Nem aludtam sokat. Az eső, úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Gyorsan be is zártam az ablakot, hogy az eső, ne árasszon el mindent. Fáradtan tengtem egész éjszaka. Örültem a napkeltének, hogy végre, tevékenykedhettem. Nem szeretem az unatkozást, a semmit tevést. A szokásos reggeli tevékenységem után útnak indultam egy üdítő sétára az eső után, mely egy egészen friss illatot hozott magával. Az emberek jókedvűen sétáltatták kutyáikat, boldogok voltak, hogy újra kijöhetnek a szabadba. Mindenki mosolygott emiatt. Nem sokkal ezután arra tévedt egy igencsak fura kinézetű ember, mintha tudta volna, hogy pont arra sétálok majd. Tudtam, hogy valami történni fog. Számítottam rá, mert sosem jó, izgalmak nélkül. Mindig így szokott lenni, hogy lejátszódik valamilyen eset. Felém tartott. Úgy mendegélt, mintha semmit sem akarna, közben nem számítva erre megállt előttem. Felidézhetetlen arccal szólt hozzám. Nem tudtam, hogy ki lehet ez a fura ember, de mintha évek óta ismernénk egymást, úgy beszélt felém:
– Azt a… Milyen rég találkoztunk!.
– Mi van veled mostanában?
– Nem aludtál az éjszaka?
– Olyan elnyűtt vagy ezt látom!
– Szakadt vagy mindenhol.
– Úgy nézel ki, mint egy ledobott, ruha, mosás előtt.
Rájöttem, hogy ki az idegen. Nagy csend lett bennem a szégyentől. Olyan volt az arcom, mint egy izguló diáknak a bizonyos témazáró előtti percekben. Majd hirtelen kitört belőlem az élénk üdvözlés. Ott álltam előtte, már meg nyugodt arccal. Fürkészve néztük egymást. Ekkor már témánk is volt, amiről beszélgetni tudtunk. Rájöttünk, hogy mekkora képtelenséget követtünk el, amikor elváltunk. Nem volt késő újrakezdeni mindent. Azóta, mióta sok év után újra találkoztunk, örültünk minden egyes együtt töltött pillanatnak, és többé, soha nem engedtük el egymást.