Laura és a sportszeletes fickó

Egy moziban ismerkedtünk meg, a véletlen egymás mellé sorsolta a jegyeinket. Nem lehet tudni, hogy a sors egy jóságos öreg bölcs vagy egy részeges hajós kapitány.
Nem voltunk teljesen idegenek, a környékünkön lakott, néha láttam a buszmegállóban, vagy az egyik éjjel-nappali kis üzletben.
Ez talán még különösebbé tette ezt a találkozást
Csodálkozva is néztünk egymásra egyikünk sem nézte volna ki a másikból, hogy lélekboncoló művész filmekért képes kivárni az aznapi utolsó előadást, megrizikózva az utolsó buszt lekésését, végig sírva vagy éppen bosszankodva, a hazáig vezető gyalogutat.
A filmről már az első kockákból kiderült, hogy a rendező magának csinálta, nem is emlékszem már sem a történetre, sem a címére csak arra, hogy végig suttogtuk-pusmogtuk az egész előadást, mint két régen találkozott barát, a mozi jótékony sötét leple alatt megvallva olyan dolgokat is, amiket a reggeli első tükörbenézés alatt sem vall be magának meg az ember
A hazafelé utat is végig beszéltük, olykor egymás szavába vágva, hogy az aktuális mondanivalók nehogy elhamvadjanak egy-egy új gondolat tüzében, hogy aztán csak akkor szülessenek újjá, amikor már nincs kinek elmondani. Félelmetes volt sok mindenről ugyan azt gondolni egy szinte vadidegen, még is régi ismerősnek tűnő emberrel. Jó lett volna az egész éjszakát így átbolyongva, átdumálva tölteni, de másnap fontos dolga volt, korán akart kelni.
Aznap nehezen aludtam el.
Másnap délután – ahogy megbeszéltük – találkoztunk, felhívott magához. Körbevezetett a lakásban, szabadkozott, hogy nem ne nézzek körül, nagy a rumli – nem volt nagy, sőt, én sohasem tudtam még a saját belsőmben sem rendet teremteni, – a pillanat mindig is fontosabb volt – nem hogy magam körüli rend. Mindig irigyeltem ezt másoktól.
Megmutatta a nagy kovácsolt vas ágyát, amiről már mesélt, csatatér és jószágú, ölelő zöld mező, álmok, vágyak születésének és beteljesedésének színtere, elsiratott szerelmek néma tanúja.
Hűvös volt odabenn, magány leheletét éreztem, boldogtalan bolyongások céltalanságát, társas társtalanságot, a megfoghatatlan, az elmondhatatlan minduntalan keresését.
Itt-ott néhány fénykép, ugyan azon emberekről, mint ha ikonok lennének, hogy lássák az érkezőt s néma imájuk betöltsék az egész teret, felidézve a képen lévőket, mit ha azok jelen lennének, mint egyfajta figyelmeztetés.
Lekuporodtunk egy nagy barna bőrkanapéra, és beszélgettünk barátokról, munkáról, gyermekkorról…a közeledéseimet udvariasan kikerülte, mintha megpróbálna lebeszélni magáról titkát, okát elhallgatva.
Ügyetlennek éreztem magam, és azóta sem tudom, mi lett volna jobb, hogy ha rögtön fogom magam és valami indokkal elmegyek, vagy ha rámenősebb vagyok.
(Szégyenültem már meg mint férfi mindkét ok miatt önmagam előtt.)
Nem akar ebbe belebonyolódni, – mondta – volt már nős férfi a kedvese, átélte egy ilyen kapcsolat báját és búját egyaránt.
Mindig későn érkezem – gondoltam – mindig ott van valaki előttem, előbb látja meg, előbb gondol rá, talán ez a sorsom.
Mennem kellett, bár még maradtam volna, talán az idők végezetéig, jó volt ott.
Megbeszéltük a másnapi randit és vissza sem nézve elsiettem, hogy szem elöl vesszek a hétköznapok szürke, másokért dolgozó valóságában.
Aztán másnap többször is hiába hívtam, nem vette fel a telefont többé…néhány nap után elmentem ahhoz a házhoz, megkerestem a nevet a kaputelefonon, felcsengettem, nagy sokára egy álmos, csak egy mogorva férfihang válaszolt, hogy már nem lakik ott, és ellentmondást nem tűrően lecsapta a kagylót….
Párszor még elmentem abba a kis üzletben, ahol azelőtt dolgozott, hátha újra ő áll ott a pult mögött a hosszú farmerruhájában, ami olyan szép vonalat rajzolt a csípőjének, hogy az ember beleborzongott, hátha újra ő kérdezi meg, hogy mit adtat, és hátha most nem a pulton lévő kis tányérkába teszi a visszajárót, hanem a kezembe adja, hogy megérinthessem… de nem, mindannyiszor az a lányos hanglejtésű férfi állt ott, ő tőle valahogy nem kellett, hogy a kezembe adja a pénzt…
Aztán szépen feledésbe merült az egész történet. Róttam az élet felesleges köreit, csak olykor-olykor felnézve, egy ismerősnek tűnő hangra, vagy belépve valahová megérezve egy ottfelejtett illatot, amin már így az évek múltán gondolkodni kellett, kire is emlékeztet.
S ha sikerült kibogozni fájdalmas veszteség ként éltem meg újra és újra, hiába látszott az évek múlásával egyre inkább délibábnak, és hiába mondják, hogy a szerelem elmúlik.
Nem is tudom, honnan jött az ötlet, talán valami sugallat, nem tudom.
Az egyik internetes közösségi oldalon beírtam a nevét a keresőbe, és egyszer csak ott volt képpel-címmel a lista első oldalán.
Azonnal írtam neki, és az elkövetkezendő napokban szinte ki sem kapcsoltam a számítógépemet. Még nem tudtam előre, de gyötrelmes két hét következett, mire ismét bejelentkezett az oldalra, és válaszolt.
Néhány nap múlva találkoztunk, és egyszer csak ott állt előttem, a jó néhány évvel későbbi valójában, aki előzmény és végjáték nélkül volt része az életem egy nagyon rövid szakaszán.
Az ember már nem is tudja, hogy valóban vele történt e meg a dolog, vagy csak olvasta, hallotta valahol. Az utolsó napra gondolok, az utolsó találkozásra, amire aztán nem jött el.
Tehát még is csak valóság, nem délibáb, nem magányos esték álmatlan forgolódásainak mellékterméke, ott volt a valamikori húsában vérében.
Jódarabig álltunk csak egymással szemben, méregetve egymást, kutatva, keresve a másik tekintetében.
Kezdtem úgy érezni magam, mint az a fickó a sportszeletes reklámban.
Vártam, hogy ő hozza szóba de aztán nem bírtam tovább várni.
-Tudom, tudom – kezdett bele – szeretnéd tudni, hová tűntem akkor. –
-Igen, szeretném -.
-Az akkori pasimmal már az esküvőt tervezgettük, már az időpont is megvolt, csak én húztam halasztottam, próbáltam időt nyerni, hogy dönthessek.
Néhány hónappal azelőtt történt valami az életemben, ami teljesen átértékelt mindent, az addigit.
Az egyik nagyon régi barátnőm kért meg, hogy aludjak náluk egy pár napot, mert akkor hozta ki az anyját a kórházból, egy infarktus után, és szerette volna, ha valaki ott van még vele, még lábadozik az anyja.
Így aztán majdnem egy hétig náluk töltöttem az éjszakát. Jó kalandnak ígérkezett, kicsit átkerülni egy másik világba, talán kikapcsolódásnak sem rossz, gondoltam akkor.
A mamát hamar ágyba dugtuk, és mi rendre átbeszélgettük az éjszakákat. Aztán a harmadik vagy negyedik éjszaka kicsit többet ittunk abból a mézédes borból, és csak azt vettem észre, hogy a barátnőmmel szeretkezek, és minden előítéletem ellenére, jobban élvezem a dolgot, mint az addigi pasim bármelyikével.
-Jobb egy nőnek egy nővel? – kérdeztem.
Nem tudom, ezt így megmondani, mindenképpen más, bensőségesebb, talán mert egy nő tudja mi a legjobb egy másik nőnek, és egyetlen pasi sem tud lemondani a saját élvezetéről a nő élvezetéért. Nem hiszem, hogy kategorikusan ki lehet ezt jelenteni, hogy miben vagy mennyivel jobb. Ez egy olyan határ, ami után azt érzi az ember, hogy többé egy férfinak sem tudja oda adni magát annyira amennyire szeretné ő vagy az a férfi.
Egyébként is hülye dolog ezt méregetni. Ezt csak ti csináljátok, férfiak, – bocs ne haragudj -. Valami megtörik, megváltozik az emberben, mintha rátalált volna magában egy másik énre, amiről addig csak annyit tudott, hogy ott él benne. Szóval azután, egyetlen dolog járt az agyamban, hogy vele lehessek.
A pasimnak össze-vissza hazudoztam hogy mért nem akarok vele lenni, a barátaimat rendre leráztam, hogy minél több időt tölthessek vele.
Kezdtek összecsapni a hullámok fölöttem.
Abba a moziba is gondolkodni mentem, összeszedni magam, kicsit egyedül lenni, bármilyen furcsán is hat.
Aztán megjelentél te, a történeteiddel, a csalódásaiddal, a vágyakozásoddal. Tudom, hogy amikor nálam voltál, nagyon szerettél volna engem, de nem tudtam megtenni.
Féltem, hogy érzelmileg egy olyan helyzetbe kerülök, amiről tudom, hogy nagyon jó, de nem tudok mit kezdeni vele, és nem tudom mi lett volna a vége, és neked sem akartam még több csalódást okozni.
Egész nap gondolkodtam, hogy mit tegyek, miután elmentél.
Aztán arra jutottam, hogy az lesz a legjobb, ha megpróbálom valahol a legelejéről kezdeni az egészet.
Volt egy kis pénzem, gondoltam döntsön a véletlen, összepakoltam néhány kedvenc holmimat, kimentem az egyik nagy vasútállomásra és felszálltam a legelső induló vonatra…