Lélekpillangó

Az ősz csodás színeivel lassacskán belopakodott. A levegőben fanyar illat terjengett, elszáradt falevelek, elhervadt virágok búcsúztak a nyártól. A fák is lassan levetették lombruhájukat. A nap még erőlködött, melegen simogatta Hanka arcát, aki a temetőben ballagott a kezében egy kis pillangóval díszített koszorúval. Mindig elszomorodott, amikor a sírkertbe kellett jönnie. Milyen sok szerettét veszítette már el. A legfájdalmasabb a szülei elengedése volt. Aztán sajnos eljött az az idő, amikor barátnőjét kell végső útjára kísérnie.

Barbival gyermekkori barátnők voltak, szinte mindent tudtak egymásról. Ez a barátság érettségi után is megmaradt. Sokáig rendszeresen találkoztak, ilyenkor jókat trécseltek. Gyakran üldögéltek kedvenc parkjukban, csodálták a virágokat, a pillangókat.
– Látod milyen szép lepkék? – mutatott egy színes pillére Barbara. Pillangó szeretnék lenni! Szállni virágról – virágra – mondta nevetve.
– Te is szállsz, csak nem virágról-virágra, hanem pasiról-pasira. Olyan vagy, mint amikor a kecske, mikor beszabadul a káposzták közé, csak úgy falja őket – kacagott Hanka.
– Na! Nem is volt olyan sok hapsim! – kérte ki magának nevetve Barbara.

Hankának fájt az emlékezés. Milyen sok időt töltöttek együtt! Lassan lépkedett, mint aki nem akar a ravatalozóba érni, és szembesülni a valósággal, hogy Barbi nincs többé.

Barbarának nem volt egyszerű az élete. Lányként folyamatos harcban állt az anyjával, sokszor panaszkodott neki, hogy milyen rémes, és hogy nem szereti őt. Sosem volt köztük olyan igazi, anya és lánya kapcsolat. Érthetetlen volt ez Hanka számára, hogy egy anya, vajon miért nem szereti a lányát? Miért oly elutasító vele? Ez sosem derült ki.
Teltek az évek Barbara férjhez ment. Hanka is ott volt a szertartáson. Barbi kapott az élettől néhány boldog évet. Majd megszületett a fia, Zolika. Hanka elköltözött egy másik városba. Telefonon sokat meséltek egymásnak arról, kinek hogy megy sora, ki hogyan él. Barbi rózsaszínben látta a világot, igyekezett jó anyja lenni gyermekének.
– Tudod, szeretném, ha az én kapcsolatom a gyermekemmel sokkal jobb lenne, mint az enyém, az anyámmal – jegyezte meg jó párszor a telefonba.

Mindenki élte az életét. Aztán Barbi miután elvált, egyre sűrűbben hívta fel barátnőjét. „Ugye meglátogatsz? Naaa! Gyere!” – kérlelte Hankát.
Ő ilyenkor elutazott hozzá, s hallgatta Barbi panaszáradatát. Ja, hogy esetleg neki is vannak problémái? Az barátnőjét nem igazán érdekelte. Megszokta, hogy Hanka a lelki szemetesládája. Ő pedig hallgatta, igyekezett lelket önteni belé.
– Gyere! Sétáljunk ki a parkba! Ott elfelejtem minden bánatomat! Tudod, mennyi lepke van ilyenkor! Imádom nézni őket. Olyan boldogan, gondtalanul repdesnek ide-oda, olyan szépek! Mindig felvidít a látványuk. Ha újra születhetnék, csakis pillangó lennék! – mondta kacagva. Csak szállnék, szállnék… Kicsi pillék! Gyertek! Lepke, lepke szállj a tenyerembe…- énekelte. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? – kérdezte hirtelen elkomorulva Hankát. Egy kis boldogság nekem is járna, nem? Csak tudnám hol és miért romlik el minden kapcsolatom? Zolikára is gyakran az apja vigyáz, így jobban ragaszkodik hozzá, mint hozzám – bökte ki szomorúan.

Ebben az időben ritkán találkoztak, maradt a telefonos lelkisegély. Barbara teljesen eltávolodott a családjától. Egyre jobban gyűlölte a saját anyját, folyamatosan veszekedtek a pénz miatt. Mindig ezen torzsalkodtak. Náluk a vagyon volt az első, a második és csak utána jött minden más. Szeretet? Családi összefogás? Tán ezt a fogalmat nem is ismerték. Barbi a fiát is elhanyagolta, szép lassan vele is megromlott a kapcsolata. Aztán arra eszmélt, hogy fia a drogokhoz nyúlt, függő lett. Barbi ekkor észbe kapott, talán feltámadt benne az anyai ösztön, elvonóra vitte, mellette állt a kezelések alatt. Zoli miután rendbe jött, befejezte a főiskolát, sínre került az élete. Barbi újra szépnek látta a világot, kivirult. Ismerkedni kezdett, aztán másodszor is férjhez ment. Hamarosan életet adott második gyermekének. A keresztelőre Hanka is hivatalos volt. Örült barátnője boldogságának.

Azonban Barbara második házassága elég hamar zátonyra futott, ismét elvált. Idegeit felőrölte a családjával vívott harc, a válás hercehurcája. Csak édesapjával találkozgatott, aki nem mert feleségével ujjat húzni, így titokban látogatta a lányát. Amikor édesapja hirtelen meghalt, Barbi depressziós lett. Hanka elment hozzá, megijedt a látványtól. Barbara csontsoványra fogyott, festett haja lenőve, őszen tapadt a fejére.
– Tudod hiába akartam kibékülni az anyámmal, mindig harag, veszekedés lett a vége. Ráadásul a munkám is megszűnt – mondta Barbi rezignáltan.
– Ha te úgy döntesz, hogy boldogtalan leszel, boldogtalan is maradsz! Békülj már ki az anyáddal, meg a fiaiddal! Próbáld meg újra! Ne add fel! – győzködte Hanka.
– Hidd el, többször is próbáltam! De nekik a vagyon a legfontosabb! A múltkor még össze is verekedtünk ezen. Megcibálta a hajam. Tudod a nagybátyám, akit ápoltam, rám hagyta a lakását és a pénzét, anyám meg nem kapott semmit, ezen borult ki – mondta sírós hangon Barbi.
– Nem hiszem el! Egyetlen lánya vagy! Úgyis a tied lesz később minden. Nem értem anyádat. Hogy lehet ilyen szívtelen!? És különben is! Te ápoltad, gondoztad! Ő, át se jött megnézni a saját testvérét! – mondta felháborodottan Hanka.
Még jó párszor meglátogatta barátnőjét. Barbi végül segítséget kapott egy a városban működő szervezettől, felépült, és munkája is lett.

Évekig jól volt. Örült, hogy újra dolgozhatott. Aztán jött egy kellemetlen fordulat, elbocsájtották a munkahelyéről.
– Tudod, leépítés volt. És persze velem kezdték. Még jó hogy van egy kis tartalékom! – mondta szomorúan a telefonba.
Ritkultak a hívások. Hankának is akadtak problémái, a saját életét kellett megoldania, kevesebb ideje maradt barátnőjére. Két–három havonta beszéltek telefonon. Ő többször meg akarta látogatni, de barátnője elutasító volt. Mindig elhárította valamilyen ürüggyel. Ő meg nem erőszakoskodott. Pedig így utólag visszagondolva, lehet, hogy kellett volna, hiszen várható volt, hogy a kilátástalan helyzete miatt a depresszió újra rátör Barbira.

Egy ismereten kereste fel a közösségi oldalán, hogy tudja – e, hogy Barbara meghalt. Öngyilkos lett, kiugrott az ablakon. Hanka a hír hallatán hangosan zokogott. Magát is okolta barátnője haláláért, miért nem látogatta meg! Számos kérdés merült fel benne Miért hagyta magát lerázni? Mi történhetett, hogy a halálba menekült? Miért nem szólt és kért tőle segítséget? És hol volt a családja? A gyerekei? Senki semmit nem vett észre? Napokig gyötrődött, sírt.

Erőt vett magán, és felhívta Barbara második férjét, Jánost. Tudni akarta, mikor lesz a temetés.
– Szűk családi körben temetjük – jelentette ki határozottan János. Csak a család lesz ott, senki más.
– Én is szeretnék elköszönni tőle! – zokogta Hanka a telefonba. Kérlek, ezt ne vedd el tőlem! Tudod, hogy a legjobb barátnőm volt.
Addig kérlelte zokogva Jánost, míg beleegyezett és elárulta a temetés dátumát.

A gyászszertartáson nagyon kevesen voltak. A ravatalozóban Hankán kívül csak barátnője volt férjei, fiai, és három-négy rokon ácsorgott. Búcsú beszédet senki nem mondott. A hangszóróból Máté Péter: Elmegyek dala, a Kell még egy szó és valamelyik rekviem szólt végtelenítve. Még arra sem vették a fáradságot, hogy több zeneszám legyen ezen a szomorú napon. Csak Hanka sírt. Szörnyű volt látni, hogy mindenki érzéketlen, faarccal néz maga elé, és ki tudja gondolataik merre jártak. A gyerekei sem ejtettek egy könnycseppet sem. Nem látszott rajtuk semmi fájdalom az anyjuk elvesztése miatt.

Hankának pedig még mindig azon kattogott az agya, hogy miért nem látogatta meg Barbarát? Miért engedte lebeszélni magát? Ha ő elmegy hozzá, talán megelőzhető lett volna ez az egész, lehet, hogy minden másképp alakult volna. Volna, volna…- de nem így lett. Amikor Hanka értesítette volt osztálytársait, volt aki megjegyezte, hogy boldogtalan, szomorú életét magának is köszönhette. Lehet. Sajnos nem tanult meg szeretni. De hát kitől is tanult volna? Az anyjától? Na hiszen! Még a temetésre sem jött el. Borzasztó, hogy az, aki megszülte, nem áll itt a gyászolók között. Hogy lehet ennyire elutasítani a saját lányát? Még a végtisztességet sem adja meg neki! Ezek jártak Hanka fejében a zene alatt. Majd belépett két férfi, megfogta az urnát és elindultak a hamvakkal a végső nyughelyre.

Hanka pillangós koszorúját szorongatva lépett ki a ravatalozóból, amikor egy kék pillangó szállt a feje fölé. Barátnője szavai jutottak az eszébe: Ha újra születnék, pillangó lennék! Csak szállnék, csak szállnék virágról – virágra!"
Ez nem lehet…Barbi lenne az? Nem, nem, az nem lehet. Butaság. Ilyen nincs! Barbi újjászületett és pillangó lett? Hanka igyekezett elhessegetni ezeket az őrült gondolatait. Talán a fájdalom elvette egy pillanatra az eszét? Vagy csak képzelet játszik vele? Megbabonázva nézte a kék, apró lepkét, nem tudta a szemét levenni róla. De, de, de! Ez ő..csak is ő lehet, akármilyen képtelenség is! Ilyen véletlen nincs! Akár milyen bizarr, de csak Barbi lehet lepkeképében. Miért pont most szállt ide ez az ártatlan jószág? Miért pont az ő feje fölött repdes?
A pillangó egészen addig ott repkedett, míg az urnát betemették a földbe, majd tette egy kört a sírhalom felett és hirtelen elszállt.
Hanka zokogva nézett a kis, kék pille után.