Legyek

Aprócska lény zümmögött két ablaktábla között, szálldosva fel s alá. Zümmögött és döngicsélt, mi mást is tehetett volna a kis légy, mert az volt. Kitartóan repült neki a láthatatlan falnak, ha már egyszer a valóság ily megcsúfolásának esett áldozatául. Újra meg újra nekiütközött a két áttetsző üveglapnak, mely hermetikusan zárta el a napfényes, mosolygó kerttől illetve a szoba biztonságot és értékes maradékokat nyújtó légköréből. A kis féreg nem látszott nehezményezni a helyzetet, ami csupán az értetlenkedés növekvő feszültségével vált egyre aggasztóbbá számára. Napjai nem voltak hátra, maximum órákra elegendő maradék energiája és az éltető oxigén, mely hozzá hasonlóan szintén itt rekedt. Hiába itt már csak a csoda segít, segíthetne, de a légy parányi gondolatait nem érintette a csoda lehetőségének fuvallata sem. Kit vigasztal akkor ez a remény? Ő bennt, mi innen kívülről figyeljük vergődését, ő áldozat, mi pedig? Kimehetünk az ajtón, amikor nekünk tetszik, nincs sok dolog ami feltartóztathatna, akár az ő menekülését is lehetővé tehetnénk, persze csak, ha akarnánk. Mi egy felsőbb hatalom vagyunk a kis szárnyasok szemében, a bogárviszonylatban mindenhatónak tűnhetnénk, és bár neki nincs gondja ilyesmire, nekünk attól még hízelgő a tudat. Az ilyen megnyugtató, oltalmazó elméletekre támaszkodunk, beléjük kapaszkodunk, mintha csak vastag mentőkötelek lennének, ennek ellenére kétségtelenül és cáfolhatatlanul derül ki mindig: hajszálak voltak. Menedék nekünk is kell, egy akármilyen oltalom. De sajnos óhatatlanul is felvetül most, hogy: Mi elől kell menedék? Mire fel a tudatalatti védekezés?
Nagyot dördül az ég, a kicsi féreg idegszálai között egy megpattan, a légy a másodpercek töredéke alatt kimúlt. Most itt az imént, előttünk.