Fényeket látott. Apró, áttetsző gömböket, amelyek azonban ember nagyságúra nőttek, ahogy közeledett feléjük. Némelyikük pulzálva váltogatta a formáját, mások nyugodtan süllyedtek a mélybe, és voltak, amelyek kezdtek elhalványodni. A távolban, az egyik, közepes fényt emittáló forma mellett egy ismerős entitást vélt érzékelni. Látni még nem látta tisztán, csupán a három hatalmas, feketén átlátszó szárnyat, de akkor már tudta, hogy ki ő. És azt is, ki van a mellette lévő burokban… Egyedül sosem találta volna meg.
Nem érezte, mennyi időbe telt, amíg odaért hozzájuk, de ez most nem is számított. Itt az idő, mint olyan nem létezett: nem volt múlt vagy jövő, sem jelen. Bár lehet, hogy inkább mindhárom fonódott össze egyszerre? Képtelen lett volna megmondani. A Mezsgyén csupán egyszer járt, de akkor Damien itt volt vele. Az volt az első alkalom, hogy így látták, de utána egyre többször tűnt fel…
-Lu- hajolt meg mélyen a férfi, mikor végre megjelent a másik előtt.
-Lemaire- biccentett amaz.
-Ő az?- kérdezte a doki a gömb felé pillantva, de Lu megrázta a fejét. A férfi meglepetten nézett arra, amerre a másik elfordult.
-Ott van- mutatott egy alig pislákoló, vörösben izzó burokra. Lemaire közelebb lépett. Nehezebb lesz, mint gondolta, ráadásul már megint neki kell elvégeznie a piszkos munkát. Nem baj, utána móresre fogja tanítani Damien-t, az egyszer biztos. Csak kerüljenek ki innen épségben…
-Az áldoz…- kezdte volna az entitás, de a férfi bólintott. Lu felsóhajtott.- Sajnálom- suttogta.- Ő kényszerített ebbe a lehetetlen helyzetbe…
-Tudom- felelte Lemaire, és szánakozva elmosolyodott.- Tudom…- ismételte meg halkan, majd belenyúlt a képlékeny, ragacsos kéregbe, ami kívülről borította a gömböt. Hirtelen képek suhantak át rajta, majd az érzések, amíg a teste teljesen el nem merült a burok mélyében…
„A mocskos sikátorokat rótta már napok óta. Éhes volt és fáradt. Alig látott már a gyengeségtől. Hiszen csak egy kölyök volt… Néhányan szánták, mikor ránéztek, páran elfordultak tőle, de a legtöbben tudomást sem vettek a létezéséről.
Összeesett az utcán.
Büdös, de meleg rongyokban ébredt, egy foghíjas férfival maga mellett.
-Egyél- nyújtott felé egy darab penészes kenyeret, amit aztán egy pillanat alatt eltűntetett. Kapott egy kis vizet is… Kíváncsi szemekkel nézett a középkorú férfira, aki próbált valamelyest ápoltnak látszani. Az biztatóan rámosolygott…”
„Ott állt a sírjuk mellett, ahogy leeresztették a mélybe szülei koporsóját. Egész nyugodtan viselte. Margeurite nénjének fogta a kezét, és ő volt az is, aki a ravatalnál felemelte, hogy elbúcsúzhasson a tőlük. Az mondta, alszanak… Szinte fel sem fogta, mi történt. Azt meg végképp nem, hogy ez valami végleges és visszafordíthatatlan…
A lehulló esőcseppek kopogó zenéjét elnyomta egy férfi kenetteljes hangja, ami betöltött mindent, mikor elmondta a búcsúzóbeszédet… Fehér lepel volt rajta, ahogy minden jelenlevőn, őt is beleértve. Akkor még nem fogta fel, hogy ez mit is jelent, és miért nincsenek más sírok is a dombtetőn.
Még mindig türelmes volt, bár néha elzsibbadt csöppnyi lába, ilyenkor önkéntelenül is átállt a másikra. Ez az idill akkor tört meg, mikor elkezdték betemetni a sírt. Megrángatta a nénikéje szoknyáját.
-Tante, tante!- kiabálta.- Maman et papa! Miért sok föld??- kérdezte kíváncsian, de elkezdett félni, és könnyek gyülekeztek a szemében.- Mikor ébred?- Most már kiabált, és rángatta a nénje ruháját. A kis szekta tagjai, akik körülöttük álltak, szánakozva néztek rá, ahogy csitítani próbálták. Kitört belőle a zokogás.- Haza akar menni! Maman, papa!- szaladt oda a sírhoz, úgy kellett visszatartani, hogy ne másszon bele. Még hangosabb volt, hátha meghallják a szülei, de nem. Ők csak feküdtek némán, mozdulatlanul a koporsóban, és nem gondoltak többé az élők gondjaival. Margeurite felvette az ölébe, és elindult vele. Ő még utoljára kinyújtotta kis kezét:- Maman! Kelni, menni haza!- de csak a levegőt markolászta…”
„Jeanne piszkálta fel már megint, miatta kapott ki ismét. Persze ez nem érdekelte a nővéreket, ők különben is inkább hittek egy feddhetetlen erkölcsű apáca-növendéknek, mint egy most érkezett kitettnek. Ezt persze az a kis kígyó sokszor ki is használta, és egyáltalán nem volt olyan szent, mint amilyennek egyesek tartották.
Mérgesen csapta bele a rongyot és a kefét a vödörbe, ahogy súrolta fel a lelencház étkezőjét. Még jó, hogy csak ezt sózták rá, és nem kellett még gusztustalanabb helyeken is kitakarítania. Alighogy végzett, Jeanne lépett be az ajtón, Grandier pére társaságában. A lányt gyűlölte, de a férfit sosem tudta érzelmileg hova tenni. Sosem értette, miért ment papnak, hiszen ilyen adottságokkal mindenki a legjobb partinak tarthatta volna. Mindenkivel kedves volt, talán már túlságosan is, és volt benne valami, ami úgy vonzotta a lányokat, mint gyertyaláng a lepkéket. De ahogy észrevette, a nővérekre is hasonlóan nagy hatással volt. Elhúzta a száját. Erre már csak a raktárak voltak, mi keresnivalójuk van arra?
-Te még itt vagy?- csípte meg az arcát Jeanne.- A nővérek hívatnak- mondta gonoszan.- Mibe keveredtél már megint?- csóválta színlelt szánakozással a fejét.
Közel állt hozzá, hogy a csöbör egész tartalmát a képébe borítsa, de inkább türtőztette magát. Nem akart még nagyobb galibába keveredni. Hátat fordított, és kisétált a szűkös ebédlőből, ám Grandier tekintetét végig magán érezte. Kirázta tőle a hideg…”
„Hajszolták a lovakat, hiszen már lassan egy órája üldözték őket. Ő le-le maradt, ilyenkor a bátyja rántott a kantárán egyet, és tovább sürgette. Nem engedhették meg maguknak, hogy elkapják őket. Legfőképp Pietro nem engedhette, hogy a húgát elkapják. Tudta, mit művelnének vele… Észrevette, hogy megint lemaradt, ezért hátrafordult…
Még láthatta, ahogy a felbukott a lóval, mielőtt az levetette magáról…”
Lemaire teljesen össze lett zavarodva. Nem tudta hova tenni a képeket, főleg az utolsót… Hogy emlékezhetne Claire olyasmire, ami nem is vele történt? Ráadásul egyre elkeseredettebb volt, hiszen semmit sem talált, ami köthette volna lányt a világhoz, és a köldökzsinór, ami összekötötte az asztrális testét a burokkal, rohamosan vékonyodott. Tudta, hogyha így folytatja, esélyük sem lesz…
Váratlanul két kart érzett a vállán, majd valaki erőteljesen hátrarántotta.
-Hagyd- hallotta meg az ismerős hangot. A szárnyakat vette észre először. Rángatta magát, vissza akart menni, de ő nem hagyta.
-El fogjuk veszíteni!!- üvöltött a képébe Lemaire. A másik lemondóan megrázta a fejét.
-Már elvesztettük- suttogta.
folyt. köv.
1 hozzászólás
Az eleje kissé kusza, de a végére összeszedetté vált és így tetszett.