. De belehasított az érzés, ami már nyomasztotta egy pár éve, a vágy még mindig a régi, de a képességek már lassan kikopnak az életéből. Tudta, hogy megöregedett, végérvényesen, visszavonhatatlanul. Öt éve már, meg sem érintették egymást. Lajos próbálkozott még egy darabig, de egy napon feladta. Jolán kitért az ölelések elől, elhúzódott, ha meg akarta csókolni.

Egy napon rossz hírt kaptak. A mama kómába esett, és kórházba vitték. Lajos nem volt rosszban az anyósával, de időnként, valami apróságon összevesztek. Most is éppen kerülték egymást, az asszony egyszerűen kitiltotta őt. Jolán egyedül ment el a vasárnapi ebédekre. Néha hozott egy kis pacalt, vagy körömpörköltet, kis lábosban. Nem volt nagy a harag, de a sértődöttség az nagy úr. Nem ismer kegyelmet. A kórház visszataszító képet mutatott. A gyógyszerek szaga, vizelet, és fekália szaggal keveredett, és a fertőtlenítő klóros szagával. Többségében öreg emberek feküdtek itt. A mamánál tüdőrákot diagnosztizáltak.
– Ez az elfekvő – mondta Jolán. – Előrehaladott állapotban van, már nem műtik. Napjai lehetnek hátra.
Lajos nem firtatta, miért nem vették észre időben. De érdekelte volna, a mama tudta-e, hogy valami baj lehet? Nem érezte?
– Sosem törődött igazán a rosszulléteivel. Elég volt neki a cukra. Az inzulinozás. Ha kihagyta, rosszul lett. Belázasodott, és összeesett. Szerencsére, ott volt nála a barátnője, ő hívta a mentőket.
Bementek a kórterembe. Az ablak mellett, szemben feküdt az asszony. Aludt. Holt sápadt volt, és zihálva vette a levegőt. Megálltak az ágya mellett. Lajos nézte ezt az erős, határozott asszonyt. Megtörte a fájdalom, de látszott rajta a morfium hatása is. Kinyitotta a szemét, és a lányára nézett.
– Szomjas vagyok – mondta elcsukló hangon.
Jolán elvette a poharát az éjjeli szekrényről, és kiment, hogy hozzon valami italt az anyjának. Az asszony Lajosra nézett, és intett neki, hajoljon közelebb.
– Tudom ám, miért van ez. Mert annyi rosszat tettem ellened. Azért van.
– Nem mondjon már ilyet, anyuka! – szólt Lajos, gyengéden, és megfogta az asszony kezét. – Nem tett semmi rosszat.
– Meg tudsz nekem bocsájtani?
– Persze. Nincs semmi baj. Majd meglátja anyuka, minden rendben lesz.
Nem lett. Másnap meghalt a mama, kétségek között hagyva Lajost, aki megbocsájtott, de nem tudta, miért?

Lajosnak szeretője volt. Egy nála húsz évvel fiatalabb asszony, aki megbékélt azzal, hogy Lajosnak felesége van. Neki is volt két gyereke, de már ők is nagyok voltak, nem sokat látta őket.
– A hétvége a családé – mondta a lány, amikor Lajos a következő találkozás felől érdeklődött. Lajos szerette a nyugalmat, nehezen viselte Gizi állandóan feszült, programokkal teli világát. De megszerette a lányt, és hízelgett neki, hogy fiatalabb, és mégis vele van, őt szereti. Már az elején megállapodtak abban, hogy tiszteletben tartják egymás világát. Gizinek fontosak a barátai, velük is gyakran találkozott. Lajos pedig nős, és kötelezettségei vannak, amit Gizi is elfogadott. Eleinte gyakrabban találkoztak, amíg friss volt a szerelem, de később már csak egy héten egyszer látták egymást. Nem tudta, hogyan alakulhatott így a kapcsolatuk, de megállt ezen a szinten. Néha egy szállodában találkoztak. Lajos kivett egy szobát, és Gizi munkából, odament. Együtt töltöttek egy-két órát, sohasem többet, de mindketten úgy érezték ez pontosan annyi idő, ami alatt fel tudnak töltődni egymással. Egyiküknek sem volt lelkifurdalása.
– Nem zavar a korkülönbség? – kérdezte Lajos, amikor elgondolkodott azon, vajon, meddig tarthat egy ilyen viszony? És meddig bírja fizikailag, a megpróbáltatásokat. Gizi komoly partner, nem elégszik meg egy kis előjátékkal. Energikus, és a szexualitás számára maga a szabadság, ahol nincsenek tabuk, nincsenek korlátok. Ez szokatlan volt Lajos számára. A házaséletben az asszony passzív, az utóbbi öt évben pedig, már távol tartotta magától. De Gizi más. Csupa tűz, és energia.
– Ne foglalkozz ilyen kérdésekkel! – mondta Gizi. – Hidd el, amíg jól megvagyunk, nem számít.
Lajos úgy tett, mintha megnyugodott volna, de a gondolat, hogy Gizi majd otthagyja egy fiatalabb férfiért, nem hagyta nyugodni. A féltékenység lassan ölő méreg. Különösen, ha nincs konkrét tárgya, csak a fantázia világában működik, és elburjánzik, szinte észrevétlenül.

Gizi gyűlölte, ha számonkérték. Mindenen megsértődött, amit a szabadsága korlátozásának vélt. Lajos megpróbálta megmagyarázni neki, hogy a kapcsolatok nem ilyenek. Nem lehet elmenekülni a kényes kérdések elől. Úgy állapodtak meg az elején, hogy mindent megbeszélnek, semmi nem maradhat rejtve, nem emésztheti egyiküket sem a ki nem mondott gondolat, érzés. Eleinte működött. De később más méltatlan vagdalkozásokba torkollottak ezek a beszélgetések. A korkülönbség? Mert később már másképpen látja az ember a világot? Részben higgadtabb, de mélyebb érzések jönnek elő, másrészt értetlenség a korlátlan szabadságigény miatt.
– Ha két ember szereti egymást, akkor a lehető legtöbb időt igyekeznek egymással tölteni. Vagy rosszul gondolom? – kérdezte Lajos Gizitől, aki ilyenkor duzzogni kezdett.
– Nem ebben állapodtunk meg. Azt mondtad, tiszteletben tartod az én igényeimet is.
– Azt mondtam, és most is így gondolom. De nekem legyen bűntudatom azért, mert szeretnék veled több időt tölteni?
– Tudod, hogy a munkám fontos. Túlórázom, hogy meg tudjunk élni. Ott a két a gyerek, és tanulok, a főiskola is sok időt vesz el.
– Persze, tudom. De nem érted? Én nem korlátozni akarlak, de úgy érzem, nem váltam az életed részévé, nem fogadtál be. Én csak az utolsó helyen vagyok a prioritásaid között.
Lajos tudta, hogy nincs igaza. A lány nagyon sokat dolgozik, holt fáradt, mire hazaér, és akkor ott a háztartás, és a két kamasz gyerek. Éjjel tanul, alig alszik.
– Jól van. Akkor fejezzük be. Én nem tudok több időt veled tölteni. Most nem. Azt ígérted, türelmes leszel, és elfogadsz így.
– Nem tudtam, hogy ilyen nehéz. magányos vagyok a házasságomban is, és melletted is az vagyok – mondta Lajos, és úgy érezte, vége a világnak. Eljött az a pont, hogy nincs tovább. A szíve szakadt meg a gondolattól, hogy elveszítheti Gizit.
– Ajánlok egy kompromisszumot – szólt a lány. – Adjál nekem időt! Néhány nap, vagy hét, és tisztázom magamban az érzéseimet. Tudom, megfogadtuk, hogy együtt fogunk élni. Én is szeretném, ezt tudnod kell. De ennek most nincs realitása.
Lajos körül megfordult a világ. Mélyen érintette, amit Gizi mondott. Fel volt rá készülve, hogy otthagyja Jolánt, és összeköltöznek Gizivel, ha eljön az ideje. De ez egyelőre kilátástalan távolságban volt.
– Rendben van – mondta a férfi. – Nekem is jól jön egy kis idő. Összeszedem a gondolataimat. Tudod, hogy szeretlek, és nem akarok nélküled élni.
– Hidd el, én sem nélküled. Én is szeretlek.

Két hét is eltelt, mire Gizi jelentkezett. Annyit üzent, hogy vége, és hogy reméli nincs harag. Mindketten értékes emberek, jó lenne, ha kulturáltan válnának el. Lajos nem tett fel kérdéseket, és nem akart válaszokat sem. Azt írta, hogy megérti őt. A korkülönbségnek fontos szerepe lehet a szakításban. Ő romantikus alkat, a szerelem számára szent, mindenek felett van. Gizi azt válaszolta, hogy nem a korkülönbség az oka, annak semmi köze a szakításukhoz. És hogy szereti őt. Lajos teljesen összezavarodott. Egy élet dőlt romba, a jövő vált semmivé. Fájt, hogy így elbántak vele, de nem tudott haragudni a lányra. Valahol a lelke mélyén tudta, nem volt más választása. Nem volt számára megfelelő partner, egzisztenciális biztonságot nem tudott nyújtani a lánynak. Megértette, ha fiatalabb, és reményt jelentő férfi miatt hagyta őt el. Csak belül nem tudta leküzdeni a vágyat, amit érzett Gizi iránt. Hitt neki, bízott benne, és elhagyta őt. Minden összeomlott, egy pillanat alatt, amit hónapok alatt felépítettek maguknak. Szégyellte magát, hogy nem volt képes megtartani a lányt, a legfontosabbat az életében.

A gyógyszereket egyenként nyelte le. Szinte élvezte, ahogy keserűen szétáradnak a szájában. Végtelen nyugalom szállta meg. Nem hiányzott neki már semmi, nem bánt meg semmit. Valahol, a lelke mélyén tudta, hogy be fog következni a szakítás. Innentől nincs értelme a küzdelemnek. Az élete nem ér semmit. Lefeküdt az ágyra, és a plafont bámulta. A telefon csengése riasztotta fel. Látta a számot, Gizi hívta… De már nem tudta felvenni. Elnehezült tagjai nem engedelmeskedtek. Aztán lassan eltávolodott a földi léttől, minden elsötétült körülötte.