Leánykérés! (avagy nem veszett még ki a romantika)

– Tamás, – fordult kollégája felé Gerő – Te mióta vagy nős?
– Hamarosan hat éve – nézett csodálkozó tekintettel Tamás – de miért kérdezed?
– Azért, mert én Jolival, már három éve együtt élek, – kezdte a magyarázatot Gergő – de, egyre inkább úgy érzem, hogy papírt kellene szereznünk, hogy a kapcsolatunkat véglegesítsük. Nekem ez egyre inkább időlegesnek, bármikor megszakíthatónak tűnik. Szeretem Jolit, el sem tudom képzelni, hogy mással éljek, akkor, meg miért ne nyilvánítanánk ki a világ előtt, hogy egymáshoz tartozunk. Jolit anyukája egyedül nevelte, de én családban, már úgy értem, hogy anya, apa, gyerek, nőttem fel. Amikor összeköltöztünk nem gondoltunk a házasságra, – gondolkodott el egy kicsit Gergő – minek papír arról, hogy szeretjük egymást. Joli mindig ezt mondta anyjának.
– Anyósod, – szólt közbe Tamás – már ha szabad így nevezni, nem kérdezte tőled, hogy mik a terveid a lányával?
– Egyszer sem került szóba, pedig jól kijövünk egymással. Úgy érzem, elfogad családtagként. Úgy is szólít, hogy fiam. Én is anyukának. Soha nem nyaggatott a házasság miatt.
Mind a ketten visszafordultak monitorjuk felé, és gondolatban folytatták a beszélgetést, mert mind kettőjüknek határidős munkájuk volt.

Tíz perc sem telt el Gergő ismét Tamáshoz fordult.
– Határoztam, megkérem a kezét.
– Mit mondtál? – fordult Tamás értetlenül Gergő felé – mit kérsz meg?
– Nem mit, hanem kit? – lelkesedett Gergő.
– Akkor kit kérsz meg?
– Jolit, hogy legyen a feleségem.
– Ja, ne haragudj, de úgy elmerültem a munkámban, már kiment a fejemből, hogy miről beszéltünk az előbb. Mikorra tervezed a nagy eseményt?
– Ezt még nem tudom, de szeretném, ha emlékezetes lenne.
– Minden hónapban legalább egyszer jársz Londonban, a főnők asszonynál. Legközelebb vidd ki Jolit is, és kérd meg, ott a kezét. – javasolta Tamás.
– Ez eddig eszembe sem jutott, de nem rossz ötlet. Beszélek Kárminnal, mindig azt mondja, bármiben fordulhatunk hozzá, szívesen segít, amiben tud. Ezt szokta mondani, nem?
– Igen, ez jó ötlet.
Gergő azonnal nyúlt a telefonért, de Tamás rászólt.
– Várj egy kicsit – nézett az órájára – szerintem Londonban épen ebédidő van, és nem örülne, ha az étteremben zavarnád. Délután, ha kipihente az ebédet, sokkal jobb hangulata lesz.
– Igazad van – nézett Gerő is az órájára – majd négy óra körül felhívom.

– Kármin? – szólt a telefonba Gergő.
– Igen? Gergő Te vagy az – kérdezte Kármin – megismertem a magyar akcentusodat.
– Én vagyok, de kikérem magamnak, jól beszélek angolul, erre mindig büszke voltam.
– Nem mondtam, hogy rosszul beszélsz, de kihallatszik belőle a fokhagyma, paprika, gulyás. Ne haragudj ez csak vicc volt, de mesélj miért hívtál?
– Bele vágok a közepébe, talán úgy könnyebb lesz kéni.
– Mondjad, ne kímélj – viccelődött tovább Kármin.
– Amikor itt jártál nálunk, bemutattam neked, Jolit, emlékszel?
– Igen nagyon kedves lány, de nem beszél olyan jól angolul, mint te.
– Most nem a nyelvtudásáról szeretnék veled beszélni. Meg akarom kérni a kezét, és arra gondoltam….
– Kérd meg a kezét itt Londonban – vágott a szavába Kármin – van egy jó ötletem.
– Gondolt olvasó vagy? – kérdezte Gergő.
– Nem, de ahogy megismertelek, úgy érzem vagy annyira romantikus, hogy ez járjon a fejedben. Most leteszem, majd e-mail-ben megírom, hogy mit találtam ki, és mit kell tenned. Az útiköltség miatt ne fájjon a fejed, mindent intézek – tette még hozzá és bontotta a vonalat.
Gergő kerekre nyílt szemekkel emelte le a füléről a mobiltelefon, és csodálkozva nézte a még mindig világító kijelzőt.
– Mit mondott? – kérdezte Tamás.
– Nem tudom – válaszolt gépiesen a fel sem fogott kérdésre.
– Mi az, hogy nem tudod?
– Azt mondta mindent intéz.
– Mi az, hogy mindent?
– Nem tudom. Csak annyit mondott van egy ötlete, és a többit majd e-mail-ben, és hogy az útiköltség miatt ne fájjon a fejem.
– Akkor sínen van a lánykérés projekt, csak az a kérdés Joli mit szól hozzá.
– Ezt még én sem tudom – állt meg a mondat folytatása előtt – és meg sem kérdezhetem tőle, mert akkor oda a meglepetés.
– Járt már Londonban? – kérdezte Tamás.
– Nem, legalább is eddig nem említette.
– Akkor állítsd úgy be a dolgot, mint, ha jó munkádért kaptál volna Kármintól egy hosszú hétvégét vele kettesben, Londonban.
– Ez jó ötlet, végül is tényleg tőle kapjuk.

Két hét múlva mikor Gergő hazaért a munkából, csak úgy félvállról oda szólt Jolinak.
– Becsomagolnál a bőröndbe?
– Megint ki kell menned Londonba? – kérdezte Joli minden meglepődés nélkül.
– Igen, – mondta Gergő, és hozzá tette – de most Te is jössz velem.
– Hogy-hogy – kérdezte Joli.
– Kaptam Kármintól, – mosolygott Gergő Jolira – tudod Ő a főnökasszony, egy hosszú hétvégét Londonban, és kikötötte, hogy téged is vigyelek.
Joli egy nagy ugrással Gergő nyakába repült, és örömében hosszú csókot nyomott a szájára.
– Kettesben lehetünk egész hétvégén? – örvendezett Joli – szeretek itt lakni, de időnként jó veled kettesben. Anyukámat is imádom, de akárhogy vesszük Ő itt a harmadik. Nagyon boldog vagyok Gergő, rohanok csomagolni. Mikor indulunk?
– A repülő jegyünk a holnap tizenegy óra huszonöt perckor induló londoni járatra szól, és egy óra körül landolunk Londonban.

Alvástól mentes éjszaka után, tíz órakor már a ferihegyi repülőtéren vártak, hogy beszállhassanak a Londonba induló gépbe, ami felkészítve, indulásra várt az egyik csápnál. Joli izgatottan szorongatta Gergő kezét.
– Nagyon félek, – mondta, és közelebb bújt Gergőhöz.
– Mitől? – kérdezte, majdnem lenéző hangnemben, de azért szorosabbra fonta ölelését Joli dereka körül.
– Még soha nem repültem – vallotta be félve Joli.
– Nem tudtam – húzta még közelebb magához – a repülés kevésbé veszélyes minta az autózás.
– Nem attól félek, hogy összeütközünk odafenn – bökte oldalba a kicsit fölényes Gergőt – hanem attól, hogy a gyomrom, hogy fogja bírni.
– Ezek a gépek olyan nagyok, hogy nem dobálóznak úgy, mint egy csónak a vízen. Ne félj, nem leszel tengeri beteg.
– Remélem – mondta Joli.
Ekkor már szólították a londoni járat utasait. Kézen fogva elindultak, felfedezni a világot, legalább is Joli így gondolta

Pontosan tizenhárom órakor leszálltak a Heathrow-i reptéren. A futószalagon, ami a csomagokat hozta, hamar megtalálták csomagjaikat. Fél kézben fogva bőröndjeiket, másik kezükkel egymást ölelve, boldogan egymás szemébe néztek, majd megcsókolták egymást.
– Üdvözöllek az új világban – köszöntötte Gergő mosolyogva.
– Gergő. – szólalt meg Joli csodálkozva – az ott a táblán nem a Te neved?
Gergő abba az irányba nézett amerre Joli, és Ő is meglátta a táblát tartó öltönyös embert.
– De. Úgy látom már vártak – mondta olyan hangsúllyal mintha nem így lett volna Kárminnal megbeszélve.
A táblát tartó emberhez léptek. Gergő bemutatkozott.
– Üdvözlöm – köszönt a jól öltözött ember – Kármin küldött önök elé. Ez a bérelt autójuk kulcsa és az iratok hozzá. Még azt üzeni, hogy érezzék jól magukat. A London Eye hotelban várja önöket a szobájuk.
– Köszönöm – nyújtott kezet Gergő – azt tudom, hol van, oda fogok találni. Mondja meg, legyen szíves, Kárminnak, hogy mindent köszönünk, és biztos jól fogjuk érezni magunkat.
A szállodát hamar megtalálták. Gergőnek nem okozott gondot a baloldalon való közlekedés, mert két évet a londoni egyetemen töltött, itt szerezte diplomáját is. Majdnem úgy ismerte, mint Budapestet. A szállodában már várták Őket, és még az is meglepetés volt, hogy Kármin a nászutas lakosztályt foglalta nekik. Jolinak csak akkor tűnt fel, amikor a londiner kinyitotta a hatalmas apartman ajtaját.
– Ez mind a mi szobánk – kérdezte Gergőt mikor a borravaló zsebre vágása után a csomaghordó távozott.
– Igen drágám, – ölelte át Gergő – tetszik?
– Mit csinálsz Te ennek a Kárminnak, hogy így meg van veled elégedve? – csípte oldalba Gergőt nem titkolt féltékenységgel.
– Minden kívánságát teljesítem – mondta Gergő, és felkapta Jolit becipelte a hálószobába, ráfektette a hatalmas franciaágyra – most pedig Te kívánhatsz.
– Akár meddig gondolkoznék, ennél szebb, és jobb akkor sem jutna eszembe.

Vacsora után Joli boldogan feküdt a hatalmas ágyon. Gergő fölé hajolt, és megcsókolta.
– Sétálunk egyet? – kérdezte.
– Most? – nézett fáradtan Gergő szemébe – elfáradtam, és nagyon erősen húz az ágy.
– Csak itt a környéken, szívjunk egy kis londoni levegőt. Ritka az, hogy ilyen kellemes legyen az este, nem esik, nincs köd, ilyenkor nagyon szép London. Gyere, nézzük meg együtt.
– Jó, de ne menjünk nagyon messze.
Gergő tudta, a szállótól egy kiló méterre van az óriáskerék, és ott neki ma még dolga van, ezért erőltette a dolgot.

Lassan sétáltak, így negyven percig tartott, míg a Lamberth Walk-ről a Belvedere Road-ra értek, ahonnan már látni lehetett az úti céljukat, igaz ezt még Joli nem tudta.
– Mekkora óriáskerék – nézett fel Joli – felülünk rá?
– Ha már itt vagyunk, miért ne? – válaszolt Gergő, olyan hangon, mint ha nem ezért hozta volna erre Jolit.
Beálltak a kanyargó tömegbe. Gergő előre ment. Jolinak azt mondta csak megnézi, milyen gyorsan megy a sor. Elöl odament a beszállást irányító emberhez, bemutatkozott neki, és nyújtotta a kezét. A felügyelő erősen megrázta, csak annyit mondott, álljon be nyugodtan a sorba, mikor ide érnek meg fogom ismerni, és tudom mi a dolgom. Így Gergőnek nem volt más feladata visszasétált Joli mellé, aki nem tudott betelni a látvánnyal.
– Gergő, ez gyönyörű. Örülök, hogy rábeszéltél.
– Én is – és szorosan megfogta Joli kezét.
Kicsit izgult, de abban reménykedett, hogy ez nem látszik rajta. Joli nem is vette észre, mert Ő még izgatottabb volt. Gyorsan ment a sor, mert minden fülkébe tíz, tizenkét ember befért, így egyszer csak azt vette észre Gergő, hogy ott áll ismét a felügyelő előtt.
– Tessék, – mutatott a megérkező nyitott ajtajú hengerre, és ahogy belépte, már csukta is az ajtót, de még odaszólt Gergőnek – ügyesen!
Joli nem értette, miért mondja, de nem is törődött vele, mert lekötötte a sok látnivaló. Ahogy a fülke megmozdult ijedtében belekapaszkodott Gergőbe, és csak ekkor nézett körbe. A tágas fülkében csak ketten voltak. Lassú emelkedésbe kezdett a szerkezet, de hamarosan ismét megállt, mert egy újabb fülke került a beszálló rész elé. Így araszolva egyre feljebb, és feljebb kerültek, a kivilágított London fölé. Jolit annyira lekötötte a látvány, észre sem vette, hogy a teteje előtt Gergő eltávolodott tőle. Benyúlt a zsebébe, és elővette a gyűrűket tartó kis dobozt. Joli még mindig az ablaknál állt, és lelkesen kommentálta, amit lát.
– Gergő, gyönyörű a kivilágított London így felülről, és nézd mennyi csillag. Oda nézz hullócsillag, kívánjunk valamit.
Ekkor értek a legfelső pontra, Joli hátrafordult, és meglepődve látta, hogy Gergő fél térdre ereszkedve egy dobozt nyújt felé.
– Joli, itt a világ tetején, megkérdezem tőled, hozzám jössz feleségül?
Könny szökött a szemébe, ökleivel kidörzsölte, és letérdelt Gergővel szembe.
– Igen – mondta elcsukló hangon, megölelte Gergőt és még hozzá tette – mégis csak van valami ebben a hullócsillag dologban.
Gergő kivette az egyik gyűrűt a dobozból és felhúzta Joli újára, a másikat pedig elé tartotta, hogy azt ő húzza fel neki. Összeölelkeztek, megcsókolták egymást.
– Mit is mondtál a hulló csillagokról – bontakozott ki az ölelésből Gergő.
– Azt, hogy van valami igazság a legendában.
– Ezt, hogy érted?
– Az előbb kívántam valamit, és nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan teljesül.
– Mit kívántál? Ha már teljesült elmondhatod.
– Azt, hogy valamikor kérd meg a kezem.
– Nagyon örülök, hogy rászántam magam, pedig féltem, mert mindig azt sugalltad, hogy a papír nem fontos.
– Nekem nagyon fontos, de nem akartam, hogy kötelezőnek érezd.
Beszélgetés közben már majdnem leértek, lassan ki kellett szállni a fülkéből.
– Álljunk fel – nézett körül Gergő – ha kinyitják, az ajtót elég furcsán festenénk ebben a pózban.
– Felfelé menetben még csak együtt éltünk, lefelé már jegyesekként jöttünk – állapította meg Joli – és ettől most nagyon boldog vagyok.

A maradék idő Londonban gyorsan elrepült. A reptérről indulás előtt Gergő felhívta Kármint, megköszönte a felejthetetlen hétvégét, Kármin pedig gratulált nekik.
Ferihegyen, ahogy lépkedtek lefelé a lépcsőn boldogan pillantottak körbe a szeretteiket váró tömegen, és tudták, hogy most már rajtuk is látszik, egymáshoz tartoznak.