Lázadás! (részlet)

– De most újságot olvasok! Ne már… – dünnyögöm
– Add már ide azt a tollat, de azonnal! – s mikor így szól anyu, nem szabad ellent mondani, tudom.
– Jó, tessék…
Felkapom a tollat, és odanyújtom. De véletlenül nekikoccan annak az idétlen porcelán kecskének.
– Figyeljél már! Majdnem eltörted! – ripakodik rám.
Nincs olyan szerencsém… Az a vacak törhetetlen.
– Bocsánat! – suttogom, mint aki szégyenkezik.
– Vigyázhatnál jobban a holmiaidra!
Mindjárt sírok a nevetéstől. Még hogy az ÉN holmim. Kac-kac, kukac! Semmi más nem hiányzik a boldogságomhoz, mint a sminkes asztalom közepén, egy bazi porcelán kecske. Rémálmaim vannak tőle. Nincs is jól megfestve! Törött a szarva! Az egész egy vacak.
– Na, rohanok ki, összesöpörni, mindjárt megérkezik Claire!
Jaj, igen, a kedvencem. Az imádott osztálytársnőm, szeretetreméltó édesanyja. Akitől azt a gyönyörű kecskét is kaptuk… Neki volt esze, és megszabadult attól az ocsmányságtól.
Claire… Na ő se semmi egy alak. Soha a büdös életben nem járt Francia ország környékén sem, de mégis úgy csinál, mintha ő lenne a nagy hazafi…
…Már itt is van. Most mehetek ki jó pofizni.
– Csókolom!
Fölemelt fejjel ballag még egy kicsit, majd köszönésem hallatára megáll. Fél szemmel lenéz rám, és finnyásan köszön.
– Szherbuhsz!
Mindig erőltetett francia akcentussal beszél, gondolom azt hiszi ez menő. Még ha tudna is valamit hozzá…
Meredek tűsarkúján betopog a nappaliba, majd leül a kanapéra. De hamar fel is pattan, és egyenesen a polchoz topog. Leveszi a képkeretet, amit én készítettem tavaly Karácsonyra anyukámnak.
– Mi ez a vahcak? Megmondtam, hogy ezek az ízléstelen szemetek tönkretheszik a lakást!
És csuklóból belehajítja a kukába. Szép… Mintha a szívemet hajította volna bele.
Nos, én itt lépek le, mielőtt kitör belőlem, a torkomat kaparászó sírás. Bezárkózok a szobámba, és olvasok tovább… Hamar álom jön a szememre, át se veszem a pizsim, csak bedőlök az ágyba, és elszunnyadok…
– Jó reggelt! – köszöntöm a tükörből álmatagul rám néző lányt.
Lassan összeszedem magamat, és elindulok iskolába.
Én, a mintatanuló, már 20 perccel becsengetés előtt ott vagyok.
– Eszti, nem láttad Rebekát? – rohan le engem Réka a kérdésével.
Igen Réka, neked is szia! Köszönöm, jól vagyok! Igen, köszi, új ez a pulcsi!
– Nem, nem láttam…
Igazából láttam, de már reflexből ezt mondom, mert minden reggel megkérdezi.
Lassan beszivárognak az emberek, szűkös kis 7.B osztályunkba. De egyszer csak becsöngetnek. Oszlik a tömeg, mindenki a helyére andalog.
Most jut csak eszembe, milyen óránk is lesz. Matek. Már most sírógörcsöm van! A számokkal nekem nincs semmi bajom. Szeretném is. Csak éppen…
– Sziasztok gyerekek!
– Csókolom tanárnő!
Majd lezajlik a jelentés. Alig kezdődik el az óra, Betti máris csipogni kezd a hátam mögött. Szívem szerint hátrafordulnék, és lekevernék neki egyet, mert szörnyen idegesítő. Ehelyett csak rápisszegek.
– Talán gond van Molnár kisasszony? – kérdi tőlem fenyegetően a tanárnő.
– Elnézést, nincs!
– Akkor legyen szíves, árulja el nekünk, mi volt olyan fontos, amivel meg kellett zavarni Bernadettet, miközben az órára próbált koncentrálni! – Ezért utálom a matekot!
– Csak… Úgy hallottam mintha beszélne, és rápisszegtem. – Válaszolom elhaló hangon.
– Igaz ez Bernadett?
– Nem tanárnő, semmi ilyesmi nem történt! Állandóan zavar órán, az éppen eszébe jutó zagyvaságokkal. – Én agyalágyult. Elfelejtettem, hogy Bernadett utál. Annak ellenére is, hogy az anyukáink milyen jóban vannak.
– Eszter! Ez a hazudozás már túlmegy minden határon! Nem szép a saját barátnőjére fogni azt, hogy önt nem érdekli az órám. Még egy ilyen, és kiküldöm, egy szaktanári figyelmeztetéssel együtt! Megértette?
– Igen tanárnő…
No, ez az elnyomás! Az egész életem abból áll, hogy semmibe vesznek, kihasználnak, és… Már megint beszél Betti… Hát nem igaz!
– MOSTMÁR ELÉG LEGYEN! Adja ide az ellenőrzőjét, és menjen ki az osztályteremből! – ordít rám a tanárnő.
– De én nem is…
– Elég már a kis hazugságaidból Eszter! Takarodj!
Na, szép. Még a könnyet is belém fojtották. Fájdalmas tekintettel lépek ki az ajtón. Visszanézek még az osztályomra, de kevés az együtt érző pillantás, és annál több a káröröm. Ott gubbasztok a folyosón, és szitkozódom magamban, mint a jégeső. Mikor lépéseket hallok…