Krimen szenátor története, III. Fejezet

Frederic Washington a 659-es számú rabszállító hajó kapitánya idegesen vizsgálta a jelentéseket, amiket az új hajtóműről írtak. Eddig egyetlen hajóról lehetett feltételezni, hogy eredményesen használta. Az összes többi kísérlet a hajó pusztulásával végződött. És most neki kell az utolsónak kikiáltott kísérletet elvégeznie több száz bűnözővel a fedélzeten, akik csak az alkalmat várják, hogy valami meghibásodjon, és akkor kiszabaduljanak. Az „utas listába” még bele sem nézett. Elkezdett villogni a kabin kommunikációs konzolja. Odament a géphez és megnyomta az aktiváló gombot. Jefferson marsall képe jelent meg, a mindig rosszkedvű vezérkari tiszté, aki most a szokottnál néha kissé derűsebbnek tűnt volna.
– Uram! – Tisztelgett flegmán a kapitány a kamerába. Az egy intéssel viszonozta, majd egyből belekezdett, szokásától eltérően mellőzve minden protokoll formulát.
– Áttanulmányozta a jelentéseket az eddigi kísérletekről? – Kérdezte határozottan.
– Igen Uram. – Válaszolt a kapitány.
– A hajó mikor áll készen az indulásra? – Hangzott az újabb kérdés.
– Ha most elkezdjük az előkészületeket, és a rabokat még holnap felszállítják, akkor hetvenkét óra múlva begyújthatók a hajtóművek. – Válaszolt a parancsnok.
– Hatvanöt óra múlva indulhatnak. A rabok még ma ott lesznek. – A kapitány kicsit csodálkozott, de bólintott. Jefferson folytatta. Parancsokat osztott, részleteket. A megfeszített előkészítési munkához hozzá voltak szokva Frederic emberei. Mindet kemény fából faragták. Negyvenen felügyeltek hétszáz rabot úgy, hogy ebből tíz technikai személyzet volt és csak huszonöt az őr és öt tiszt. Mintha már a hajót is úgy tervezték volna, hogy kedvezzenek a raboknak. Ehhez képest tizenöt éve ugyanezzel a felállással szállított, és nem is keresett rosszul. Az évi egy hónap szabadságon minden ujjára jutott két nő is, negyvenhét éves kora ellenére, minden kocsmába betehette a lábát, és sose szorult meg. Megfelelő üzletekkel, megfelelő helyen biztonságban tudta magát. Merengéséből a marsall hangja zökkentette ki, mert hirtelen más lett, mint az eddigi monoton parancsosztás és a keresztnevén szólította.
– Fred! Nézze meg a jelentésekben a pajzsok állapotát! – Kacsintott a marsall, – amit még sosem látott a kapitány, de még csak nem is hallott ilyesmiről – az bontotta a kapcsolatot. Nem tudta hová tenni a beszélgetést. – Pajzsok, pajzsok. Ez mit jelenthet. – Odament a számítógéphez, és megnézte az adatokat. Egyik hajón sem volt bekapcsolva a pajzs, mert minden kapitány a teljes energiát a hajtóművekre összpontosította. Kért egy összevető elemzést. Semmi. Ekkor vette észre, hogy a Dark Dragon – mely az egyetlen hajó, mely feltételezhetően átjutott – adatai nincsenek ott. Behozta. Az ugrás pillanatában teljes harci készültségben volt a hajó. Minden pajzs bekapcsolva. Tudta, hogy egy rabszállító nincs olyan felszereléssel ellátva, mint egy harci cirkáló, de ez az információ felkeltette az érdeklődését. Tovább nézte az adatokat. Cavalari kapitány kivitte a hajóját a bolygóközi térből a többi kapitánnyal ellentétben és teljes pajzskapacitást használt. Tehát ezeket a jelentéseket a marsall is átnézte, és neki feltűnt ez az apróságnak tűnő különbség. Most vette először komolyan azt a hajót. Gyönyörű hosszúkás felderítő cirkáló a legmodernebb felszereléssel. Igazán formás volt a robosztus börtönhajóval szemben. Minden elismerése a tervezőjéé volt. A legnagyobb tűz és védelmi kapacitást összpontosította a viszonylag kis testű hajón. Minden adata büszkeségére vált volna egy nehéz csatacirkálónak is, de mozgékonyabb, gyorsabb volt azoknál. Kiváló hajó. Egykor azért lépett be a flottába, hogy ilyen hajót vezessen. Nem így sikerült. Tudta, hogy most arra küldik, hogy tűnjön el ő is örökre. De vajon akkor miért figyelmeztette erre az elméletileg egyértelmű tényre a marsall. Azt akarta, hogy átjussanak? Megbékélt a probléma felett és most már nyugodtabb szívvel adta át magát a fáradtságnak.

Kriment egy cellába tették, ahol egy tucat ember volt még. Egyikük sem tűnt bűnözőnek. Értelmiségiek. Mind félve nézett a másikra. Az arcokra figyelve úgy tűnt, ő az egyetlen, aki tudja, hol vannak. Egy rabszállító kompon. Sokakon látszott még a kábító injekciók nyoma. Ebből levonta a következtetést. Ő volt az egyetlen, akit lábon hoztak ide. Mindenki más ellenállást tanúsított az elfogás ellen. Két ember volt csak, akiknek nem félelem látszott az arcán. Az egyik ült nyugodtan, mintha aludna, de a tapasztalt megfigyelő láthatta, hogy szó sincs róla. Szeme résnyire volt nyitva, ujjai enyhén behajlítva, hogy rejtett késére rámarkolhasson, ha szüksége van rá. Látszott rajta, hogy hosszú évek alatt fejlesztette ki ezt a nyugalmi pozíciót. A hajó rezgésének apró változásaira, kicsit változtatott gerincének vonalán, hogy a mesterséges gravitáció súlypontjához lehetőleg mindig merőleges vonalban üljön. Hosszú űrbéli tapasztalatra utalt. A másik ádáz szemekkel tekintett mindenkire. Magába fordult, időnként elkezdett fel-alá járkálni a négyszer négy méteres cellában. Az ajtóhoz ment, megpróbált valahol rést találni rajta, de a tömör titánium lemez körül nem volt egy rés, légmentesen zárta a helyiséget. Ismét elkezdte a járkálást. Krimen megtarthatta jegyzetfüzetét és tollát. Naplója írásába merült.

A rabokat bevitték a cellájukba. Kezdte mindenki érteni hol van. Az őrök elszoktak már az ilyen fegyelmezett csapattól. Csak egyetlen csoportnál kellett használni a villámpuskát, nagyjából mindenki megadóan tűrte, hogy átvezessék. Elosztották a rabokat a cellákba. A közös cellákba zárt rabok viszonylagos kényelemben lehettek. Könyvtár, tornaterem, vetítőterem, számítógép volt a rendelkezésükre bocsátva. Csak a magánzárkába zárt raboknak kellett három négyzetméterre zárva gubbasztani. A hivatalos utasítás szerint minden rabot magánzárkába kellett volna zárni ebből a csoportból, de a kapitány másképp döntött. Egyből a csoportos termek közé vitette a rabok többségét, csak egy kis társaságnak kellett az elkülönítőbe kerülnie. Itt valahogy a szapora káromkodásokra sem volt senkinek hangulata. Az őrök megkapták a szerződést! Feladatuk végleges volt. Kiemelték, hogy senki nem fog hazatérni közülük, viszont előtte kaptak három hónap fizetett szabadságot, ahol az alapfizetésük ötszörösét kapták. Nyugodtan várták ezt az utat is… Hozzászoktak már a riogatáshoz. Hogy most messzebb mennek, nem zavarta őket. Pár év múlva úgyis hazatérnek. Csak a lelkük legmélyén súgta valami, hogy nincs rendben ez az utazás. A megszokott hajóra ráépítettek még egy szerkezetet, amit a kapitány hajtóműnek hívott, bár nem hasonlított rá. Egy nagy fekete doboz volt, mely megtöltötte a rakteret. A hajó már elindult. Enyhe rezegéssel indult, majd teljesen simán siklott. A parancsnoki hídon a kapitány állt tisztjei között. A robotpilóta maximális teljesítményre fűtötte a hajtóműveket. Az impulzushajtóművek néha egy picit megmozdították a gravitációs teret a hajó mélyében, de ezek a tapasztalt utazók számára teljesen megszokott zörejek voltak, senkinek nem okoztak már problémát. Fred odalépett a főgépészhez, és aprólékosan utána állítgatta a pajzsokat az optimális kihasználásra. Odasétált a saját helyéhez és beütötte a teljes hajón hallható kihangosítók kódját a konzolon, majd magához húzta a mikrofont. Hosszú beszédet mondott arról, hogy hol vannak, mi a hajó feladata. Tudta, hogy milyen foglyok vannak itt. Egytől egyik eltüntetésre szánt politikaiak. Ismerte ezt a fajtát. – De csak azért is megmenti őket! – gondolta magában, ahogy befejezte beszédét. Kikapcsolta az automata pilótát. Lehűtötte hajtóműveket. A sodródásra bízta a hajót. A tehetetlenségi erő nagy úr az űrben. Így is a fénysebesség egy huszad részével úsztak folyamatosan egy meg nem határozott irányba. Átvette egyedül az egész hajó vezérlését. Csak a saját kezében bízott. Felfűtötte a pajzsokat és beindította a térhajtóművet. Egy tizedmásodpercig tartott minden. Az összes kijelző vörös lett, az érzékelők kisültek, a pajzs összeomlott, a hajó lendülete elhalt. Egy helyben álltak valahol. Több helyen szivárogtak a vezetékek. A reaktor túlmelegedéshez közeledett. Rájött, hogy igaz az egy irányú elmélet. Vissza nem térhetnek. Ha valami csoda folytán nem a naprendszerbe hozta vissza őket az ugrás, akkor nincs esélyük a túlélésre. Gyakorlatilag egyetlen rendszer sem működött rendesen. Az őröktől a legkülönbözőbb híreket kapta. Leadott egy vészjelzést a teljes Föld Szövetség frekvencián. Sok reményt nem fűzött hozzá. Ahogy a külső érzékelők helyreálltak, látta, hogy biztosan nem a naprendszerben van. Egy kék csillag látszott egy negyed fényévnyire, és egy jelentősebb méretű bolygó sok kisebb sziklával, amikről ilyen távolságról nem lehetett megmondani, hogy holdak, vagy csak önállóan keringő meteorok. Ő csodálkozott legjobban, amikor percekkel később a vészjelzésre válasz érkezett. Flotta jelzés. Az aláírás legvérmesebb reményeit is fölülmúlta. A képernyőn feketén fehéren állt a legenda neve: James Cavalari, Dark Dragon Független Cirkáló.

A kis vékony ember csak ült a cellájában, és hallgatta a hajó parancsnokának beszédét. Megfogalmazódott a fejében egy terv. Tudta, hogy ezen a szinten csak hozzá hasonló legalja patkányok vannak. Tömeggyilkosok, Erőszaktevők. Igazi neki való társaság. A magánzárkák között semmilyen hang nem jutott át. Végre a parancsnok befejezte a beszédet. Pár másodperccel később olyan nyomást érzett, mint soha azelőtt. Cellája közel volt a burkolathoz. A földre préselte. Elmúlt és sötét volt. Pár pillanat alatt bekapcsolt a biztonsági világítás. A zár kikapcsolt. Kilépett a cellából. Az őrök a félhomályban pontatlanul tüzeltek. Egy fél pillanat alatt lefegyverezte a három egyenruhást. Lassan kitámolyogtak a hozzá hasonló valódi bűnözők. Odaszólt a legnagyobbhoz.
– Héj! Te féreg! Gyere csak ide. – Annak elöntötte a fejét a düh, neki akart ugrani az apró gyilkosnak, de ugrása félbetört, ahogy a gyomorszájába csapódó ököl megtörte a rekeszizmait. Összecsuklott. – Most pedig azt fogjátok tenni, amit én mondok! – Mondta teljes nyugalommal a kicsi. Senki nem ellenkezett. Rabtársaival elszedték az őrök fegyvereit. A nagydarab nem bízott a lőfegyverekben. Egy könnyed mozdulattal kitépett egy eltört gerendát a helyéből és két kézre fogta, mint egy buzogányt. Kényelmes tempóban átmentek a zárt szektorokon, amiket áram híján nem védett a zár. Patkány jól ismerte a rabszállító hajók felépítését. Egyenesen a parancsnoki híd felé tartott. Tudta, hogy tudja kikerülni az őröket. Beléptek mind a nyolcan az értelmét vesztett biztonsági záron. A csata a parancsnokságért nem tartott sokáig. Beléptek, tüzeltek. A tiszteknek meglepődni sem volt idejük. Patkány látta, hogy minden nem veszett el. Az érzékelők többsége itt működött. Kikapcsolta a belső kommunikációt, hogy az őrök ne tudjanak egymással beszélni, majd leült a parancsnoki székbe. Pár másodperccel később újra nyílt a kapu. Kérdés nélkül tüzeltek. Az összes őr odasereglett, miután megszűnt a kapcsolat a híddal. Nem is gondoltak rá, hogy valaki átvehette a parancsnokságot. Épp az utolsóból oltotta ki a lelket Buldózer, amikor bejövő hívás érkezett. Patkány elordította magát.
– A hullákat eltüntetni! – Néhány másodperccel később senki nem maradt a hídon a nyolc bűnözőn kívül. Megnyitották a comot. A patkány szabdalt képével nézett bele az egész falat betöltő századosi arccal. Az elítélteken valami hideg remegés futott végig, mintha a kapitány nem csak az arcukat, de a lelküket is szemügyre vette volna. Végül megszólalt:
– James Cavalari százados vagyok, a Dark Dragon kapitánya. Észleltük a vészjelzésüket, és eljöttünk megnézni, tudunk-e segíteni. – Szavai egyszerűek voltak, de valami kutatót éreztek benne. Aztán az érzés hirtelen megszűnt, ahogy a mentális tekintet tovább vándorolt a hajó többi részére. Patkány már könnyeden válaszolt.
– Köszönjük kapitány. Mi tagadás, tönkrement a hajónk. Tudósok vagyunk, és a féregjárat ugrással kísérleteztünk, de a hajónk nem bírta a terhelést. Kétszáz fős legénységünk van, és mind odavesztünk volna, ha nem hallják meg a vészjelzésünket. A válasz egy pillanatot sem késett.
– Leparkolunk a hajójuk mellé, készítsék elő a zsilipkaput. – Patkány megnyugodott. Viszont el is határozta, hogy ezen a hajón mindenkit meg kell ölnie, amint lesz rá lehetősége. Kimért hálával a hangjában válaszolt.
– Köszönjük uram.

Krimennek nem volt kifogása a börtönhajó ellen. A földi börtönhöz képest egy luxusszálló volt. A könyvtárban töltötte az előző egy napot. Hallotta a kapitány beszédét, de nem vette komolyan. Egy karosszékben ülve várta meg a térugrást. A nyomás kirántotta a lába alól a talajt. Úgy ahogy volt az épp aktuális könyvvel a kezében elvágódott. Éles fájdalom hasított a lábába. Érezte, hogy a generátorok megrázkódnak a túlterheléstől, és ez az egész hajót mozgatja. Ráesett a lábára az egymázsás asztal. Felordított. Elsötétült a terem. Egy rövidzárlat futott végig a falon, megolvasztotta az elválasztó falat, felvillant, egy pillanatra felerősödtek az akuumlátoros biztonsági lámpák, majd végleg kialudtak. Teljes sötétség honolt a szektorban. Valahol hátul női sikítás hallatszott… Krimen nehézkesen leráncigálta magáról az asztalt. Fél lábára állt és kiegyenesedett. Odavánszorgott, ahol az ajtót sejtette. Fojtott suttogást hallott maga mellett:
– Parancsnok! Ezek civilek. Nem valószínű, hogy félnünk kéne. Menjünk föl a hídra, megnézzük mi történt a hajóval.
– Veszélyes lehet. Itt ugyan még van létfenntartó rendszer, de a hajó többi részén nem tudhatjuk, hogy mi vár. – Egy halk surranás hallatszott, és egy reszelős hang kapcsolódott a beszélgetésbe.
– Katonák. Hogy maguk milyen ostobák! A hajó érezhetően terhelődik túl. Ott a hídon, ha van is valaki, akkor sem tud tenni semmit. Ilyen helyzetben csak az azonnali evakuálás segíthet. Viszont itt nincs ki elfogja a kapszulákat.. Nem tudni, hol lehetünk. – Egy morcos hang válaszolt. Fiatal volt még az előző kettőhöz képest.
– Hogy merészelsz így beszélni egy ezredessel? Kinek képzeled magad? – Krimen most csatlakozott be a beszélgetésbe.
– Én Krimen szenátor vagyok, szerintem mindenképpen menjünk ki. Jobb, ha csinálunk valamit, mintha itt halnánk meg.
– Várjunk 5 percet, ha nem melegszik át az ajtó, kimegyünk. Ha tűz van, akkor a statikus védelem nem elég a hőszigetelésre. – mondta egy hang. Felismerték. Az egyetlen őr volt, akit ebbe a terembe rendeltek. Csönd lett. Egy pillanatig hallották az őr rádiójának recsegését, majd elhalt. Enyhe neonfény villant, ahogy az ellenőrizte a rádió állapotát, aztán még a saját maga által kiszabott határidő előtt kinyitotta az ajtót és kirontott. Elrohant a parancsnoki híd felé. Utána akartak menni, de a Gilbert Ferdn és az ezredes megállította őket. A folyosón égtek a biztonsági lámpák.
– A hídon valószínűleg nagy baj van, ha ez az őr így elrohant. Szerintem egyenesen a kapszulákhoz menjünk. – Mondta az ezredes. A többiek bólintottak. Gyors ütemben indultak arra, amerre sejtették a kapszulákat. Két szinttel értek feljebb – nem merték használni a lifteket. – amikor egy új hang szólalt meg a hangosbemondóban.
– James Cavalari kapitány vagyok, a Dark Dragon kapitánya. Kimentünk mindenkit a hajóról. Jöjjenek a zsilipkapuhoz! Négy percünk van, ha biztonságban akarjuk tudni a Dragont, mert a hajójuk a robbanásponthoz közelít. – A zsilipkapukat egyszerű volt megkeresniük. Feljebb mentek még egy szintet egy szerelőaknán, majd befordultak egy folyosón. Itt már voltak kitéve térképek a szintről. Futva érték el a zsilipkapukat. Már tolongtak az emberek. Átszáltak a Dragonra. Egészen más volt, mint a rabszállító. A kopottas szögletes folyosók helyett mindenütt a lekerekített formák voltak a jellemzők. Egy nő vezette őket apró fülkéikbe. Két-három személyes kabinok voltak. Kriment Gilberttel osztották be egy fülkébe. Bemutatkozott.
– Edward Krimen vagyok. – A másik mosolyogva nyújtott kezet.
– Tudom ki maga. – Utána visszaült a priccsére. A szenátor várta volna a folytatást, de a másik csak ült. Újra próbálkozott a beszélgetéssel.
– Maga kicsoda? Nem tudom, milyen gyors ez a hajó, lehet, hogy napokig leszünk összezárva ezen a hajón. Gondoltam nem ártana legalább egymás nevét tudnunk. – Az megfordult. Mosolya töretlen maradt.
– Nem. Ártani nem ártani? De kinek használna? Ez a hajó egyébként percek alatt megtalálta a rabszállítót, és nem hiszem, hogy túl közel volt, úgyhogy valószínűleg gyorsabb, mint bármilyen hajó, amivel eddig találkoztunk. Maximum fél óra múlva vagy egy bolygón, vagy egy űrközpontban leszünk. Egyébként, ha kíváncsiságát ez kielégíti, akkor a nevem Gilbert Ferdn. Nem sokra megy vele. A hivatalos iratok szerint én 15 éve meghaltam egy balesetben.
– Mégis miért került ide? Mert itt ha jól láttam, mindannyian politikai foglyok voltunk. – A bérgyilkos egy pár pillanatig gondolkozott, hogy válaszoljon-e, és ha igen, akkor mennyit biztonságos megosztani ezzel az emberrel, akinek a végzete akár ő is lehetett volna. Végül megszólalt.
– Azért kerültem ide, mert túl sokat tudtam és a funkciómnak már nem feleltem meg a kormány szemében. – Ekkor rémlett föl Krimennek egy emlék. Valahol a titkosszolgálat vezérkari főnöke tett egy utalást a jelenlétében valakiről, aki megoldja a „problémásabb eseteket”, de lassan kezd elavulttá válni az új ügynökök mellett. Egy héttel később a vezérkari főnök eltűnt. Azóta sem tudja senki hogy mi történt vele. A házából tűnt el, minden nyom nélkül. Meggondolatlanul megszólalt.
– Maga a híres sztár bérgyilkos, akinek még soha nem jutottak a nyomára, de akinek kellő befolyása és pénze van, bármikor, bárhol megtalálhatja? – Gilbert azonnal begubózott, nem válaszolt, így csöndben folytatták az útjukat a bolygóig. Mindketten azt hitték, ez volt az utolsó beszélgetésük. Krimen sajnálattal, míg Gilbert örömmel. Tíz perccel később épp hogy érződött, ahogy egy sziklára érkezett a hatalmas hajó.