A futó léptek ütemesen dobbantak a kövön, fülében kétszeres ritmussal lüktetett a szívdobogása. Szeme égett, csípte a homlokáról folyton lecsorgó izzadtság. Haja csapzottan tapadt a fejére, de már nem érezte igazán ezeket, szíve vadul dörömbölt, elég-elég-elég, szinte könyörgött a pihenésért. Oldala minden lélegzetvételnél szúrt, cseppfolyós levegőt lélegzett ki-be, mintha valami sűrű massza kínozta volna tüdejét. Még érezte: létezik. Szédült, szeme előtt egyre gyakrabban ugráltak fekete, később színes pontok. Minden vizes, párás volt, a levegő mégis szinte égette bőrét. Nem kapok levegőt, elájulok – villant agyába a gondolat. De már nem érdekelte, menni-menni, tovább menni.
Az aszfalton csillogott a nedvesség, a fákról hatalmas cseppekben hullott a víz, nyálkás nyúlósággal vett körbe mindent a dohos nyirkos levegő. A fák már sötét árnyékot vetettek, egyre inkább csak körvonalak, a fény már csak néhol tudott bebújni a sűrűségbe. Néma árnyékok suhantak, furcsa neszek jöttek mindenfelől, ijesztőek voltak, futni-futni-menekülni, csak ez járt az eszében. De valami mégis vonzotta. Félt, de valami kíváncsiság lassította lépteit.
A bozótban rég elhagyott épületek romjai bújtak meg, de már mindenhol újra a dzsungel lakott. Penész, málló vakolat, omladozó kövek, korhadó gerendák és ablakkeretek. Talán még csontok is, egykor volt lakók fehéren világító emlékei. Feltűnt egy futó alak, egyenletesen haladt vele szemben, talán ő is eltévedt vándor, gondolta. Kiáltani akart neki, hogy ne, arra ne menjen, ott a pokol, forduljon vissza, meneküljenek együtt, de valamiért nem tudott megszólalni. Szája cserepes volt a szomjúságtól, nyelve élettelen kiszáradt szivacsként tapadt szájpadlásához. Csak egy kétségbeesett pillantásra futotta… A csont-erdő mögött fény derengett, majd megjelent a vörösen izzó hatalmas napkorong. A hőség még elviselhetetlenebbé vált, szemét elvakított a szokatlanul erős fény. Minden átváltozott fekete körvonalakká, foltokká, csak a fák mögött jelent meg ezüst csíkként a lustán hömpölygő folyó. A túlpart alig látszott, a folyó felett úszó párafoltok, kipárolgások csak sejteni engedték az ott folytatódó dzsungelt, az omladozó partfalat. A vízbe érő gyökerek közt méretes aligátorok csobbantak lomhán, áldozat után kutatva.
Nem sokkal később egy csúcsos tetejű hatalmas épületet pillantott meg, majd három kisebbet is a közelben. Indák által befutott, vastag moha fedte omladozó maja piramisok voltak, a mögöttük épp az éjszakába bukó nap élesen rajzolta őket az égre, az erdő fölé. Újra borzongás futott végig rajta, maga sem tudta, hogy már a kibírhatatlan melegtől hallucinálja az ellentétes érzést vagy a félelem érzése kúszott a bőre alá. Éles rikoltásokat hallott, visításokat, röfögésszerű zajokat a közelben. Lépteit lassította, majd mikor a háta mögött is feltűntek, az eddiginél is jobban próbált igyekezni. Tudta, valahol előtte egyszer véget ér az erdő, oda kellene eljutni. Talán sikerül… talán bírja addig. Nehezen kapott levegőt, jobb lábát húzta is kicsit, aprókat biccent minden lépésnél. Menni-menni-menni!
Monoton dobolásra lett figyelmes, mintha törzsi dob szólt volna egyre közelebbről. És a suhanó árnyak, igen, egyre közelebb merészkedtek. A bozót melletti pocsolyákon hatalmas testű furcsa állatok vágtattak át, magasra fröcskölve a sárt és a vizet. Távolabb próbált húzódni tőlük, de talán a dob hangjától megvadulva, már szemből is közeledtek. De mit sem törődve vele rohantak tovább. Tekintete újra a fényt kereste, az eltűnő napot, a reményt jelentő folyót, amin épp egy hatalmas, barna tutaj úszott némán – de valamilyen groteszk módon, szembe haladt az árral. Evezőket, vitorlát keresett rajta, de nyoma sem volt, sőt… embereknek sem! Kísértethajó!- villan át az agyán, és már odanézni sem mert. Bal kéz felől hirtelen megváltozott a táj, rég halott fák dermedt csontvázai álltak sűrűn, kérgük sok helyen lemállott, torz csont-karjaikat még mindig az ég felé emelték. Alattuk méregzöld fű, sűrűn, élettelin, tele élettel – maga alatt rejtve a gyilkos mocsárt, ami végzett a hatalmas fákkal, mint a véletlenül odatévedt vándorokkal. Szeme a fák közt mozgó árnyákokra tévedt, és elborzadt: hegyes, vékony fejek, világító szemek, szarvak… és paták dobogása. Már libabőrös volt a háta, hiába a fojtogató hőség, és nem akarta hinni, ami pedig kezdett valóssággá válni: az ördög, vagyis az ördögök egész serege bujkált az elátkozott fák között.
El innen, el!
De szerencsére a téboly eme furcsa határán a fák között az út folytatásában kékes fényt látott derengeni. Ahogy közeledett felé, elhalkult a dobok hangja, az árnyékok egyre ritkábbak lettek, elmaradtak a vágtató vadállatok, mintha megtalálta volna a kifelé vezető utat. Egyre bizakodóbb volt, már hitte, hogy kijut, megmenekül. Hamarosan embereket fedezett fel, még megijedt, hogy kannibálok támadtak rá, de civilizált embereknek tűntek, egyáltalán nem voltak félelmetesek, beszélgettek, sétáltak. Furcsa, értelmetlen volt a váltás, mintha egy álomból ébredt volna. De élt! És végtelen boldogság töltötte el, hogy megmenekült a pokolból.
*
A futó egyenletes tempóban haladt a hídon, a sziget belseje felé. Elhagyta az öböl felett átvezető részt, és hamarosan elérkezett a fák közé vezető lépcsőhöz. A meleg elviselhetetlen volt, még a nap is utolsó sugarait szórta a városra, de nem aggódott, ezerszer futott már ilyen körülmények között. Egyenletesen lélegzett, figyelt a tempóra, és élvezte ahogy halad előre és előre.
Az úton párok sétálgattak, kutyát futtattak, és meglepő módon a szokottnál több autó járt. A délutáni vihar után mindenütt hatalmas pocsolyák sorakoztak az út szélén, élvezte ahogy a szélükbe gázolhat és felfröccsen lábszárára a hűvös víz. Nem zavarták a vágtató autók sem, hiába fröcskölték magasra sáros vizet. Mosolygott, szép volt amit látott.
Jobbra tőle a jól ismert vízműtelep, milliónyi kecskével, ahogy a kiszáradt fák között bujkáltak. Mindig csodálattal töltötte el ez a halott erdő, amit egy másik élőlény tett ilyenné, történetesen a kecskék. A fák alatt gyönyörű méregzöld fű, a sok víz meg az állatok varázsolták ide ezt a gyönyörű pázsitot. A száraz fatörzsek mögött ott a jól ismert folyó, ami sokáig idegen volt neki, de mára megszerette. Méltóságteljesen hömpölygött, csak egy-egy rozsdás, barna uszály haladt lassan az árral szemben.
Ahogy beljebb ért, feltűntek a régről itt maradt szórakozóhelyek, talponállók és egy diszkó is. Bentről lüktető mély hangok áradtak mindenfelé, monoton dobok ritmusa. A szemközti teraszon fiatal társaság mulatott, többször vidáman rikkantottak, nevetgéltek, lányok sikítottak aprókat. Elhagyva őket újra a folyót látta meg a túlpartot. Gyönyörű látvány tárult elé! A fák sziluettje a folyó fölött úszó párafoltok, ködpamacsok mögé rejtőzött, csak sejteni lehetett néhol a túloldalt. A nap vörösen izzó korongja már a látóhatárt súrolta, lágy fénnyel árasztott el mindent. A régi gázgyár hatalmas tornyai messze túlnőttek a fákon, zömök, régimódi formái harmonikusan illeszkedtek a tájba. Érezte, erre a képre sokáig fog emlékezni. Mosolygott és futás közben ki-kinézett jobbra, élvezte a látványt míg a fák végleg el nem takarták előle.
Sűrű, sötét részhez ért, egy magányos futó jött vele szembe. Arckifejezése riadt volt, homloka izzadtságban úszott, nehezen vette a levegőt. Mintha mondani akart volna valamit, de gyorsan elhaladt mellette imbolygó léptekkel. Igen, néha nekem is van ilyen, gondolta.
Lassan beért a régi csónakházak, rég elhagyott üdülők, kis kunyhók közé, dohos szag csapott arcába, korhadó fa, málló vakolat. Gyakran járt erre, mindig furcsa érzése támadt ha látta az enyésző épületeket. Vajon miért hagyták elpusztulni őket? Léptei már a kavicsos úton csikorogtak, lassan kiért a fák közül, és nyugodt tempóban folytatta útját át, a sziget másik végében lévő hídon.