Lemondtak róla

Már negyedik napja nem evett semmit. Érezte, az éhségtől egyre jobban elgyengül, az utca forgataga színes kavalkádként táncolt a szeme előtt. Egy pillanatra megállt, a közeli lámpaoszlopba kapaszkodva próbálta visszanyerni egyensúlyát. A péküzlet nyitott ajtajából csábító illatok szálltak felé, az életét is odaadta volna, hogy beleharaphasson egy frissen sütött kiflibe. Elfordította a fejét, nem akart a gyomrát mardosó savra gondolni. Az éhség azonban nagy úr, a szervezet normális működéséhez táplálékra van szükség, a természet törvényeit nem lehet áthágni. László tudta ezt nagyon jól, nem is önszántából vállalta az éhezést. Hajléktalan léte most érkezett el a mélypontjához. Eddig elkoldulgatott valahogy, mindig akadt néhány jószívű járókelő, aki megszánta pár forinttal. A múlt héten azonban egy újonnan megjelent banda elkergette megszokott helyéről. Amikor visszament, agyba-főbe verték. Azóta vándorolt egyik helyről a másikra a hideg novemberi szélben, de érezte, lassan a maradék ereje is elfogy. Eszébe jutott a bátyja. Évek óta nem látták egymást, az idősebb testvér ugyanis elítélte öccse italozó életmódját, és miután többszöri mélyreható lelkifröccs után sem volt hajlandó lemondani káros szenvedélyéről, az utcára került. Bátyja azt mondta, leveszi róla a kezét, nem tartozik többé a családhoz. Ez nagy trauma volt László számára, mert szüleik korai halála után a testvére jelentette a családot. Egy jól öltözött férfi haladt el mellette. László reszketve nyújtotta ki a kezét:
– Kérem, szánjon meg egy kis pénzzel! Már napok óta nem ettem.
A férfi hidegen végigmérte, majd szótlanul folytatta útját.
Egy család közeledett felé, apa, anya két gyerekkel. Vidám csevegésük László szívébe mart, az elveszett paradicsomot juttatta eszébe.
– Kérem- szólalt meg félénken.- Kaphatnék pár forintot?
– Még mit nem, hogy elidd!- csattant fel a családfő. Mérgében belemarkolt a gyerekeibe, és vad rántással késztette őket gyorsabb haladásra.
László egyre jobban fázott. Vastag szőrmetakaróját, amit hosszas keresgélés után talált egy kukában, a bandavezér elvette tőle, akárcsak a meleg kabátját. Pedig hogy örült akkor, mert ezzel a takaróval még a kisebb fagyokat is átvészelte volna.
Felnézett, a túloldalon egy ismerős alakot pillantott meg. Azok a sajátos lépések a bátyjára emlékeztették. Összeszedte magát, rendkívüli erőfeszítéssel átvánszorgott a túloldalra. Igen, semmi kétség, ez valóban a bátyja. Csak ne menne ilyen gyorsan, így sosem éri utol.
– István!- kiáltotta rekedtes hangon.
Bátyja meglepetten fordult hátra, de miután senki ismerőst nem látott, ment tovább.
– István, én vagyok az!
István döbbenten tekintett az ápolatlan, torzonborz alakra:
– Te vagy az?
– Igen, én vagyok. István- ejtette ki a bátyja nevét elérzékenyülten, karját ölelésre tárta, ám testvére undorodva húzódott el.
– Hogy nézel ki? Tudtam, hogy így fogod végezni! Milyen jó, hogy nem hagytam, hogy engem is kiigyál a vagyonomból.
– István, már régóta nem iszom. Nincs is miből.
– Akkor meg mit akarsz?- hangzott az ellenséges kérdés.
– Légy szíves, segíts ki pár forinttal, rettenetesen éhes vagyok. Kérlek!
– Nem adok. Azt hiszem, ezt annak idején tisztáztuk, hogy rám többet nem számíthatsz. Ha most adnék, minden kezdődne elölről, és még a gatyámat is leinnád rólam. Szó sem lehet róla.
László olyan hévvel fogta meg István kezét, hogy az nem tudta kivenni a szorításából.
– Higgy nekem, nem italra költeném, hanem kenyérre.
A testvér azonban ellökte magától:
– Megmondtam, hogy nem adok, és kész.
László a földre zuhant. István részvétlenül nézte az aláhulló testet, majd átlépett rajta, és sietett haza a feleségéhez.