Le Grande Grimoire- A Sötétség Teremtményei 02

1680. Tours, Franciaország

Határozott céllal csalta maga után a férfit. Sokszor eljátszotta már ezt, és sohasem tudtak ellenállni neki… Egyszer.
Nem kaptak több lehetőséget…
Áldozata erőtlennek tűnt, és ahhoz is közel volt, hogy elveszítse az eszméletét. Nem tudta, mi baja lehet, de nem is érdekelte. Éppen ezért úgy gondolta, könnyű dolga lesz vele, de tévedett. Tudta, hogy a férfi rájött, mit akar tőle, de mintha nem bánta volna a dolgot. Kajánul elvigyorodott, mielőtt ájultan összeesett a földön, és a lány úgy érezte egy pillanatra, mintha büszke lenne rá…
A romlottságára…
Az aljas szándékaira…
Összezavarodott.
A vállára vette a férfit, és magával vitte. Nem tudta volna megmagyarázni, miért. Különben is, bármikor végezhet vele- jutott az eszébe, miután még mindig nem talált okot a tettére.
Hátrakötözte a kezét mielőtt letette volna földre. Már nem naiv lányka volt, mint pár évvel korábban. Amióta felkötötték a Pére-t, még többet látott, mint amit a férfi megmutatott előtte. Talán sokkal többet, mint amennyit szeretett volna. Megvonta a vállát, majd szétvetett lábakkal leült, hátát a hideg kőnek támasztva. Lerobbant volt az egész épület, de a sajátja. A régi helyüket a temetőben felforgatták, így ott semmiképp sem maradhatott. A lelencházhoz még kevésbé volt kedve- nem azért szökött el, hogy még egyszer visszamenjen-, úgyhogy maradt az utcán, és csinálta azt, amihez értett…
Közben pedig megtalálta ezt a kis paradicsomot. Egy eldugott utcából nyíló sikátorban volt, amit azonban lezártak. Véres gyilkosság történt a helyszínén; jött szokásos kísértethistória; mindenki rettegett, így inkább messzire elkerülték. Néhányan a nagyszájúak közül visszamerészkedtek, nekik azonban nyomuk veszett, és lejjebb, a folyóból halászták ki a testüket. Átvágott torokkal, kifosztva… Ekkor döntöttek úgy a város vezetői, hogy lezárják az épületet és a teljes sikátort, az egyházközösség pedig óva intette a híveit még csak a környéktől is…
Claire persze erről semmit sem tudott, hiszen nem járt templomba. Esze ágában sem volt oda még egyszer betenni a lábát, és azt hallgatni, hogy már megint bűnösnek nevezik, és az elkárhozott lelkét próbálják megmenteni…
Tizennégy éves volt, de már régen rájött, hogy neki teljesen mindegy. Sőt, már csak azért se akarta, hogy feloldozzák, mindenáron a Pokolban akarta végezni. Már ha létezett egyáltalán ilyen nevű hely. Hajlamos volt megkérdőjelezni azt, amit az Anyaszentegyház mondott neki. Főleg, mivelhogy az Anyaszentegyház mondta. Legfőképpen, mert az Anyaszentegyház mondta… Felőle akár az egész csak kitaláció is lehetett, nem számított.
Majd, ha ott lesz, hogy mégis valaki ítélkezik felette, hát majd akkor felel. Addig pedig próbál túlélni.
Hirtelen más kötötte le a figyelmét, ugyanis a szakadt pokróc mocorogni kezdett. Nem fáradt a felkeléssel, csupán oldalra pillantott. Egy pillanatra mintha sárgás fény csillant volna a férfi szemében, de aztán meggyőzte magát, hogy csak képzelte. Sötét, vesékbe hatoló, sokat látott szemek voltak előtte. Tudta, hogy a sajátja ugyanilyen lehet…
-Miért vagyok még életben?- kérdezte a férfi, és ülő helyzetbe tornázta magát. A lány kelletlenül vállat vont, aztán megcsillant egy tőr a kezében, ahogy a másik elé hajolt.
-Változtassak rajta?- kérdezte. Hideg volt a hangja, mentes mindenfajta érzelemtől. Egy pillanatra megvillant a szeme.- Eggyel több torok, mit számít?
A férfi elmosolyodott, de ez inkább ördöginek hatott.
-Nekem elég sokat- suttogta.- De próbálkozni lehet- tette hozzá sejtelmesen, és közelebb nyomta a torkát az éles pengéhez. A lány lehunyta a szemét és ismét vállat vont.
-Hmpf. Már nincs kedvem hozzá- mondta, és lemászott a férfiról. Visszaült a helyére, a másikat figyelemre sem méltatta tovább.
-Nem akarnál eloldozni?- kérdezte behízelgően a férfi. Claire szúrósan rápillantott, majd ismét lehunyta a szemét.
-Nem.

Puha ujjak ébresztették, ahogy kisöpörték a világos haját a szeméből. Elvakította a beszűrődő fény, fel akarta emelni a kezét, de valaki leszorította, és eléhajolt. Hosszú, fekete haja az arcába hullott, az arisztokratákra jellemző fekete cilinder és hosszú köpeny volt rajta. A lányba villámcsapásként hasított a felismerés, és oldalra pillantott bizonyosságért.
Nem, a férfi már nem volt ott. Nem feküdt megkötözve a pokrócok alatt.
Az rajta volt. A kötelekkel együtt…
A férfi pedig előtte. De mintha nem is ugyanaz lett volna, aki tegnap este…
Akit talált, vékony volt és gyenge, majdhogynem rongyos. Mégis, teljesen biztos volt benne, hogy ő az.
Kezdett aggódni. Eszébe jutott a tőr hátul a csípőjénél- megpróbálta óvatosan kiszedni, miközben farkasszemet nézett a férfival. Az elmosolyodott, és a köpenye alól kivett valamit. A holdfény megcsillant rajta, ezüstösen szóródva a lány tágra nyílt, félelemmel teli szemeibe.
-Ezt keresed?- nyújtotta elé a férfi a tőrt, majd megemelte vele az állát.- Első lecke: sose becsüld alá a prédádat.
-Most először tévedtem- fordította el gőgösen a fejét a lány.- Ígérem, hamarosan rendbe hozom- tette hozzá negédesen suttogva.
-Hmpf.
Claire szemei összeszűkültek, majd hirtelen visszafordulva elkapta a pengét a fogaival, és elrugaszkodva hanyatt döntötte a férfit. A tőr sebészi pontossággal feküdt a nyakán.
-Jobb vagy mint sejtettem. Tudtam, amit megláttalak, hogy rád van szükségem.- A lány szemei gúnyosan mosolyogtak, az előbbi példabeszédet akarta a másik képébe vágni, de beszélni nem tudott a penge miatt. A férfi kivette a szájából a tőrt, majd felszökkenve kardot rántott.- Szerintem most sok mindenre hajlandó lennél, csakhogy életben maradj…- búgta.
-Igen…- sóhajtotta a lány, majd megvillanó szemmel hozzátette.- Ha olyan sokat számítana ez az élet. Körülöttem mindig csak a Halál volt, nem lesz ismeretlen, ha engem visz el.
A férfi gonoszul elmosolyodott, majd lesújtott.
-Majd talán legközelebb- mondta, amint a lányról darabokban estek le a kötelek. Claire értetlenül meredt a fiatal férfira, és egy pillanatra elgondolkozott. Olyan könnyen átvágta torkokat… sosem tévesztett célt. Őt nem találták el… Még él. Elmondhatja ezt bármelyikük, akikkel ő akart végezni?
Az akarat… Ez sok mindent megmagyarázott.
-Nem akarsz megölni- bátorodott fel a lány, és felkelve a férfi szemeibe nézett. Az csupán elmosolyodott, elnyomva a kuncogását.- Mit akarsz tőlem?- szegezte neki egyenesen a kérdést, megbökve a férfit.
-Nem félsz tőlem?- csodálkozott. Claire megrázta a fejét.
-Már nem. Megölhettél volna, de nem tetted. Én sosem hibáztam. Oka van, amiért még élek. Tudni akarom ezt az okot.
-Hmpf. Vág ez eszed, az egyszer biztos- hajolt le hozzá mosolyogva a férfi, és közrefogta az arcát. Alig néhány centi volt köztük.- Kellesz nekem.- A lány nyelt egyet.- Az erőd… A hatalom, amit birtokolsz…
-Erő?- nézett rá csodálkozva Claire.
-Boszorkány vagy.

Némán baktatott még mindig a férfi mögött. Próbálta felfogni azt, amit mondott neki. Az ajánlatot… Egy kicsit szkeptikus volt, de az lebegett előtte, hogy gyakorlatilag bármikor végezhet vele. Bár valahogy érezte, reménykedett benne, hogy arra nem fog sor kerülni… Damien. Damien de Lautrémont- ismételgette magában a nevét. Nem akarta elhinni. Az egyik legnagyobb arisztokrata család sarja akarja magával vinni, ráadásul azt állítja, hogy különleges erők lakoznak benne… Felemelte a kezeit. Valóban boszorkány lenne?
Túl egyszerű lett volna elfogadnia ezt a magyarázatot, pedig sok mindent megmagyarázott volna, amiket eddig senki sem tudott. Pére erről mindig hallgatott, csak azt mondogatta, hogy különlegesek a kezei… Abban már nem volt biztos, hogy ő is felismerte volna, talán csak arra utalt, hogy remek tolvaj volt… Mindenesetre kezdte kapizsgálni, hogy miért küldték el… Croisillon abbé vitte magával még egyszer régen Loudun-ba. Ott került az Orsolya rendi apácák lelencházába, de nem sokáig bírta. Túl sok volt számára a képmutatás, és legfőképpen Jeanne… Miért történnek mindenhol különös esetek? Nem csak vele, egyáltalán körülötte?
-Min gondolkozol?- kérdezte Damien, mikor megfordult. A lány zavartan pillantott rá, majd felhúzta a szemöldökét.
-Nem bízok benned- közölte élesen.- Ne kezelj úgy, mintha máris közeli barátok lennék!- Damien elmosolyodott.
-Rendben- nevetett fel gúnyosan, majd elkapta a lányt, és megkötözve a vállára dobta.- Így máris biztonságosabb.
-Azonnal eressz el!!- követelte dobálva magát.
-Nem.

Kerülő utakon mentek az egyik keleti tartományban fekvő Lautrémont birtok felé. Amikor gyalogoltak, valahogy sokkal hosszabbnak érezte a távot. Damien azonban néha felvette. Ilyenkor mindig elálmosodott, és mikor felébredt, már javában éjszakában jártak. És mintha könnyebben haladtak volna, még így is, hogy a férfi hátán volt… Szinte suhantak a sötét erdőben… Claire azt sem értette, hogy miért kerülik a főutakat. Végül egy eldugott falu mellett megszálltak egy kis fogadóban, mert már egyiküknek sem volt kedve a szabad ég alatt éjszakázni. Nem mintha nem lettek volna hozzászokva, és inkább Damien ragaszkodott hozzá. Elkényeztetett úrifiú- mérgelődött magában Claire, de nem ellenkezett: a finom étel és vetett ágy túl meggyőző érv volt.
A fogadós, monsieur Picard kövérkés, alacsony, jó kedélyű emberkének tűnt, aki láthatóan mindent vaskézzel irányított, és szemmel tartotta az újonnan jötteket…
Claire bámészkodott egy kicsit, míg Damien a szobáikat intézte, ám hirtelen túl sok lett neki a sötét, kutató szempárokból, így inkább a férfi mellé somfordált.
-Csak egy van- hallotta a fogadós mély, öblös hangját.
-Nekünk mindenképpen két szoba kell- tartott ki Damien az elhatározása mellett.- Busásan megfizetem- tette hozzá suttogva, és nyomatékul megmutatta az erszényét.
-Nagyon sajnálom uram, de az összes szoba foglalt, csak ezt az egy padlásteret tudom kiadni…
-Biztos vagyok benne, hogy meg lehet oldani valah…- kezdte volna a kirohanását a férfi, de Claire letette a pénzt az asztalra.
-Majd én kiveszem- mondta rezzenéstelen arccal. A fogadós bólintott, és átadta a kulcsot.
-Vacsorát parancsolnak?- Damien nyitotta volna a száját, de Claire ismét gyorsabb volt.
-Hideg őzsült és egy kis bor megteszi. Ne fáradjanak miattunk, már így is elég késő van.- Monsieur Picard bólintott.
-Majd küldjék fel a szobába.
-Rendben, máris elkészül vele a feleségem.
-Nagyon köszönöm- eresztett meg egy bájos mosolyt a lány, aztán megindult a szobájába, Damien utána.
A szűkös lépcsőn csak egymás mögött fértek el, és nem beszéltek, amíg fel nem értek az eldugott kis padlásszobához.
-Biztosan nem bánod?- kérdezte a férfi, nem tudva, mit szól hozzá Claire, hogy egy fedél alatt fogják tölteni az éjszakát. Sejtette, hogy nem érdekli túlzottan, de „illendőnek” semmiképp sem számított. Bár teljesen mindegy, holnap úgyis továbbállnak, a vendégek meg gondoljanak, amit akarnak.
-Én? Persze, hogy nem- felelte mosolyogva a lány.- Nekem már van szobám. Csak azt nem tudom, te hol fogod tölteni az éjszakát…
Damien az állát valahonnan a pincéből próbálta felkotorni, és hiába bámulta kikerekedett szemekkel a lányt, biztos volt benne, hogy komolyan gondolta, mit mondott.
-Úgy érted, nem akarsz beengedni?- kérdezte teljesen megdöbbenve.
-Persze. Azt hiszem, már közöltem, hogy nem bízok benned- felelte élesen.
-Nekem jobban jár a szoba, hiszen én cipeltelek idáig a hátamon! Ráadásul te akkor aludtál is!!
-Miért nem tettél te? Senki nem kért, hogy vigyél!
Damien durcásan elfordult, hiszen igaza volt Claire-nek. De muszáj volt haladniuk, és könnyebben tudott suhanni, ha a lány nem volt magánál. Még nem akarta, hogy megtudja…
Hirtelen felkapták a fejüket, ahogy meghallották a könnyed lépteket. Az ezüst zörgéséből biztosra vették, hogy a vacsorájukat hozták meg. A lány kitárta az ajtót, és befelé intett a fejével.
-Csak a vacsorára- búgta gonoszul a fülébe, ahogy a férfi elment mellette. Amint a fogadósné felért, Claire elvette tőle a tálcákat, megköszönte, majd halkan váltottak néhány szót, és nő jó éjszakát kívánva csendesen visszavonult.
A lány ahogy befordult, betolta az ajtót, és a kis asztalkára letette a tálcákat.
-Beszéltem a nővel- kezdte lassan, miután nekiláttak a vacsorának. A férfi kérdő tekintetére folytatta két falat között.- Ő is úgy gondolta, semmiképp sem illendő, hogy az unokahúgoddal legyél egy szobában…- Damien erre a szóra sugárban prüszkölte ki a szájában levő bort, de a lány figyelemre sem méltatta.- Igazán kedves volt. A körülményekre való tekintettel megengedte, hogy aludj a pajtában…
-Kedves?! A PAJTÁBAN?!!
-Ne kiabálj. Miért kell mindent elismételned? Hallottad- közölte nyugodtan a lány, és kortyolt egyet a borából. Damien dühöngött, de nem tehetett semmit. Ahogy fel-alá mászkált, egy pillanatra megdermedt, valamit mondani akart, de inkább szó nélkül becsapta maga mögött az ajtót.- Neked is jó éjszakát- mondta a lány, és felhörpintette a maradék bort.
Damien elmosolyodott, és kezdett megnyugodni. Nem sokat változott a lány… Ugyanolyan akaratos és körmönfont, mint régen. És hajthatatlan is- jutott eszébe lefelé a lépcsőn, majd felsóhajtott. Nehezebb dolga lesz vele, mint gondolta. Ráadásul még jobban megéhezett… Semmit sem tehetett, ezért inkább türtőztette magát, és a hátsó csűr felé vette az irányt. Szerencsére az állatok külön istállóban voltak, így kicsit nyugodtabban vackolt be a szalmába, amit néhány pokróccal fedtek le. Hagytak még neki egy lámpást is, de jelen körülmények között ez volt a legtöbb, amit nyújthattak neki. Már nem zavarta annyira, hiszen gyerekkorában sokszor kiszökött, csakhogy nem kelljen a saját ágyába aludnia. Ezt is így fogja felfogni- mosolyodott el, majd nemsokára elnyomta az álom…
Motozás ébresztette, és egy túl jól ismerős szag. Ismét elkapta az éhség, és éberen pillantott körbe, amint felült. Egy lovászfiú kereste az abrakokat a lovakra, és pár marék szalmát, hogy le is csutakolja őket.
-Elnézést uram, nem akartam felébreszteni- suttogta. A férfi leintette.- Nem tudtam, hogy itt is van valaki…
-Semmi baj- mondta Damien, és felkelt.- Mennyi az idő?- kérdezte.
-Még ne fáradjon, mindenki alszik- mosolyodott el a fiú.- Alig pirkad…
-Értem- szólt halkan, és egy pillanatra sárgás fény csillant a szemében…

Claire a hatalmas lármára és kiabálásokra ébredt, majd mikor megérezte a füstszagot, egyből kipattant az ágyból. Felkapta a köpenyét, és mezítláb lerohant az emeletről. A legtöbben már talpon voltak, de senki nem figyelt rá. A kiáltozásokból és a sok vizes csöbörből arra következtetett, hogy ég valami, és ő ezt érezte meg odafönt.
-Mi történt?- kapta el az egyik férfi karját.
-Nem tudjuk pontosan, de ég a pajta- hadarta sietve és már rohant is el. Claire-nek egy pillanatra földbe gyökerezett a lába. Ég a pajta- visszhangzottak a fejében a férfi szavai, majd eszébe jutott Damien, és kirohant.
Nem látott rendesen, ugyanis sűrű, szürke füst burkolt be mindent, épp csak a körvonalakat lehetett kivenni. A férfit kereste a szemével, de nem látta sehol, viszont megrémült, amint a tetőgerinc egy hatalmas reccsenéssel kettétört és beszakadt, magával sodorva a lángoló tető egy részét is. Közelebb rohant, de monsieur Picard el akarta kapni mondván csak útban van és veszélyes is, de a lány nem tágított. Muszáj volt, hogy megtalálja Damien-t. Közelebb ment a bejárathoz, de a szeme elé kellett emelnie a kezét, mert elviselhetetlen volt a hőség. Reménykedett benne, hogy a férfinak nem esett semmi baja. Tovább kutatott, míg végül az egyik sötét sarokban meglátta elmosódott alakját, kissé féloldalas volt, mintha valami terhet cipelne.
-Ott vannak!- kiáltott fel az egyik nő, mire mindenki odafordult. Claire addigra már régen odaért.
-Jól vagy?- kérdezte egy kicsit aggódva. Damien nehézkesen bólintott, és a fiú felé intett a szemével. A lány rápillantott, de lemondóan megrázta a fejét, mikor látta, hogy a fiú nyaka és feje csupa vér. Túl élettelenül lógott a férfi vállán… Mikor ismét felnézett Damien-ra, akkor látta csupán.- De hiszen te vérzel!!- kiáltotta döbbenten. A férfi halványan elmosolyodott, mikor Claire leszakított egy darabot a ruhájából, és megtörölte véres száját és a halántékát. A fiút közben levették a válláról, de Damien visszautasította a segítséget, mondván, ő jól van, törődjenek inkább a fiúval. Neki azonban nem volt már rá többé szüksége… A lány a biztonság kedvéért azért megtámogatta oldalról a férfit, ahogy arrébb sétáltak. Damien erőtlenül elmosolyodott ezen a hirtelen támadt gondoskodáson, majd összeborzolta Claire haját.
-Ennyire aggódtál miattam?- kérdezte. A lány összeráncolta a szemöldökét.
-Igen. Még nem fizetted ki a vacsorát…- közölte. Damien lemondóan felsóhajtott.

folyt. köv.