Igazából egyedül gyönyörű Tavasz az az évszak, amely sürgeti, lökdösi, az Időt, sürgeti szüntelen, minduntalan ott toporog a nyomában, majdhogynem annak sarkára lép, az Idő meg sértődötten liheg – hivatkozván az asztmájára, reumájára, szívritmus-zavaraira, mindenfajta, rengeteg egyéb bajára, összes nyavalyájára, mutogat beutalókat, recepteket, szánalmas leleteket, zsebeiből előkotorja táppénzes papírok sorát. Utolsó, legnyomósabb érve a „tavaszi fáradtság”.
A Nyár tudvalévőn lusta legény, no meg bölcs is, ö aztán nem sürget senkit, „nem olyan családból származik”; leginkább az Időt nem kell siettetnie, tudja jól: az Idő néki dolgozik, kell arra, hogy megvalósuljanak, összes „projektjei”, beérjen összes kedves gyümölcse. Szeret elheverni déli forróságban, kiadós ebéd után „boglyák hűvösében”, vagy az öreg ház tisztaszobájában, amikor benn finom a hűvös, a spaletták becsukva, (majdhogynem fázik, de olyan kellemes ez a borzongás), kedves Idő ez a szundításra. Meg szeretné akár csak kis időre felhajtani az aratók ebédet hozó összes asszonyai összes szoknyáját, akár csak arra a néhány percre, csak amíg emberük kikanalazza azt az ételt, aztán a maradék kenyérhajjal tisztára törli a tányért, csak arra a néhány percre! Vagy, amikor, a hűvös, lezárt spalettájú szobába – ahol olyan jól esik a rövid, délutáni szundítás – bekopog a cselédlány, és megkérdi: friss víz, málnaszörp, földieper, esetleg valami más…” A Nyárnak soha se kell sietnie, az Idő néki dolgozik.
Na, és az Ősz, ő meg amolyan dekadens valaki, gyönyörű asszony, sétál képzelt, szerelmével, rozsdaszín avaron, máskor elképzelt padon várja őt; közben dolga ezernyi, rengeteg, szalad, sertepertél, becsomagolja nyűgös gyerekek iskolatáskáit, letörli az első osztályosok hamar múló könnyeit, betakarítja a termést, éles kések választják el szülőjüktől a tömött szőlőfürtöket, mézédes körték, fanyar almák kerülnek vágyódó polcainkra, miközben, az Ősz pontosan tudja: ő csak szüretel, semmit nem tett ezért; a vetéseket Tél takarta be, óvta paplannal, a rügyeket Tavasz bizsergette, kelte életre, türelmes, ráérős Nyár nem türelmetlenkedett, hagyta az Időt, hogy összes gyümölcseit érlelje, ő közben meg csak ül elképzelt padján, vár valakit, néha szerencséje van, ha korán megérkezik az a rég várt téli hóesés…
Nahát a Tél! Ő aztán igazán, undorító, mocskos, perverz, de valójában szánni való vénember, összes rigolyáival; zsugorin bánik a szeretettel, születésétől fogva, kegyetlen, gonosz: hoz fagyot, hoz falvakat világtól elzáró hófúvást, kárörvendőn nézi hajléktalanok türelmes sorban állását (szánalmasan vacak, meleg löttyért), olykor, ha teheti, fagyos szelet, szúrós havat is zúdít nyakukba, máskor valcert táncol kavargó hópelyhekkel, (azok csak nevetik őt, a vén bolondot, a szánalmas, botlábú táncost), ilyenkor elfeledkezik az Időről, csak táncol, csak táncol, meg szeret bekukucskálni ablakokon (ott benn albérlők egymáshoz bújva nézik a hirtelen támadt, sűrű hóesést, kortyolnak forralt bort, „összes számlájuk kifizetve már” olykor meg elérzékenyül, karácsonyi kalács illatától, őrülten vágyik mindkét asszonyra: Őszre, Tavaszra, mindkettőt annyira kívánja, de egyikük sem volt igazán az övé, és nem is lesz már, tán sohasem…
2 hozzászólás
Nagyon tetszik, ahogy megszemélyesíted az évszakokat, remek jellemrajz…
Elismerésem!
Ida
Szia, és köszönöm, hogy olvastad.
túlparti