– Mi lehet a régi barátokkal, ismerősökkel? – Pár éve kerültem el otthonról – érdekes, hogy ahol felnő az ember, az mindig otthon marad, akkor is, ha már rég nem ott lakik -, és nem tudok róluk semmit. Pedig mindenkinek volt telefonja, internet elérhetősége, csak éppen senki sem volt kíváncsi a másikéra. Személyesen szerettünk találkozni, annak az erejében hittünk.
Ez járt a fejemben, miközben egy büfét kerestem, éhes voltam. Nem volt kedvenc helyem, mindig a hangulatom, megérzésem alapján tértem be valamelyikbe. Előttem a járdán egy galambra lettem figyelmes – szép, formás, amolyan igazi városi fajta -, éppen csipegetett valamit. Amint a közelébe értem, abbahagyta a csipegetést, lépett párat azzal a galambokra jellemző fejmozgással, majd amikor látta, hogy ez nem célravezető, akkor felrepült.
Figyeltem a reptét – valamiért szeretem nézni ahogyan repülnek, szállnak a madarak -, ami nem tartott sokáig, mert hamar távol került tőlem, újra leszállt a járdára, és folytatta a megzavart csipegetését. Egy büfé volt mögötte. Ennél jobb megérzés nem kell – gondoltam, majd elindultam arrafelé.
Nyílt a büfé ajtaja, egy velem egykorú férfi lépett ki rajta.
– Szia Sanyi! – köszöntem rá, amikor még az ajtót csukta, tehát nem láttam az arcát teljesen. De a mozgása, mozdulatai, az arca nélkül is egyértelművé tették számomra, hogy az egyik – a legjobb – régi barátommal futottam össze.
A szia-szia, és a kézfogás után azonnal jöttek a régi emlékek felelevenítései: – Mennyit játszottunk gyerekkorunkban együtt! – verdeste meg a vállamat Sanyi, miközben a kocsija felé invitált.
Pár háznyira laktunk egymástól, a délutánokat általában valamelyikünknél játszottuk végig. A szülők örültek ennek: nem csavarogtunk, szem előtt voltunk, mégis kimozogtuk, lekötöttük magunkat, és esténként pillanatok alatt elaludtunk.
A cserebogár futtatás milyen muris szokott lenni! Rengeteg volt belőlük, mindkettőnknek kellett fognia egyet-egyet. Könnyűnek látszott, de nem az! Kinéztem egyet, odamentem érte, meg akartam fogni, erre elrepült. Egy másik ugyanúgy, a harmadik is, sőt általában mind ezt csinálta. Akkor lassan, óvatosan – gondoltam magamban. Így sikerült azért elkapnom egyet, de azt is csak nagy sokára. Hogyan örültünk, amikor mindkettőnk gyufásdobozában ott volt a befogott versenyző!
Most kezdődött meg a futtatás. Leraktuk egymás mellé a dobozainkat, majd szép lassan lehúztuk a doboz külsejét. Alákukucskáltunk, hogy lássuk, a bogarunk hogyan érzi magát, és jó fele néz-e. Leemeltük róla a dobozt, de óvatosan ám, nehogy elrepüljön. Ekkor ott állt egymás mellett a két versenyző. Az győzött, amelyik előbb elérte a tőlük 15-20 centire meghúzott célvonalat, természetesen futva. Csakhogy ezek a buta cserebogarak ilyesmire még csak nem is gondoltak, ezt tudomásukra kellett hozni valahogyan. A fűszál alkalmasnak látszott ilyesmire. Vagy a potrohát csapkodtam vele, hogy haladj már te lusta dög, vagy a feje elé tettem, hogy ugye milyen éhes vagy, gyere csak. Általában azért elindultak előbb-utóbb, de gyakran nem jó irányba.
A szabály az volt, hogy hozzáérni a bogárhoz nem szabad, de volt egy másik eszköz is a fűszálon kívül: egy ágdarab. Akkor mindenféle teketória nélkül fogtam magam, megpöcköltem az ággal a versenyzőmet a cél irányába. Az áthaladt rajta, de közben el is repült. Olyankor néztem utána, néztem a repülő madarakat, majd ránéztem Sanyira. Persze, elkezdtünk civódni, hogy áthaladt ugyan a versenyzőm a célon, de hogyan? Szerintem még futott, Sanyi szerint már repült. A vége általában az lett, hogy akkor új futam, új verseny, de ág használata tilos.
Sanyi elmesélte, hogy – saját állítása szerint – mostanában nagy vadász lett, pont vadászni indul, tartsak vele. Beleegyeztem.
– Emlékszel, hogyan megvicceltetek Julcsával? – kérdezte tőlem. Hogyne emlékeznék, sokáig nevettem, sőt, az egész osztály vigyorgott a történeten.
Felsősök voltunk, egy osztályba jártunk. Olyankor veszi észre az ember a másik neműeket, olyankor kezdenek el a fiúk lányokkal, a lányok fiúkkal foglalkozni. Ez még nem probléma, hiszen eddig is találkoztak, beszélgettek egymással, csakhogy nem így, nem erről. És itt kezdődnek a problémák. Hogyan is kezdjen hozzá valaki? Abban az időben a szerelmes levél volt a divat. De nem ám közvetlenül adták át, csúsztatták oda a kiválasztottnak, hanem futár által. Szegény Sanyi, ennek lett az áldozata.
Írtunk egy szerelmes levelet Sanyi nevében – természetesen ő nem tudott róla. Mindenki tudta, hogy mi ketten milyen jó barátok vagyunk, ezért én adtam át a levelet Julcsának, nem gyanított semmit. A terv tökéletesen működött.
Sanyi aznap délután mesélte, hogy amikor ment le a lépcsőn, akkor a szembe jövő Julcsa úgy bámult rá, mint a szerelmes filmekben a fiatal nők szoktak nézni a lovagjukra. Majdnem megpusztultam a nevetéstől, de azért megmondtam neki, hogy a lányok bolondok. Azt viszont csak gondoltam, hogy te is.
Ugyanez történt másnap is, azzal a különbséggel, hogy azért megkérdeztem, nem beszélgettek-e egymással. Azt felelte, hogy nem, miről beszélnének. Harmadnap viszont már nem szerelmes, hanem megvető, durcás pillantásokat kapott. Akkor mondtam el neki a levél történetét.
És fordult a kocka. Sanyi, ha nem is volt szerelmes Julcsába, de tetszett neki. Most már ő akart beszélni Julcsával, és Julcsa nem akart vele. A dolog elég érdekes, elég pikáns volt ahhoz, hogy sokáig beszéljen róla mindenki az osztályban.
Akkor gyakran dörgölte az orrom alá ezt Sanyi, de én csak néztem a madarakat az égen, és vállvonogatva azt feleltem neki, hogy legközelebb jobb postagalambot válasszon.
Hú, de istenesen berúgtunk, amikor megkapta az első fizetését! Arról ugyan sok emlékem nem maradt – biliárd, csajok, dumálás és rengeteg pia -, hamar képszakadás történt nálam, de azért mások elmondása alapján nagyon is jól éreztük magunkat, rendesen csináltuk a hangulatot. Az volt Sanyi első, és amíg találkoztunk, egyetlen munkahelye.
– Te Sanyi! Mi van a munkahelyeddel? – kérdeztem tőle, miközben a kocsiból csodáltam a tájat.
– Mostanában sokat vagyok távol. – Rápillantottam Sanyira, elgondolkodva néztem az arcát pár pillanatig, majd ismét kinéztem a kocsi ablakán. Nem láttam az égen madarakat.
Az orgona méltóságteljes hangja töltötte be a templomot, miközben Sanyi a menyasszonyával ünnepélyesen lépdelt az oltár felé. Nekem nehogy ilyenek legyetek a menyasszonytánckor is! – gondoltam, miközben én is komolyan néztem őket a padok közül. A hosszú uszályt két kisebb koszorúslány fogta kecsesen, nehogy beleakadjon valamibe, és gondoltam, az ünnepélyesség miatt is.
Akarod-é… – a szentatya még meg is nyomta, ki is hangsúlyozta azt az "é" hangot. Sanyi hogyne akarta volna, alig várta a "csókold meg" részt. Amint az elhangzott, sietősen, a méltóságteljességgel láthatóan nem sokat törődve, szinte vágyakozva teljesítette azt a kívánságot.
A ceremónia végeztével következett a templom előtti fotózás a násznéppel, vagy násznép nélkül. Később sokat nézegettük az ott készült képeket. Szinte mindegyiken feltűnt a háttérben, a templom mellett, esetleg felett szálló madárraj.
Már elég régóta ácsorogtunk a leshelyünkön, én magam is láttam ólálkodni, legelészni a közelben vadakat. Csodálkozva, kissé türelmetlenül érdeklődtem:
– Te Sanyi! A vadászok nem szoktak lőni is valamit?
– Nyugi, ráérünk. – Ugyanúgy néztem Sanyira, mint a kocsiban, és ugyanaz az érzésem is támadt.
Sanyiék gyereke imádta a vizet, én viszont nem. Erre hamar rájött az istenadta. A kertjük előtt volt egy nagy cseresznyefa, az alá szoktuk rakni az asztalt, a székeket, és persze a sörünket is. Ott szoktuk megbeszélni Sanyival a világ, de leginkább a saját ügyes-bajos dolgainkat, miközben a gyerek az anyukájával pancsikolt a medencében, tőlünk nem messze. Vidáman ugrándozott, csapkodott a vízben, élvezte a mindenfele freccsenő vizet. Olyankor csak pár csepp hullott ránk, mosolyogtunk a dolgon, vidáman, boldogan néztük őket. Voltak kis pohárkái, flakonjai is a picinek, azokból szokta öntözgetni a vizet. De nem csak a medencébe borogatta a büdös kölke – mindig ezt mondtam rá, amikor ezt csinálta -, hanem odajött a közelünkbe a csibész. és jól meglódította felénk a vízzel teli pohárkáját, majd gyorsan, nevetve odafutott az anyukájához, aki ölbe kapta a rosszcsontot. A káromkodásom nagysága mindig a víz mennyiségétől függött, volt kis vödre is a kicsinek, olyankor, és ha jól célzott, akkor nagyon káromkodtam. Akkor meg főleg, ha a meglendítéskor elengedte a poharat, flakont, esetleg vödröt, és az még el is talált. Sanyit és a családját ilyenkor a túláradó vidámság öntötte el, míg én tettetett morcossággal néztem az ég felé, ahol is láttam a madarakat szállni.
Sanyi egész idő alatt csak a régi, nagyon régi emlékeket emlegette. Éppen meg akartam kérdezni, hogy mi történt vele amióta nem találkoztunk, de pont akkor – talán megérzés, elvégre jó barátok voltunk, ismertük egymás gondolatait – rántotta fel a puskát és lőtt vele az ég felé.
– Gyere! – és elindult. Útközben rám sem nézett, úgy mondta – A munkámat utálom, a gyerek ki nem állhat, a feleségemmel válunk, a házamat látni sem akarom. Itt van, megérkeztünk – mutatott a földön fekvő madárra:
– Ez nem repül többet.
Végigmértem Sanyit:
– Nem, nem repül többet. – Majd halkan, inkább csak magamnak folytattam – Pedig még láttam szállni.
3 hozzászólás
Kedves István!
Köszönöm, hogy olvashattalak, és azt kell mondjam, ahol a szeretet lángja ég – esetleg pislákol –, ott szállnak a madarak, ahol pedig nincs szeretet, ott már semmi sem repül, hiszen nem jut hely a szabadságnak, hogy kitárja szárnyait!
Üdvözletem!
Kedves eferesz!
Én köszönöm, hogy olvastad a művet, és örülök, hogy érzést szült benned, elgondolkodtatott az alkotás!
Üdv: István
Szia István! Ez jó, ez tetszett! Érdekes, olvasmányos, és a vége is jó. A mondanivaló világos, mégsem szájbarágós! Tényleg megpróbálhatnál hosszabb lélegzetű dolgokat is írni! Üdvözlettel: én