Lassú boszorkány

Lilinek volt seprője, de csak az udvari és az utcai járda seprésére használta, mint bárki más. Eszébe sem jutott, hogy kipróbálja van-e varázsereje, tud-e röpködni rajta, mint a mesebeli boszorkányok. Egyébként is az egész boszorkánymítoszt butaságnak tartotta.
Egy szép tavaszi napon jókedvűen ment az utcán, amikor kedves ismerősökkel találkozott. Két idős asszonnyal, akikkel jó néhány évvel ezelőtt egy házban laktak. Nem voltak ugyan közvetlen szomszédok, de mindig előzékenyen köszöntötték egymást. Lilinek akkor született meg az első gyermeke, és a nénikék – akik már akkor is jól benne jártak a korban – töretlenül csodálták a pici fiút, ahányszor csak meglátták.
– Kincses néni! Dekovits néni! Milyen régen láttuk egymást! Hogy tetszenek lenni? – szólította meg őket.
A két asszony hunyorogva nézett Lilire, aki az elmúlt hét évben, amióta elköltözött a családjával abból a házból, ugyancsak megváltozott. Elsőnek Kincses néni ismerte fel őt.
– Lilike! Maga az? Nahát! Meg sem ismertem volna, ha nem köszön! Milyen jól néz ki! Mi megvagyunk, már csak ilyen öregesen, hol itt fáj, hol ott fáj… Maguk hogy vannak?
– Köszönöm szépen, remekül. Miután elköltöztünk onnan, egy nagyobb lakásba, még született egy kislányunk is. Maguk még ott laknak?
– Ott, ott. Hová is mehetnénk már a mi korunkban? Öreg fát nem lehet átültetni – tartja a mondás is…
– Aki a helyünkre költözött, az az egyedülálló asszony hogy van?
– Jól, jól, nemrég jött haza a lánya látogatóba Svejcból, cifra autóval voltak, sok mindent hoztak neki. Amikor hazamentek a lányáék, árulta a házban ami nem kellett neki. Én is vettem tőle egy szép kardigánt, de nem hordom csak ünnepre – válaszolta ezúttal Dekovits néni.
– Vele nem veszekszik folyton a szomszéd asszony, mint velünk?
– A Sárira gondol? Ó, a Sári már meghalt négy éve. Most egy fiatalember lakik abban a lakásban, nem veszekszik az senkivel. Nem is szól senkihez, nem is köszön.
Lili hinni sem akarta, amit hallott:
– De hát Sári néni még nem is volt olyan idős… Mi történt vele? Valami baleset érte?
– Beteg volt. Gégerákban halt meg – mondta Kincses néni.
Még egy darabig beszélgettek, de Lili jókedve elszállt, és mintha még a nap sem sütött volna olyan fényesen.
Amikor elbúcsúzott a két idős asszonytól, lelki szemei előtt megjelent a fürdőszobájuk, ahogyan akkor régen meglátta.
Talán hat hónapos lehetett a kisfia, amikor egy nap a babasétáltatásból, és a bevásárlásból hazatérve a lakásuk csupa korom volt. Az előszoba, a konyha is, de a fürdőszoba maga volt a rémálom. A kádban kétujjnyi vastagon a korom, a reggel hófehérre mosott sok babaruha, és pelenka fekete, a WC-n, a kövön, a mosógépen koromköpeny, még a villanybojler és a fal is kormos lett.
Az egyik karján a kisbabával, a másikon a teli szatyrokkal kifordult a lakásból, és becsöngetett a szomszédasszonyához. Rögtön kinyílt az ajtó, de csak résnyire, mintha csak rá várt volna mögötte a szomszédja.
– Sári néni! Tiszta korom nálunk minden! Olyan a lakásunk, mint egy kémény belseje! Oda a mosásom is! Mi történt itt, amíg nem voltam itthon?
– Nem történt semmi! Kihívtam a kéményseprőket, és alaposan kipucolták a közös kéményt. Mondtam maguknak, hogy füst van nálam! – az utolsó mondatot már hisztérikusan kiabálva mondta, mint már eddig is, annyiszor.
Amióta csak egy éve beköltöztek folyton ezzel gyötörte őket. Már az első napon, költözködés közben benyomakodott hozzájuk, és közölte velük, hogy ne füstöljék tele a lakását. Először nem is értették, mit akar. Még pakoltak, az olajkályha be sem volt állítva, meg egyébként is…
Nagy nehezen kivették a füstről szóló végtelen siránkozásából, hogy ebben a régen épült házban, az egymás mellett lévő lakásoknak közös kéményük van, és azt képzeli az új szomszédjuk, hogy már fűtenek, és a füst átmegy őhozzá. Mikor végre megértette, hogy nem fűtenek, elment, de este újra becsengetett, hogy ne füstöljenek. Később is jött, szinte naponta. Kora reggel, vagy késő este, még éjszaka is.
Már nem is merték használni a kéményt, a szobában gázkonvektort csináltattak az ablak alá, a fürdőben meg villanybojlert. Szűkösen éltek akkoriban, a férje olyan nadrágban járt dolgozni, aminek elvásott a térde, de az állandó szekálás miatt mégis áldoztak ezekre, nem is keveset.
Hiábavaló volt az igyekezetük. A csengetések, és a füstről való hisztérikus ordítozás nem szűnt meg. Most meg szó nélkül kihívta a kéményseprőket, akik a kémény kaminjába begyújtva akkora huzatot csináltak az egyébként jól húzó kéményben, hogy náluk kilökte a fémsapkát, amivel be volt dugaszolva a használaton kívüli kéménylyuk, és amikor tisztították a kéményt, a szabaddá vált nyíláson át zúdult be hozzájuk a rengeteg korom.
– Miért nem szólt Sári néni, hogy jönnek a kéményseprők? Még a fürdőszoba ajtó is nyitva volt, hogy jobban száradjon a ruha, így a konyha, az előszoba is tiszta korom! Éhes a kicsi. Most hogyan csináljak neki ebédet ebben a disznóólban?
– A maga baja! – csapta be az ajtót a szomszédja, és Lili hallotta, amint elégedetten nevetgél az ajtó mögött.
Toporzékolni tudott volna, és válogatott gorombaságokat kiabálni neki.
Amíg egész délután sikált, a dühe nem csillapodott. „Őrült vénasszony! Micsoda füst? Talán nem kellene annyit dohányoznia! Igaz, hogy kiáll a folyosóra cigarettázni, de a huzat is beviheti a lakásába a cigarettafüstöt. Meg is mondtam a múltkor, de nem tetszett neki. Most meg ezt csinálta velünk!” – gondolta, miközben a plafontól kezdve mindent végig kellett pucolnia. Haragja még fokozódott, amikor arra gondolt, hogy nem lesz ideje vacsorát főzni a férjének, és éjszakába nyúlóan moshatja ki újra a bébi holmit, de kérdéses, hogy megszárad-e reggelre, amikorra már szüksége lenne rá a babának. Ez a rémítő, veszedelmesen bolond nő meg újra, és újra megteheti ezt vele… és akkor megátkozta. Igen, betelt nála a pohár, és teljes lelkéből, hangosan azt kívánta, hogy fulladjon meg végre a szomszédasszonya attól a képzelt füsttől. Még egy fura, varázsigeszerű mondat is eszébe jutott, az átok végén.
Most pedig megtudta Kincses nénitől, hogy tényleg meghalt. Gégerákban. Szörnyűség! No nem rögtön, csak három évvel azután, hogy ő akkor megátkozta. Amikor már elköltöztek, és nem is volt érdekes a számára, hogy él-e, hal-e…
Lili lelkiismeret furdalást érzett, hiába bizonygatta magának, hogy a cigaretta volt a bűnös, nem ő. Ahogy, minden tiltakozása ellenére, elborította ez az érzés, eszébe jutott egy másik ilyen alkalom.
Egyszer már nyolcadikosként is szörnyen érezte magát, amikor az egész iskolát kivezényelték a régi matematika tanárnőjük temetésére. Még ötödikben tanította őket Zsóka néni, és az ő első matematika dolgozatára egy hatalmas elégtelent vésett. Lili szörnyen igazságtalannak tartotta ezt az osztályzatot, hiszen voltaképpen minden példája jó volt. Az egyiknél csak egy tizedesjelet tévedett, a másiknál a szöveges példához nem írt szöveges magyarázatot, de az eredmény jó volt, a harmadik, geometria példában a koordinátákat cserélte fel véletlenül, a negyediknél nem válaszolt az egyik kérdésre a sok közül, mert rácsengettek, az ötödik meg teljesen jó volt. Egy ilyen dolgozatra negyedikben a tanító néni legalább négyest adott volna. Fel is állt, és reklamált Zsóka néninél. Ő meg közölte vele, hogy egy jó példa még csak egyes, a többi meg nem hibátlan, vagyis rossz. Négy jó példa, az a négyes őnála. Iszonyúan igazságtalannak érezte akkor az egészet, hiszen akár egy üres lapot is beadhatott volna, az egyesért. Minek dolgozott, számolt, küszködött, a semmiért? Az elégtelenért? A cipőjét nézte, amíg a tanárnő kioktatta, és dúlt-fúlt magában. „Micsoda szemét dög! Otthon mit fognak szólni a szüleim? Eddig négyeseket, ötösöket kaptam, most meg ez az egyes!” Keserű szájízzel, dühöngve ült vissza a helyére, az sem vigasztalta, hogy mások is sokkal rosszabb jegyet kaptak, mint amire számítottak. Ez felső tagozat! – egyre ezt hajtogatta Zsóka néni. Ő meg halkan mindig ráfelelt, ahányszor kimondta „Dögölj meg!” – tiszta erőből, egész lelkéből ezt kívánta neki. Akkor is felbukkant egy fura, értelmetlen mondat az agyában, amit még az átkai után küldött, mint egy varázsigét. Pont három év múlva pedig, ott volt a temetésén. Minek is kellett neki azt mondani akkor? – furdalta a lelkiismeret az osztálytársai háta mögé bújva.

A nénikékkel való találkozás után még hetekig gyötrődött ezeken a pont három év múlva beteljesülő átkain, és megfogadta, hogy vigyáz a gondolataira, nem engedi szabadjára a dühét, csalódottságát, nem kívánja senki halálát, nem átkoz meg senkit. Hátha mégis ereje van a kimondott szónak! A Biblia szerint Isten is szóval teremtette a világot…

Lili sokáig betartotta a fogadalmát. Ha valaki nagyon bosszantotta, gonoszul, rossz indulatúan viselkedett vele, igyekezett arra gondolni, hogy ez csak egy átmeneti dolog. Hamarosan úgyis elsodorja őket egymástól az élet, és akkor már nem fog számítani.

Eltelt húsz év, és megváltozott a világ körülötte. Divatba jött a munkahelyi terror. Már nem számított a végzettség, a szorgalom, a munka minősége, hanem csak az, hogy kinek a gyereke, szeretője, ismerőse valaki. Aki egyik kategóriába sem tartozott, annak a kevés századik alkalmazottnak csak a vég nélküli, elvárt, kifizetetlen túlórázás jutott, a sztálinizmus sötét éveit idéző munkafelfogással. Menő lett a vezetők professzionális szinten űzött dilettantizmusa, az ellentmondás nem tűrés: „csapatmunka” jelszóval, a felelősségük másra hárítása olümposzi magasságokba emelve. Meghonosodott a feleslegesen megalázó, lekezelő hangnem, a beosztottak olcsó biorobotként való kezelése. Az elvégzendő rengeteg munkához képest a kevés dolgozó alkalmazása, amire az volt a pofátlan magyarázat, hogy a létszám azért nem növelhető, mert ez csak egy átmeneti időszak. Megsokszorozódtak az átgondolatlanul kiadott feladatok, amelyek a sok ráfordított munka után a szemétben landoltak.
Lili eleinte nem hagyta kihasználni, és megalázni magát, bátran felmondott. Kedvesen mosolyogva felállt, további jó mulatást kívánt a még maradóknak, és új munkahelyet keresett. Egészen addig, amíg elfogytak körülötte a munkalehetőségek, és bárhová jelentkezett, mindenütt sokkal fiatalabbat kerestek, mintha ő már a szellemi leépülés végső stádiumában lenne, azért, mert elmúlt negyvenöt éves.
Kilenc hónap munkanélküliség után megtört. A számlákat fizetni kellett, a gyerekeiket el kellett tartaniuk, szükség volt az ő jövedelmére is a családnak. Letagadott az iskolai végzettségéből annyit, amennyi az éppen megpályázott álláshoz nem volt szükséges, és a felvételi interjún bármit mondtak neki, csak buzgón bólogatott. Amikor megkapott egy szerény állást, örömtáncot járt a telefonjával a kezében.
Nem sokáig tartott az öröme. Lili ugyanazoknak a vezetőknek a klónjaival találta magát szembe, akik miatt régebben felmondott. Elhatározta, hogy nem áll ki magáért, tűr és nyel, mert nincsen más lehetősége. Nagyon nehéz volt, hogy úgy tegyen, mintha nem értene még annyira sem a felmerült problémákhoz, mint a főnökei. Dolgozott feleslegesen, sokat, előre látva a feladat értelmetlen, vagy megoldhatatlan voltát. Nem tett megjegyzést a parkolóban levő tízmilliós autókból álló főnöki autócsodákra, amiket olyan gyakran kellett cserélgetni, amilyen gyakran maradt el a dolgozók fizetésemelése, karácsonyi jutalma, a nehéz gazdasági helyzetre, és költségcsökkentésre való hivatkozással. Eltűrte a sokszor tűrhetetlen hangnemet, azt, hogy a legújabb fiatal főnöke nem köszönt neki vissza, keresztül nézett rajta, mint az ablaküvegen. Bezárkózott az irodájába, aminek ajtaját két besúgó cerberusával őriztette, és csak e-mailben lehetett vele „beszélni”, amikre akkor sem válaszolt, ha nagyon sürgős lett volna eldöntenie egy kérdést.

Nem telt el, csak néhány hónap, és megszegte az évtizedekig betartott fogadalmát. Megátkozta az egyik terület főnökét, aki egy kisbabát váró kolleganővel bánt el, költségtakarékosan. Amikor a főnököcske megtudta, hogy a fiatalasszony terhes, aláíratott vele egy közös megegyezést a munkaviszonya megszüntetéséről. Ezzel elütve a kolleganőt a felmondási védelemtől, az ott eltöltött ideje után járó felmondási pénzektől, később a táppénztől, az anyasági ellátásoktól. Liliből szinte önkéntelenül bukott ki az átok: „Rád is ugyanez a sors várjon! Téged is dobjanak el, játszanak ki ugyanígy!”, és mire észbe kapott már kimondta még az értelmetlen szavakból álló varázsigét is.
Előbb megrémült, hogy megszegte a fogadalmát, aztán arra gondolt, hogy butaság az egész, ezzel a fickóval úgysem fognak elbánni ugyanígy. A menedzsment „kéz kezet piszkol” játékában biztosan ez is részt vesz, ami védettséget biztosít a számára.
Telt, múlt az idő, és új igazgatót neveztek ki a tulajdonosok a cég élére. Amint megmelegedett, rögtön elkezdett átszervezni mindent. Pont azon a területen kezdte, ahol a Lili által megátkozott vezető dolgozott, s odahozta az egyik cimboráját a vezető helyettesének. Később, amikor már úgy ítélte meg az új fiú, hogy a régi főnök nélkül is elboldogul, akkor az igazgató a megtiszteltetéstől ájult régi főnököt, egy határozott idejű szerződéssel, tanácsadónak nevezte ki maga mellé. Majd amikor a szerződés egy fél év múlva lejárt, akkor hopp, már nem is volt a „tanácsadónak” állása. A főnököcske is ugyanúgy távozott a cégtől, egy fillér nélkül, kijátszva, mint a kismama, aki miatt Lili megátkozta három évvel azelőtt.
Lili egyik szeme sírt, a másik meg nevetett… Kicsit furdalta a lelkiismerete az átok miatt, de úgy érezte, hogy végül is azt kapta a fickó, amit megérdemelt. Hitt benne, hogy jogos az a mondás, hogy „Úgy kapunk, ahogy adunk!”
Este a fürdőszobában hosszasan nézte a tükörképét. „Ilyen egy boszit! Lassú boszi vagy anyukám! Három év nálad az átfutási ideje egy átoknak… Talán nem megfelelő varázsigét használsz!” – gondolta.
Másnap reggel még a lelkiismeret-furdalás árnyéka sem kísértette, amikor a saját, szakmailag nulla, felfuvalkodott főnökének kívánta azt, hogy vele is úgy bánjanak, mint ahogyan ő bánik a beosztottaival. Ő is kapja meg azt, amit két kézzel oszt másoknak. Már egészen vidáman mondta ki az értelmetlen szavakból álló varázsigét. Ha lassú is, három év nem a világ…