Legyen hó!

Álmomban, rátaláltam egy kacskaringós – tekergős Meseösvényre. Amint ott kószáltam, bóklásztam nagyon elfáradtam. Egy hósipkás fenyőfa alá ültem. A fenyő ezt a mesét suttogta a fülembe:

Hófelhőkön innen, hófelhőkön túl, valahol messze, volt egy falucska.
Beköszöntött a tél. Hosszú, hideg, napok jártak, jeges szél tépázta a fákat. A gyerekek arcát pirosra csípte a hideg. Már nagyon várták a havat, de a hóesés váratott magára. A nap is csak ritkán kukkantott elő.
A madarak dideregve bújtak össze.
– Hideg szél fúj, ázunk-fázunk! Kedves tavasz, nagyon várunk!
– Hol van az még? – sóhajtotta vacogva egyikük.
A lurkók találgatták, hogy vajon miért nem esik már a hó. Mi történhetett?

Eközben fent, a Hófellegek Birodalmában nagy volt a felfordulás.
Nagy dérrel-durral megérkezett Morcoska. A hómanók közül ő volt a legkisebb. Mindig valamiért dohogott, ezért is kapta ezt a nevet.
– E-le-gem van! Értitek? Elegem! Nincs semmi kedvem idén is táncolni a hófelhőkön.
– Ugyan már! Ne morcoskodj, Morcoska! – mondta nevetve Ripsz. Fárasztó dolog, de egyben mókás is. Ugye, Ropsz? – ölelte át barátját.
– Igen! Csuda élvezetes a puha felhőkön ugrabugrálni, majd rájuk esni, aztán hemperegni, meg hancúrozni rajtuk – felelte vigyorogva Ropsz. – Az emberek a Földön, meg örvendeznek a hópihéiknek. Örömet szerezni nagyszerű dolog! Vagy te nem így gondolod, Morcoska?
Meg se várta választ, teli torokból énekelni kezdte a hófelhőtaposó dalt, amit ő talált ki:
– Ripsz és Ropsz,
kipp és kopp,
én most nagyot kiáltok!

Hipp és hopp,
tipp és topp,
jó nagyokat ugrálok!

Hull a hó,
hull a hó,
havat szórni jaj de jó!

A nóta végén pacsit adott Ripsznek.
– Örülök, hogy ti ilyen jól szórakoztok! Hómanógyűlést kell összehívnunk, hogy megbeszéljük az idei hószórási tervet. Nem szükséges minden évben havazás!
– Miii?! – kérdezte megrökönyödve Ripsz. – De, szükség van a puha hótakaróra a földnek! És a gyerekek? Milyen jó látni, amikor a boldogan belevetődnek a friss hóba, és ahogy szánkóznak, hóembert építenek!
– Karácsony hó nélkül? – ámult el Ropsz. – Az nem az igazi! Mennyivel szebb, pompásabb, amikor hólepel borítja a tájat!
– Nem lehetsz ilyen lusta! – kiabált Ripsz Morcoskára.
– Na, majd meglátjuk, mit mondanak a többiek! Belefuvintok a gyűlésre hívó jégkürtbe. Halihó! Riadó! Hómanók, jöjjetek! Megbeszélni valóm van véletek!
Hamarosan ott tolongott a sok jégsipkás hómanó.
– Vajon miért gyűltünk össze? Mi történhetett? – találgatták.
Morcoska felpattant egy jégtömbre, és onnan szónokolt:
– Kedves barátaim! Van egy javaslatom. Annyit dolgoztunk már az előző években, hogy ránk fér egy hosszabb pihenés. Idén nem szórunk havat!
Halk moraj futott végig a csapaton. Ekkor Ropsz ugrott elő, és így szólt:
– Barátaim! Tényleg sok a munka ilyenkor, de a hóhintés után elég sok idő van a pihenésre. Milyen szuper móka, amikor a hófelhőkön táncikálunk! Annyira jó látni a boldog gyermek arcokat, ahogy bámulják a havazást!
– Szavazzunk! – rikkantotta harciasan Morcoska. Aki velem ért egyet, álljon mögém! Aki Ropsz manóval, az sorakozzék az ő háta mögé!
A manók hamarosan két csoportra oszlottak. Ripsz és Ropsz szomorúan látta, hogy az ő táborukhoz kevesebben csatlakoztak. Törték a fejüket, hogy mit is tehetnének. Ekkor egy bús dallam kígyózott a fülükbe. A Földről érkezett. Minden manó lehasalt a legközelebbi hófelhőre, hogy lássák, ki énekel ilyen szomorúan:

„Hullj le hó, hullj le hó!
Legyen végre puha hó!
Várunk rád, hópihe!
Szállj ide, szállj ide!
Jeges szél fújdogál,
mindannyian fázunk már.”

– Kedves hómanók! Szórjatok sok havat! A falunk apraja-nagyja majd megfagy! Kérve kérlek benneteket, friss pelyheket hintsetek! A testvérkém még nem látott ilyet! Annyira örülnék, ha ő is szánkózhatna, és hempereghetne a puha hóban! Olyan szép ajándék lenne számára! Már annyit meséltem neki a tél csodájáról, a hóról!

Egy kisgyermek volt. Olyan szívhez szólóan kérlelte őket, hogy Ripsz és Ropsz egészen elérzékenyült.
Morcoska rájött, hogy milyen szomorúságot okozott önzőségével. Nagyon elszégyellte magát. Már tudta is, hogy teheti jóvá ezt a meggondolatlan tettét. Lehajtott fejjel odalépett egy dundi hófelhőhöz, majd ugrálni kezdett rajta. A többiek is követték. Ripsz és Ropsz boldogan nézte társait. Először némán, majd énekelve hemperegtek, viháncoltak a felhőkön.
A Földön lassan el kezdett hullani a hó…
Ezen a télen Morcoska volt az egyik legszorgalmasabb hómanó. Azt is megértette, milyen jó dolog örömet szerezni másoknak.
Tekergő Meseösvényen jártam, és ezt a mesét suttogta a fülembe egy hósipkás fenyőfácska.