Láncvilág – Exordium – Egy

Eksztázisszaga volt Ilárion vörös köpenyének. Télemakhosz atya mindig így gondolt erre a szagra. A szertartásokon eksztázist ontott a gyertyák füstje, és ez az eksztázis ivódott bele Ilárion foltos-vörös rongyába. A főpap persze tudta, hogy milyen vegyületek változtatják a kicsiny nyájat őrjöngő tömeggé, de az eksztázis valahogy sokkal jobb szó volt. Már évek óta nehezen tudott elaludni, így már jó ideje feküdt a sötétben, amikor megérezte a köpenyt:

– Mi van Ilárion?
– Meg foglak ölni. – suttogta a fiú.
– Te? – ekkor jutott el az öreg arra felismerésre, hogy valami nagyon nincs rendben a kapitányával. A papjaiban és a híveiben már rég nem bízott, ezért is utazott egyedül. Illetve a fiúval, akit egy tizenéves bolondnak tartott, aki viszont tudott űrhajót vezetni. Eddig a napig jobbára ártalmatlan bolondnak.
– Én. – Ilárion nagyon okosnak és műveltnek tartotta magát. Nem volt biztos abban, hogy tényleg „tizenéves”. Noha a főpap ezt mondta, ő mégiscsak szerette volna tudni, hogy hány éves, és kik a szülei. Csak annyit tudott meg Télemakhosztól, hogy egy, már névtelen bolygóról származik, amit az Úr megtisztított származik, és örülhet, hogy nem béget.

Ilárion tudni szerette volna azt is, hogy lehet megölni egy embert. Mivel Télemakhosz először életében nem tudott mit mondani, és Ilárion pedig nem tudott mit tenni, így percekig csend volt. Télemakhosz tulajdonképpen már rég elkészült a halálra, hiszen az utóbbi években a papjai többször megpróbálták átvenni a helyét. Ezért is indult erre az útra. Az volt a célja, hogy egy másik bolygón telepszik le, épít egy templomot, és bizonyos dolgokat másként csinál. Főleg ami az orgiákat és emberáldozatokat illeti. A papjainak egy nagy része túl konzervatív volt ezzel kapcsolatban. Évente tizenkét szűz feláldozása valahogy túl kevés volt a XXIII. század kolonizált bolygóin. Sokkal véresebb igényei vannak azoknak, akik a kolóniákon születtek.

– Engem büntetnél a saját bűnödért? – Télemakhosz ködös elméje végül megmutatta, miért is akarja megölni őt a fiú. Még egy éve sincs, hogy a fiú meghiúsította az áldozatot a legnyilvánvalóbb és legszégyenletesebb módon. A főpap Iláriont bízta meg azzal, hogy az áldozatra készülő szüzet őrizze. Ha egyedül maradtak, a kislányok néha véresre harapták a kezüket, vagy a legjobb esetben is naphosszat üvöltöttek. Ezért kellett egy őr a szobába is. Az ünnep előtti napon jöttek rá, hogy az áldozat már nem felel meg a legfontosabb kritériumnak. A papok meg akarták öletni Iláriont, de a főpap inkább a kasztráció mellett döntött. Persze érzéstelenítés nélkül.

– Nem egy, de ezrek haláláért. – A pap rájött, hogy akit oktalan gyerekként kezelt, most egy felnőtt hangján beszél, és valójában már tizenhét éves lehetett. Sok gyermeke volt vér szerint, de egy sem a Törvény szerint. A Törvény ugyanis tőle származott, bár most úgy tűnt nem sokra megy vele. Talán mondja el a fiúnak az igazat a születéséről? Megmentett-e az igazság valakit is a haláltól? A főpap, mint mindig, most is a Törvénybe kapaszkodott:

– Életek felett csak az Úr és az ő Törvénye dönthet.
– A Törvény a tied atyám, és az Úr már régen elhagyott téged. Bezárlak ide, és itt hagylak a hajóddal együtt. A legnagyobb embernek jár a legnagyobb koporsó. – Ilárion sokszor elképzelte, hogyan öli meg a papot, de valahogy sosem érzett magában elég erőt hozzá. Sokkal jobb volt itt hagyni a papot, a hajót, a Törvényt, mindent. Csak a vörös köpenyt vitte magával. Meg talán egy emléket. Nem mintha tudta volna mit jelent szeretni, sőt, igazából még a lány nevét se tudta. Az arcára sem emlékezett, de ahogy a vére lefolyt a combjain, az éppen olyan vörös volt, mint a köpeny.

Ha érdekel a regény folytatása, akkor itt olvashatod a második fejezetet: http://www.blogregeny.com/lancvilag/exordium/6-ketto