Lenn és fenn

Anna az egyik kislány, az aprócska dombon ült, a hársfa árnyékában. Egy fűszálat rágcsált.
Éva, a másik kislány lassan jött felfelé a domboldalon, ő is leült és azt mondta:
-Szerintem kellene.
Anna kivette a szájából a fűszálat.
-Micsoda?
-Hát az űrhajó.
Anna erre bólintott és azt mondta:
-Szerintem is.
Ezt a szép elhatározást tett követte. Helyes.
(Anna nem rágcsált fűszálat-attól ilyen-olyan betegséget lehet kapni, ezt nem engedheti meg magának senki sem, Anna sem. Ő talán még annyira sem, mint más!)
Összegyűjtöttek mindenfélét: fémet, fát, papírt, gyapjút, selymet, csontot, aztán szögeltek, kalapáltak, ragasztottak, fúrtak, véstek talán hegesztettek is. Napokig, hetekig, évekig.
És elkészült az űrhajó. Miért ne tette volna?
Miután elkészült az űrhajó, megelégedetten megszemlélték. Űrhajó-ez volt, ilyen volt.
Mindketten alig tízévesek voltak. De éleseszű! bölcs! kislányok. Mint egy ezeréves.
Úgy döntöttek: először Anna megy. (Az űrhajó egyszemélyes.)
Anna beszállt, az űrhajó felszállt. Szállt, szállt: 12 km, 26 km, 67 km,109 km… Emelkedék, magasodék. Anna szükségszerűen szintén szállt, szállt: 12 km, 31 km, 88 km, 120 km. Emelkedék, magasodék ő is.
Aztán, más lehetőség hiányában felértek és földkörüli pályára álltak.
Anna mindaddig ott ült az űrhajó, ezen csodálatos szerkezet egyik sarkában. Sőt, kuporgott. Kissé félénken és izgatottan ám! a helyzet és a pillanat és a helyszín jelentőségének teljes tudatában!
Most felállt, óvatosan az űrhajó egyetlen, kicsiny ablakához lépett-és kinézett. Nem kikukkantott. Kitekintett. Felállt-lábait kinyújtotta, csípőjét megemelte, karjaival fellökte magát, jobb láb-bal láb és megint és megint és
Hát igen, ott vala a Föld. Vizenyős szemgolyó az univerzum fekete koponyájában.
Csak egy ablak, igen. Őneki az is épp elég, kifelé nézni-befelé pedig nem kell nézegetnie senkinek.
S az űrhajó keringett: Anna keringett. Körbe, körbe, körbe, körbe. Lassan, lassan… lassan… Vagy kissé gyorsabban.
Csönd, hideg, állandóság, feketeség.
Anna mindent megnézett, megvizsgált, mindent feljegyzett, mindent elvégzett, csöndben, hidegben, feketében, állandóan.
Telt az idő, telt az idő.
Anna írt, olvasott, evett, aludt, ivott, majd hirtelen felkapta a fejét. Épp Afrika fölött repültek. (Ott? Ott.) Anna megpillantott egy borzasztó hosszú és kígyózó embersort.
Sorembert. Nyugat- vagy Kelet-Afrikából haladni látszott Európa, valamerre felé. Anna akár meg is tudta volna simogatni őket, ha a kezét kinyújtotta volna-legalábbis így érezte.
Nem nyújtotta ki-ő tudja, miért.
Sok-sok száz, ezer, tízezer, akár tízmillóezer ember. Soványak vagy testesek, kopaszok vagy szomorúak, fáradtak vagy boldogok, dús hajúak vagy tettrekészek, bizakodóak vagy félénkek, ki egyedül, ki egymást támogatva.
Egy fekete kabátú, őszes hajú férfi kicsi, de sietős léptekkel ment, nem nézve semerre-semarra, csizmája alatt porzott a föld. Balra két sötét színű, (de) kékszemű, virgonc kölyök futkosott, szinte egymás körül körözve.
Némán.
De lehet, beszéltek, Anna nem tudta, nem tudhatta, hiszen az űrben nem terjed a hang. A szájuk esetleges mozgása-ahhoz mondjuk, hogy túl távol volt tőlük. Akár így, akár úgy, de soruk keresztülkígyózott a tengeren, a sivatagon, az őserdőn, a Nagy Hegyen…
Itt-ott valaki csatlakozott és beállt. Esetleg kilépett és eltűnt.
Anna, igen,épp felettük (űr)hajózott. És támadt egy ötlete. Megragadta a kenyeret és közéjük dobta. Nézte, ahogy esik, hullik, zuhog. Ahogy egyre kisebbedik, mintha már ennék, végül puff. Valaki fel is vette.
(Mielőtt ugyanis felszállt volna, Éva elhelyezett neki az űrhajóban egy jókora kenyeret!)
De, ő Anna ezt már nem láthatta, az űrhajó tovaszállt.
Anna, mit tehetett volna, továbbolvasott, továbbtanult, ezen kívül megírta A világűr eposzát, talán mást is.
Aztán látott valamit, ismét. Nem véletlenül küldtük fel!
Valahol Kelet-Európa fölött járhatott és azt vette észre: odalent valaki szónokol. Vagyis prédikál. Beszél. Átszellemülten beszél, lelkes, megigézülten. Szaval valamiről. Körötte rengetegcsomóan álldogálnak és tátott szájjal hallgatnak. Őt, biztosan. Álmélkodva, tátott szájjal stb.
A szónok egy felfordított ládán-talán koporsón-állt. Átszellemülten beszél, lelkes. Megigézülten. Rongyos, kócos, miegymás, de bizonyosan ingerlő és tetszetős. Nő-férfi, fiatal-öreg stb.-erre Anna nem emlékezett, nem emlékszik. Ám amidőn befejezte volt, két karját ének emelé, a hallgatóság nemkülönben.
Anna itt is gondolt egyet és lehajította közéjük, rájuk Az ember bibliáját. Ez egy könyv, amit szintén Évától kapott még a felszállás előtt.
Ő maga Anna, elolvasta már oda-vissza, fejből tudta. A könyv valakit épp fejen talált, talán a prédikátort, talán mást, hogy megsérült-e, Anna ezt már nem láthatta: az űrhajó tovaszállt.
(Egy kislányt talált el, nem lett baja. Nem Évát!)
Anna kilőtte a magával hozott rakétát vagy mit, útnak indítva a szomszéd galaxisba vagy még messzebbre. Már azóta odaértek.
A rakéta vivé, viszi, vivendi-amit kell.
Aztán? közben? elért Észak-Amerika fölé. Anna:
Ült az űrhajó, ezen modern őstojás közepében, hirtelen szokatlan fényességre figyelt fel. Nem, nem a csillagok fénye volt. Annál erősebb és közelebbi volt. Anna, ha akarta, sem tudta volna nem észrevenni.
Az volt, hogy:
Hogy:
Egy hatalmas tűz égett odalenn!
Sárga, vörös, kék, fehér, fekete stb., stb. tíz-húsz-többszázméteres lángok. Mint lidércek, mint koboldok táncoslábú halmaza.
Mi ég? nem láthatta. Azt sem, oltják-e. Persze, bizonyára oltották.
Anna belebámult a tűzbe. Nem volt ijesztő .
Biztonságban volt, hiszen ha a tűz fel is ér, fel is csap az űrbe, ott oxigénhiány, ugye, rögvest kialszik.
Anna megmarkolta a kancsó vizet, amit a kenyérrel együtt Évától kapott (és Az ember bibliájával együtt) és a tűzre öntötte, löttyintette. A víz nem fagyott meg az űr hidegjében.
A tűz azonnal kialudt és parázslott. Előbb kialudt, aztán parázslott.
De hogy kiújult-e? (tudományosan elképzelhető), Anna nem tudhatta meg. Az űrhajó tovaszállt.
Az űrhajó, persze, de Anna is így kénytelen-kelletlen. Bele volt zárva az űrhajóba, anélkül nem tudott volna ottmaradni. Persze, az űrhajó sem nélküle.

Még történt sok minden.
1. Anna felrakott az égre egy-két csillagot.
2. Zöldre festette az ég egy szeletét .
3. Szippantott egyet az ott, az ő magasságában már ugyancsak ritkás, ám annál ízletesebb földi atmoszférából.
4.
11.

A végén, hát igen,leszállt.
Írhatjuk: az űrhajó szállt, szállt: 112 km, 91 km,55 km, Anna is 203 km, 99 km, 62 km.
Egyébként szerencséje. A szerkentyű akár fel is robbanhatott volna. Szét is pukkanhatott volna, mint egy lufi, mint egy labda, mint egy golyó. Biztos-az űrhajók szoktak ilyeneket tenni.
Vagy le is zuhanhatott volna, kissé talán túl gyorsan süllyedt lefelé, ennyire vonzotta a Föld?! Ha lezuhant volna,agyonvághatta volna Évát (is).
Hanem végül leért. Egyet puffant a fűben. Megérkezett. (Hányat kellett volna?)
Most bizonyára arra számít mindenki: az ajtó kinyílt attól a puffanástól. Magától kitárult, elmozdult, lepottyant akár.
S Annának mindösszesen kényelmesen ki kellett lépnie.Talán így volt, de talán Anna nyomta ki, odabentről. Gyönge kis karjaival kilökte a súlyos vas- vagy fa- vagy mástömböt. Igen.
Éva jött feléje. Egy pillanatig mindketten csak álltak egymással szemben.
-Szia.
-Szia.
Felsiettek a hársfájukhoz(?)
-Tizenkétezer évig voltál oda.
Anna elgondolkozott. Ez éppen annyi idő, mint…
-Most én jövök.
Éva bemászott, előtte betett magának is kenyeret, vizet meg a többi, meg egy almát is.
Felszállt, mint tizenkettőezer esztendővel annak előtte Anna, aki most leheveredett a fűbe, a fa, a hársfa alá. Nem vett a szájába fűszálat, megírta úti élményeit és újféle űrhajó tervét kidolgozta.