Közjáték a paradicsomban

Közjáték a paradicsomban

Karana rádzsa nagyon kiváló ember volt, jóságos, együttérző és nagylelkű adományozó. Nyúzta-fosztotta a népet, kipréselte az utolsó filléreiket, és mindent odaadott a bráhmanáknak. Minden nap vagy 50 kg aranyat osztott szét, így aztán a bráhmanák egyre gazdagabbak lettek, mindenki más pedig egyre szegényebb. De mivel Indiában a bráhmanák írták a történelmet, csak dicsérő szavakat találtak erre a királyra. Az évkönyvek lapjai elsápadtak nagy szégyenükben, ahol a király buzgó jótékonyságát dicsőítették, de nem tehettek ellene semmit.

Egyszer aztán meghalt a nyúzó-fosztó király, és az alattvalók a megkönnyebbülés sóhajait küldték az égre. Oda, ahová Karana rádzsa ment, tengernyi sok jó tette jutalmául.

Először is egy arany palotát kapott a király, amelyben minden aranyból volt, még az ágy is. A király puha párnákhoz és takarókhoz szokott, gyanakodva tapogatta a kemény arany ágyat. Ezen kell aludnom? A menny lakói elmagyarázták, hogy életében nagyon sok aranyat adományozott, most kijár neki az arany párna. Aztán eljött az ebédidő, és a szolgák arany tálakon hordták fel az ételt és italt, folyékony arany volt a leves, a puri és a szamósza aranylében megsütött arany. A király, aki azelőtt a válogatott ínyencfalatokat is fitymálta, mert semmit sem talált elég ízletesnek, most megdöbbenve kérdezte: Ezt egyem meg? Persze elmagyarázták neki, hogy ennél alább valót nem hozhatnak egy nagy embernek; életében nagyon sok aranyat adományozott, ezért kap most arany rizst, arany főzeléket. De a király nem tudta elrágni az arany falatokat, így aztán éhen maradt.

Szerette volna, ha legalább a zenészek és a táncosnők felvidítják, de a gandharvák és apszarák is aranyból voltak; merev arany kezük nem pengette a húrokat, merev arany testük nem tudott csábítóan hajladozni. Persze elmagyarázták neki, hogy a nagy érdemeire való tekintettel nem küldhetnek hozzá közönséges táncosnőket és zenészeket. Az arany palotában ez a szokás.

A király megértette, hogy súlyos hibát követett el, és azt gondolta, ezen könnyű segíteni. Kérvényt terjesztett a paradicsom ura, Indra elé, alázatosan könyörgött, hogy engedjék vissza a földre, csak egy hétre. Indra nagyon mosolygott, de engedélyezte az eltávozást. Megjelent az égi repülő, amit virágból szőnek-fonnak, papagájok a pilótái; visszavitte Karanát a földre.

Volt is kétségbeesés, amikor meglátták a gondosan elhamvasztott királyt, a legjobb egészségben! A rádzsa visszavette a régi szokásait, nyúzott-fosztott és sanyargatott, még alaposabban, mint eddig, mert tudta, hogy az idő rövid. Nem fürdött, nem borotválkozott, ruhát sem váltott, csak osztotta az adományokat. Csakhogy most nem aranyat adományozott, hanem ételt és italt. A palotában egész nap sütöttek-főztek, osztották az ételt a bráhmanáknak, akik már lépni sem tudtak a nagy hasuktól. Nehezen, de elmúlt ez az egy hét, és Karana visszament a mennybe.

Most egy nagyon furcsa palotát kapott. Ebben a palotában mindent meg lehetett enni. Rizslepényből voltak a falak, cukormázból a padló, és az ágyra sem lehetett panasz, egészen puha volt: egy nagy halom fűszeres spenót. Külön-külön finoman illatozott mindegyik étel, de az egészet együtt, úgy ahogy volt, nem lehetett elviselni, a király kifordult az ételpalotából, de akárhová menekült, a mennyei szolgák mindig újabb ételhegyeket hordtak utána, és elmagyarázták, örökös lakomát élvezhet a mennyben az, aki a földön rengeteg ételt adományozott.

A király nagyon felháborodott. Ha ez a mennyország, akkor a szent könyvek becsaptak minket. Most már azt szeretném látni, hogy milyen a pokol!

Indra paradicsomában minden lehetséges, a szolgák előzékenyen kinyitottak egy kis ablakot, és a király megszemlélhette, hogy mi folyik a pokolban. Volt ott mindenféle kínzás, amit még az ördög sem tud kieszelni, csak az ember. A tüzes tó, jeges fürdő, olajba főzés, kerékbe törés, fölnyársalás még az enyhébb büntetések közé tartoztak. És közben a mennyek lakói lelkesen magyarázták: Ez elvette a szegény parasztok földjét – az mindenkit kiforgatott a vagyonából – emez fűt-fát ígért a választóinak, de sosem tartotta be az ígéreteit – amaz meg a csillagos égig emelte az adókat. Megsarcolta a népet kegyetlenül, de különösen a gyerekeket és az öregeket. A palotáját olyan magas hegyen építette, hogy nem hallatszott föl a jajszó és a fogcsikorgatás.

De nemcsak ezeket a kínzásokat látta Karana a pokolban, nagyon sokan, milliók és milliók kényelmes helyen, árnyékos fák alatt üldögéltek, néha arra járt egy alvilági démon, és meglegyintette őket egy szál virággal, ez volt a büntetésük. És ezek mit követtek el? – kérdezte kíváncsian a király. – Ezek a kisebb bűnösök. Megkívánták egymás férjét-feleségét, paráználkodtak, ennyi az egész. – Ebben is hazudtak a szent könyveink, jegyezte meg csalódottan a király, és elfordult a pokol ablakától. Nem nézem tovább ezt a sok szörnyűséget! Azt mondjátok meg, hogyan kell élni a földön ahhoz, hogy jó sorunk legyen a mennyben.

Egyszerű, mondták a menny lakói, ha te nem zaklatsz senkit, téged sem zaklatnak.

Én nem zaklattam, tiltakozott a király. Nagyon sokat adományoztam, aranyat, étel-italt, ezt mindenki tudja rólam.

Nem azoknak adtad, akiknek szükségük lett volna rá.

A szent könyveinkben…

Hagyj minket békén a szent könyveiddel. Ha boldog akarsz lenni, mindenkit boldoggá kell tenned, nemcsak a bráhmanákat.

Boldogság, ismételte megvetően a király. Agyrém. Boldogság nem létezik.

És máris jelentkezett a reinkarnációs irodában, ahol be lehet adni az újraszületési kérelmeket. Beírta a megfelelő rovatba: Buddhista szerzetes akarok lenni, arra fogok törekedni, hogy eljussak a nirvánába, ahol nincs mennyei igazságszolgáltatás, nincs boldogság, nincs boldogtalanság, csak a semmi van.

Rendben van, mondta a hivatalnok, és Karanát máris belökték egy ajtón. Zuhant, zuhant lefelé egy sötét alagútban vagy csőben, annyi ideje sem maradt, hogy elolvassa, milyen felirat volt az ajtón: Bolondok.