Különös kapcsolat (részlet)

Még egy utolsó búcsúsétát tettem a környéken. A közeli park szélén leültem egy padra, s közben csak Rá tudtam gondolni.

Szemben üzletek sora és egy Videotéka volt. Elmerengtem. Ilyesmik kószáltak a fejemben: Bárcsak erre járna, még egyszer láthatnám! De ő ilyenkor dolgozik, esélyem sincs. Egyébként is mindenhova kocsival megy. Mégis…. talán szereti a jó filmeket. Milyen jó lenne, ha most eljönne a Videotékába! – szinte magam előtt láttam.

Ábrándozásomból feleszmélve a lélegzetem elakadt, mikor a túloldalon megpillantottam Őt,, videokazettákkal a kezében közeledni. Belül kezdett valami össze-vissza kalimpálni. Berezeltem, talán el is pirultam: odamenjek, szóljak hozzá, köszönjek, intsek, vagy most mi legyen?

Közel két évig tartó különös kapcsolat volt a miénk. Legjobban úgy jellemezhetném: kölcsönös plátói, vagy inkább misztikus, telepatikus. Mindenesetre szellemi síkon tökéletesen működő rejtélyes, érzéki, bizsergető. Olyan oldalunkról ismerhettük meg egymást, amilyenről senki más.

…és csak jött, inkább ballagott, s nézett szomorú, de szenvedélyes tekintettel. Rám nézett. Lassan haladt, tétován lépkedve. Talán várta a reakciómat, ugyanúgy, ahogy én az övét. De én csak ültem, mosolyogni próbáltam, s bólintottam, ő vissza.

A szívem összeszorult, mintha most veszítettem volna el magamból, a lelkemből egy darabot. Mindketten tudtuk, így a legméltóbb hozzánk a búcsúzás. Ennek így kellett lennie.

Aztán bezáródott mögötte – közöttünk -egy végleges ajtó.